A történet, melyet most szeretnék felidézni, úgy az ezerkilencszázhatvanas évek végén történt. Egy Nógrád megyei kis bányászfaluban, akkoriban a bánya és annak élete, mindennapjai volt a kis falusi közösség és vonzáskörzetének a meghatározó része. A bánya munkát adott, megélhetést biztosított. Volt ennek látszata is, hiszen egyre több szép ház épült a településen, olyan sátortetős, egyszintes, kocka alakú lakások sora, utcáról utcára.
A közösség összekovácsolódott, mutatta ezt az is, hogy egyre többször „csaptak” a bányászok olyan bográcsos, sörös összejövetelt a „bányász-kultúrban”, a Gimesi kocsmájának különtermében. Az udvaron főtt a pörkölt, az asszonyok segédkeztek, mert ők is jelen voltak. Ilyenkor emelkedett volt a hangulat, vidám volt a társaság, az utóbbi időben egyre többször volt zene is, ebből aztán tánc és mulatozás kerekedett ki. Megünnepeltek úgymond minden említésre méltó ünnepet. Volt farsangi buli, tavaszköszöntő, Sándor-József-Benedek, az utóbbinál csak Sándor, meg József volt az ünnepelt, mert egyetlen Benedeket sem, tudtak felhajtani még a szélesebb környéken sem. De ez nem zavarta a rendezvényt. Aztán volt nőnap (ők ugyan kevesen voltak, de az alkalom jó volt a mulatságra), volt még Péter-pál-i aratási ünnep is. Bányászok voltak ugyan, de szolidaritásból a parasztsággal ők is megünnepelték. Nem vetettek, nem arattak, de tudták, ez is olyan nehéz munka, mint a bányászé. Egy kiadós mulatozásba is ki lehet alaposan, másnaposan tikkadni. A kenyér napját – augusztus huszadikát – sem hagyták ki. Nagyon fontos volt a szeptemberi bányásznap, majd később a szüreti mulatság, a régi, tavalyról megmaradt borok kóstolása, az új must ízlelése.
A bánya igazgatója sem ellenezte ilyenféle összejöveteleket. Úgy tartotta: – itt kovácsolódik össze a jó csapat, ehhez szén kell, jó kohézió. Híres volt még az igazgató, szabad, úgymond magyaros szókimondásáról is.
Az összejövetelek kiadásainak alapjait maguk a résztvevők dobták össze, néha besegített a szakszervezet is. Egyik alkalommal a rendezvények sorában éppen a márciusi nőnap következett. A szervezők a férfiaktól összeszedték a virágra szánt „pénzmagot”, de a bonyolításba, hogy az összejövetel igazán jó legyen, meg a női ízlésnek, elvárásoknak is megfeleljen, három olyan „kardos” bányász menyecske is bekapcsolódott. Elmentek a szakszervezeti titkárhoz is, hogy támogassa a nőnapi ünnepséget. Szinte ellenvetés nélkül kaptak pár ezer forintot. Ezen felbuzdulva az egyik menyecske felvetette a másik kettőnek:
– Menjünk el az igazgató elvtárshoz is!
A többiek helyeseltek, aztán az elhatározást tett követte. Bejelentkeztek az igazgatóhoz, hogy a nők nevében szeretnének vele beszélni. Többszöri időpont egyeztetés után fogadta a női, háromtagú küldöttséget. Előre bocsátotta:
– Az időm nem akkora, mint a… – és itt egy női altestrészt nevezett meg – csak röviden!
Az asszonyok egy kicsit megszeppentek. Már bánták is, hogy eljöttek, de mégis elmondták a kérésüket. A nőnapi rendezvényt jó lenne, a bánya is támogatná.
Az igazgató szabad, spontán válasza rövid volt:
– Hát a farkam nem kéne?
Ezen aztán nagyon meglepődtek. Ijedten néztek össze. Hirtelen nem tudták mitévők legyenek. Álltak szótlanul, földbe gyökerezett lábakkal, mozdulatlanul.
A csendet az igazgató törte meg:
– Ne legyenek elkeseredve, mert ha még felkarikáznám, mint a virslit, akkor sem jutna elegendő mindenkinek. Lássák, nem vagyok én olyan kicsinyes, pár láda sörre adok pénzt, ebből aztán jut mindenkinek.
A nőnapi ünnepség jól sikerült, a férfiak jót kacagtak az elbeszélésen, csak a három bányász menyecske orcája pirult el, újra és újra, ha szóba hozták a történteket.
Hozzászólások