Sötét van. Túlságosan fullasztó és néma sötét.
Az egyetlen, amit hallok a saját szívem dobogása. Bamm… bamm… bamm…
Nem érdekli, hol vagyunk. Csak dobog tovább.
Hirtelen fény jelenik meg Árnyékon keresztül. Vakító, fehér fény.
– Tisztánlátó, neked már át kellett volna esned a kihallgatáson – a hang a fényből jön. Meleg, de valahogy mégis van benne egy rideg határozottság. Meg kellene rettennem. Tudom. De nem érzek egyetlen érzelmet sem.
– Még nem jött el az én időm – féltérdre borulok, ahogy körbe vesz a fény. Olyan kellemes meleg. Olyan jó érzéseket ébreszt bennem, mégse akarnám ezt érezni örökké.
– A leány iránt érzett szerelmed… igen érzem rajtad. Az érzelem legyőzte a halált, a Kaszásnak se hagytad magad. Bátor ifjú vagy, Tisztánlátó. Nem adtad oda a szívedet.
– Nem adhatok valami olyat a halálnak, ami nincs birtokomban.
– Hogy mondtad?
– Nem adhatok valami olyat a halálnak, ami nincs birtokomban. Nincs szívem. A lánynak adtam. A szívem, a szellemem, a fizikai testem… minden az övé. Az övé vagyok.
– Nagy és komoly szavakat ejtesz ki a szádon.
– Mind igazak – tudom, hogy azok, mert nem gondolkodok rajtuk. Az ilyen érzelmek nem lehetnek hazugságok.
– Miért fontos ennyire számodra?
– Mert ő akkor is mellettem maradt, amikor én is rettegtem magamtól – azt se tudom, miért mondom el ezeket. Vagy kinek.
Olyan mintha a pap gyóntatna.
Erre a válaszra melegséget érzek magam körül.
– Nem hívlak még magamhoz, fiam. Azzal nem békét, hanem szomorúságot ültetnek mindkettőtök szívébe, az pedig soha nem célom. Halld szavam: térj most vissza ahhoz, ki kezében tartja a szívedet és hozzám könyörög közben.
Nem tudok többet mondani, hirtelen megszűnik. A fény, a sötétség. Minden.
Mintha áramot vezetnének belém. Megugrik a testem.
Vakító fényt érzek a szemembe világítani.
– VISSZATÉRT! VISSZATÉRT! – összefolyó hangok, mozdulatok. Képtelen vagyok követni, mi történik.
Egy zöld ruhás ember kerül a látómezőbe, csak a szemét látom. A meleg, kedves tekintetet.
– Szerencsés vagy fiam. Harcos. Valaki odakint nagyon fog neked örülni.
Megmozdítanak, csipogás vesz körül. A mennyezet itt is fehér, de a folyosó hangosabb. Zavaróan hangosabb.
Aztán megszűnnek a hangok. Egy steril szobában vagyok. Egyedül az életfunkcióimat figyelő gépek adnak háttérzajt, egyébként egyedül vagyok.
Elmerülnek a gyógyszerek okozta tompa sötétségben, ami egyre jobban hívogat, ám ekkor hallom, hogy újra kinyitják az ajtómat.
Elfordítom a fejemet.
Az egyik gép csipogni kezd, amikor felgyorsul a szívverésem. Mindig ilyen hatással van rám.
A látogatóm odalép az ágyhoz.
Csodálatos smaragdzöld szemei csillognak, fehér bőrébe könnyek vágtak sötétebb utat. Fel akarom emelni a kezem, hogy letöröljem, de nem megy.
Összekulcsolja az ujjaink és rám mosolyog. Elönt az iránta érzet ezernyi érzelem. Szeretném magamhoz húzni, megcsókolni.
Olyan béke száll meg, mintha átleptem volna az ajtó túloldalára, noha tudom, hogy nem fogom megtenni. Ameddig itt van, történjen bármi, küzdeni fogok.
Ha már visszatértem a halálból, megbecsülöm a második lehetőségem, és élni fogok.
Ahogy ő is él.
Élni fogunk.
Egymás által. Egymásért.
Hozzászólások