Amint letelt az év, megint felbukkant édesapám, és ugyancsak megriadt, amikor megpillantotta Szergej szörnyeit.
– Jézus, Mária, kik, mik ezek?
– A barátaim. Gyerekek, bemutatom nektek ezúttal az én papámat. Ez Kercsak, az Kacsrek, Panthera, Sziszi…
– Szép kis barátok, nem mondom. Egyik ocsmányabb a másiknál.
– Halkabban, kérlek, halkabban! Ezek az állatok minden szót értenek – súgtam oda apámnak.
– Olyan okosak?
– Majd meglátod. Élt itt nemrég egy olyan is hibrid is, aki még beszélni is tudott. De ez maradjon közöttünk, különben sem hinne neked senki sem. Egyébiránt, kérlek, ne bánj velük durván, mert azt nagyon nem csipázzák. Ja, és még valami: őrizkedj attól, hogy bármelyiket is megsimogasd.
– Simogatja a rosseb, sőt, már megyek is, még mielőtt nekem ront valamelyik barátod.
– Szuper, épp itt az ideje, mert ha nem jössz, nélküled vágtam volna neki a tengernek. A barátaimtól meg ne ódzkodj. Nem bántanak azok senkit sem.
– Nono, láttam én már karón varjút, fiacskám. Sajnos rossz hírem van: még mindig nem javaslom, hogy visszatérj, ezért bármennyire is utálod ezt a szigetet, bírd ki, kérlek, még egy darabig.
– Szó sem lehet róla, elmegyek – ráztam meg hevesen a fejemet. – Ha nem haza, bárhova. Összeszedem a cuccaim, és irány a nagyvilág!
– Miért nem haza? Mit akarsz te a nagyvilágtól?
– Nem is tudom – zavarodtam meg a kérdésre. – Tulajdonképpen semmit. Vagy mindent? Majd elválik. Csak minél messzebb ettől a szigettől, de Szent Mihálytól is, ha nem haragszol.
– Nem haragszom, csak nem értem, mi kifogásod van Szent Mihály ellen például?
– Szent Mihály ellen semmi, csupán titeket féltelek. Nem akarok én rátok bajt hozni, márpedig azt hozok. És nem csak rátok, feltehetően bárkire, aki engem támogat.
– Egy oknál több, hogy itt maradj a szigeten.
– Logikusan nézve igazad lehet, de van itt más is, amiért itt sem maradnék – meséltem el apámnak, mi minden történt itt legutóbb.
Apám álmélkodva hallgatta.
– Szomorú történet. A Föld eltérítése, a geotermikus fűtés azonban mese, bár hallottam én is egyet-mást ezekről. Az Éden és az örök élet pedig Isten ajándéka, ebben kételkedned nem szabad, és nagyon lehangol, hogy még mindig nem látod a fényt az alagútban.
– Engem meg az vadít, hogy pont egy magasan képzett asztrofizikus látja azt, amit én nem látok. Mit várjak akkor egy iskolázatlan, egyszerű embertől?
– Sokszor többet, mint képzeled, mert azért a tudás sem minden, ha hiányzik belőle a hit, alázat és szeretet.
– Vagy fordítva: sokszor a hit sem minden, ha hiányzik belőle a tudás, kultúra. Nem mintha én olyan sokkal rendelkeznék, viszont belátom, mekkorát tévedtem, és lassan-lassan behozom, amit elmulasztottam azelőtt. Az alázatot azonban kihagynám. Azt hagyjuk meg, kérlek, a gilisztáknak, hernyóknak.
– Jobb később, mint soha, mi? De hagyjuk, siess a cuccokért! Szent Mihályig még elviszlek, ott átadom az autómat, utána keresheted tovább az igazságot, bölcsek kövét, nem tudom, mint ahogy te magad sem, ha jól sejtem.
– Ideadnád az autódat? Kösz. Hiába, benned sosem csalódom – sprinteltem a bunkerbe, s néhány perc múlva már vissza is tértem az állatokkal a járműhöz.
– Hohó, nem oda Buda, fiacskám! Ezekkel a szörnyekkel akarod meghódítani a világot?
– Miért ne! A városok tele vannak állatokkal, akik úgy járnak-kelnek az utcákon, mint egykor Indiában a szent tehenek. Miért ne férnének el köztük az enyémek is?
– Mert ezek erősen elütnek a többitől, ráadásul olyan undorítók és ijesztők, hogy még most sem tértem teljesen magamhoz. A te helyedben én inkább elbújnék, nehogy még jobban magamra hívjam a figyelmet.
– Nem bújok. Elég volt – egyenesedtem ki elszántan. – Én ártatlan vagyok, és félni sem félek már a papoktól, mióta rájöttem, hogy ők sem veszélyesebbek egy… tehénnél.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások