– Nagyon fog fájni? – kérdezte a kisfiú az édesanyját és a doktornőt egyaránt, akik az ágya mellett beszélték meg a műtét részleteit.
– A professzor úr személyesen fogja a kisfiút műteni. – Mondta az édesanya felé a doktornő, de mindjárt a kisfiú felé fordult. És én is ott leszek melletted, hogy vigyázzak rád és hogy nehogy nagyon fájjon. Jó lesz így? – kérdezte a kisfiút, a vállára téve a kezét.
– Igen jó lesz – jött egy bátortalan válasz.
Késő délután, amikor a kórház zajos élete valamelyest elcsendesedett, a doktornő visszament a kisfiúhoz, leült az ágya szélére, megfogta a kezét, és mosolyogva kérdezte:
– Minden rendben? Szüleid elmentek már?
– Igen – válaszolt szűkszavúan a fiú.
– Azt szeretném elmondani, hogy nem kell aggódnod a holnapi dolgok miatt – folytatta a doktornő -, van egy nagyon ritka betegséged, ami miatt bele kell néznünk a hasadba egy kicsit. De nem kell félned, mert ebből semmit sem fogsz látni vagy érezni, mert aludni fogsz, az elejétől a végéig. Azután, ha majd felébredsz, elmesélem, hogy mi is történt pontosan. Jó?
– Igen, jó – mondta a kisfiú, és bár nem értette a szavak lényegét, de a doktornőből áradó szeretet, szavainak simogató bársonya kellemes érzéssel töltötte el, és tudta, hogy ha rajta múlik, biztos nem fog annyira fájni, mint ahogy eddig gondolta.
Másnap reggel a szokásos vizit után a professzor az irodájába hívatta a doktornőt, a kisfiú műtétje miatt. Miután hellyel kínálta és a doktornő leült a kényelmes fotelek egyikébe, így szólt:
– Bizonyára hallott róla kedves kollegina, hogy a fővárosi gyermekkórház vendégorvosai végig fogják nézni a mai, igen ritka beavatkozást. Szeretném, ha a vendégorvosok a műtét menetét tisztán átlátnák, elejétől a végéig. Ezért arra kérem, amint már korábban megbeszéltük, hogy legyen az első asszisztensem, de semmiféleképpen, hangsúlyozom, semmiféleképpen ne lépje túl a hatáskörét!
A doktornő megígérte, hogy betartja a rendet, majd még egyszer átbeszélték a műtét fogásait, a felmerülhető nehézségeket, azután elbúcsúztak, hogy egy óra múlva találkozzanak a műtőben.
A kisfiú már a műtőben volt, amikor a doktornő belépett, és bár az arcát maszk takarta el, az mégis azonnal megismerte, és le nem vette volna róla a tekintetét a világért sem. A doktornő hozzálépett, megszorította a karját és így szólt:
– Álmodj valami szépet! Meg fogom kérdezni, ha felébredtél.
Ezután egy másik hölgy lépett hozzá, kezében injekciós tűvel.
– Meg kell, hogy szúrjalak egy icipicit. Ettől fogsz majd aludni – mondta, és közben már meg is szúrta a kisfiú karját, akinek szinte felfogni sem volt ideje, hogy mi történik, olyan gyorsan játszódott le minden…
Kiszaladt a fák közül, és egy takaros, virágos rétre ért, ami nagyon hasonlított az otthoni kertjükhöz, csak nem voltak sehol kerítések, sokkal több volt a virág, mintha magasabbak lettek volna a fák, és minden szín élénkebb, szebb volt, a nap meg olyan fényesen sütött, hogy a kezét a szeméhez kellet emelnie, ha látni akart.
Tőle nem messze egy kisnyúl szaglászott valamit a fűben, és ahogy felnézett egy pillanatra, látszott rajta, hogy egyáltalán nem fél tőle. Ekkor legnagyobb ámulatára, egy őzike lépett ki a fák és bokrok közül, nyomában egy csodaszép hölggyel.
Az őzike a kisfiú kezéhez dugta az orrát, ő pedig örömmel simogatta meg az őz hátát.
– Ugye, te tündér vagy? – kérdezte a talpig fehér, csillogó selyemruhába öltözött hölgyet, aki elmosolyodott, majd így szólt:
– Miből gondolod, hogy tündér vagyok?
– Mert olyan szép vagy, és csak a tündéreknek van saját őzikéjük – válaszolt a fiú.
– Eltaláltad, én a Tündérkirálynő vagyok, mondta még mindig mosolyogva a szép hölgy, majd a karjával a kerten kívülre mutatva folytatta: – Azért jöttem ide, hogy átsegítselek az előttünk lévő ingoványon. Ha gondolod, akár indulhatunk is. Nem lesz nehéz, majd meglátod. – biztatta a kisfiút, majd a kezét nyújtotta felé és elindultak együtt az ingoványon át…
Már a műtét vége felé jártak, amikor a professzor biztatóan szólt a doktornő felé:
– Bárcsak minden műtét ilyen jól sikerülne, mint ez!
Még be sem tudta fejezni a mondatát, amikor egy ér hirtelen elpattant, és mindent beborított a vér. Egy pillanat múlva a második asszisztens felkiáltott:
– A vérnyomás rohamosan esik.
A doktornő először a professzorra nézett, akin az előbbi bizakodó jókedv már egyáltalán nem látszott, és egy szerszámmal a kezében próbálta megtalálni az elszakadt érdarabot, hogy megszüntesse a vérzést, majd a műszerekre pillantott, amiből egyértelműen kiderült, hogy azonnal cselekedni kell, különben a kisfiú meghal.
– A szívműködés lassul! – szólt újra a második asszisztens.
A professzor egyre kétségbeesettebben próbálta megkeresni a baj forrását, de a homlokán lecsöpögő izzadtságcseppekből és a tekintetéből látszott, hogy talán már ő sem hiszi, hogy sikerülhet…
Már majdnem teljesen kiértek az ingoványból, amikor a Tündérkirálynő hirtelen a fiúhoz lépett és a köpenyét ráterítette úgy, hogy semmi sem látszott ki belőle.
– Mit teszel? – kérdezte a fiú a köpeny alól kinézve, de ahogy felnézett, láthatta, hogy elképesztő gyorsasággal gyűlnek a fekete felhők a fejük felett.
– Ne félj, csak segíteni szeretnék – mondta a Tündérkirálynő a köpenyt kissé felemelve.
Ekkorra már szinte teljes sötétség lett és alig-alig lehetett valamit is látni.
– Mi történik? Miért lett sötét? – kérdezte a kisfiú felnézve a Tündérkirálynőre.
Ekkor a fekete felhőkből egy sereg apró fekete árny vált le és egyenesen feléjük repültek iszonytató gyorsasággal. Tündérkirálynő a kisfiú elé állt, úgy fogta fel a fekete árnyak támadását. A teste csak úgy rázkódott a rengeteg ütéstől. A kisfiú a földre kucorgott és nagyon félt. Egyszeriben hideg lett, és olyan sötét volt már, mint a legsötétebb éjszaka…
A doktornő a tiltás ellenére, a professzor kezeit félretolva, gumikesztyűs kézzel benyúlt a kérdéses helyre, majd pár másodperces keresgélés után, az ujjain érezve a vér lüktetését, megtalálta és két ujjal összecsippentette az elszakadt érdarabokat, amitől a vérzés elállt.
– A vérnyomáscsökkenés megállt. – Mondta a második asszisztens megkönnyebbülve.
– Egészen ügyes! – szólt a professzor a doktornőhöz, de a hangján lemérhető volt a rosszallása is, amiért mások előtt átvette tőle az irányítást, még ha csak másodpercekre is.
Ha már megtalálta, varrja is össze az elszakadt eret, majd fejezzük be a műtétet is…
A kisfiú arra lett figyelmes, hogy távoli madárcsicsergést hall. Előbb csak óvatosan kinézett a köpeny alól, majd ledobta magáról, és még azzal a mozdulattal fel is állt a földről. A kertben voltak, ahonnan elindultak, az ég újra ragyogó kék volt, a nap szikrázóan sütött, Tündérkirálynő pedig előtte állt mosolyogva.
– Mondtam, hogy nem kell félned – szólt és felemelte a földről a köpenyét. – Most már nem lesz szükséged rám, ég áldjon. – mondta, miközben megsimogatta a kisfiú arcát és elindult a fák közé, ahonnan nem is olyan régen előlépett az őzikéjével együtt.
A kisfiú szomorúan és szótlanul nézte, ahogy távolodik, míg azon gondolkodott, hogy vajon honnan is olyan ismerős…
Arra ébredt, hogy az édesanyja fogja a kezét, az ágya szélén ülve és a műtét okozta fájdalom elborítja a testét.
– Túl vagy rajta kisfiam, mondta az édesanyja, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. – Ugye, hogy nem is volt olyan szörnyű? – kérdezte reménykedve.
A kisfiú erőtlenül rázta meg a fejét, majd az édesanyja mögött álló professzorra és a doktornőre nézett. Hallotta még, hogy a professzor is mond valamit, de a szavakkal és a fájdalommal mit sem törődve mosolygott a doktornőre. A doktornőre, aki az ő szemében örökre Tündérkirálynő marad.
*
Feketű Csaba ezzel az írásával, valamint „A kékszemű krokodil” cíművel a TEVA Magyarország Rt. által a Humantrade magazinban meghirdetett Bízom benne pályázaton a Humantrade különdíjában részesült.
Hozzászólások