Brúnó úgy tartozott a kiskocsmához, mint egy szék, vagy egy asztal. Mint egy bútordarab. Ott volt mindennap, jelen volt kétszer is, ha nem volt ott, hiányzott, mármint a leltárból. Brúnó negyvenkilenc éves múlt. Mindig mondta: – Apám biztos piás volt, mikor a nevemet választotta. Anyám nem szólhatott bele, neki mindig csak hallgass volt a neve. Sokáig nem tudott megbékélni a nevével. Igaz, mással is lehetett volna erős kifogása, de az kevésbé izgatta. Például, miért formálta az apja ilyen alacsonyra, nem volt több százötvennél, meg még kopasz is, ráadásul. Összegezve nem volt egy Donhuán, de még Marlon Brandóra sem hasonlított. A magasságával, annyiban békült csak ki. – Legalább kisebb koporsó kell majd, olcsóbb lesz a temetésem. Ezen a kissé morbid megállapításon sokan csodálkoztak, de legtöbbször ráhagyták ittas dohogásait.
Négy elmaradhatatlan cimborája volt Brúnónak. Csak sorjában kezdjük, a szőke Lajossal beszélgetett a legtöbbet, meg a kopasz, nyugdíjas Gáspárral. Lajossal pontosan egyidősek voltak. Ez úgy derült ki, hogy Brúnó egy augusztusi napon azt mondta: – Most a vendégeim vagytok, ma van a születésnapom. Lajos megkérdezte: – Mikor születtél? Brúnó azt válaszolta: – Ötvenhét, aug. nyolcadikán. Lajos elővett egy cetlit, és felírta a születése dátumát és Brúnó elé tette. Rajta, pontosan ötvenhét aug. nyolcadika állt. Lett erre nagy öröm, kértek még egy kört és ettől kezdve Lajos Brúnót az ikertestvérének tekintette.
Lajos csőszerelő volt, meg hegesztő. Már tizennyolc évesen NDK-ban dolgozott, onnan mikor hazajött, az itteni munka nem ízlett neki, így három évre elszegődött Tengizbe. Sokat mesélt az ottani életről, mindenki hősnek tekintette, főleg attól az időtől, mikor kiderült, hogy nem is volt veszélytelen ott dolgozni. Gáspár az életét nyugdíjazásáig a vasútnál töltötte, az ötvenes években szegődött el a vaspályákhoz, ahol, mint váltókezelő dolgozott, huszonnégy-negyvennyolcas fordákban. A négy barát sorát a barnahajú Márton követte, akit csak Marcinak becéztek. A végén Attila volt. Göndör, nagy hajával, könnyen meg lehetett ismerni. Lakatos volt a szakmája, nős, két iskoláskorú gyermek apja. Sajnos Marci, aki negyven éves létére már másfél éve munkanélküliként tengette életét, nem volt mindig rózsás hangulatban. Sokszor kellett vigasztalni. Ha az nem járt eredménnyel, akkor a többiek jóvoltából, kapott egy kis infúziót, borral, sörrel, pálinkával vegyítve. Mondták is, így biztos benne van minden, életet adó vegyület, ettől erőre, derűre kap.
Brúnó itt lakott a közelben, egy idős néninél albérletben. Foglalkozását tekintve mosogatófiú volt egy szembeni olasz étteremben. A tulaj a Don Pedro Pizzéria nevet választotta az etetőnek, de a köztudatban mindenki „spagetti étteremnek” nevezte csak. Brúnó itt teljesített szolgálatot, általában délelőtt tizenegytől este hétig. Előtte betért a kiskocsmába, hogy bevegyen valami ösztönző beöntést. Ugyanis tányér hegyek várták a mosogatóban, ott maradt spagetti darabokkal és mérhetetlen mennyiségű ketchup maradványokkal. Első lépésként bevette a védőitalt, aztán átköltözött a Don Pedro mosogató helyiségébe, majd elkezdte szortírozni a mosatlan tányérokat. Minden tányér nyitott füzetlap volt számára. Ugyanis tudta: – Ez nem szerette a spagettit, ez nagyon éhes volt, ő csak ízlelgette, de belőle spagettizabáló lesz. Aztán vizet eresztett a nagy dézsába, hozzákevert valamennyi zsíroldó mosogatószert. Nem sokat, mert a tulaj a túlzott fogyasztás miatt mindig balhézott. Azt hitte, Brúnó oldószerként a bőrére keni, pedig csak a zsírt szerette volna eltávolítani a tányérokról. Persze ez nem mindig sikerült maradéktalanul. Az volt a véleménye, hogy majd az öblítőben tisztára mossa, de erre legtöbbször sem ideje, sem kedve nem volt. Sokszor már undorodott attól a piros víztől, amely a paradicsomos ketchuptől volt ilyen, és karjait nyolc órán keresztül kellett áztatnia benne. Olvasta valahol, hogy a piros színt tartalmazó zöldségek, vagy gyümölcsök gátolják a rákos sejtek kialakulását. Így ő legalább ettől védett, ettől nem kell tartania, még szerencséje.
Amikor este végzett, tisztába tette magát, felöltözött, majd átment a kiskocsmába, hogy valami védőitalt fogyasszon, levezetőként. Néha úgy fogalmazott: – Ma jól dolgoztam, meg voltam elégedve magammal. Ezért a jutalom, egy nagy unikum! Tette azt azért is, mert a mai maszek világban, a tulaj részéről ismeretlen fogalom a jó munka, a jutalom, netán a kitüntetés, amely nem lenne más, csak egy-két jó szó. Ez a rész kiesett az iskolai irkafüzetből, erről nem is hallottak. Előtte a Don Pedróban az egyik szakács haverja, készített neki egy nagy tányér spagettit, melyen inkább a reszelt sajt dominált, mint a ketchup. Ez utóbbiból elege volt. Már a színe is kiborította. Mondta mindig: – A vörös szín üldözi az emberiséget. Egyszer zászló, most meg paradicsom formájában.
Nem sokat beszélt magáról. Csak annyit lehetett tudni róla, mert ezt a történetet beszédes kedvében többször is elmesélte. Persze voltak egyszerűbb és színesebb változati ennek a történetnek, függött a hangulatától. Pápa mellett, egy kis faluban született. Fatornyos falunak nevezte, közben kiderült, hogy még templom sincs a településen, harangszó is csak akkor hallatszik ott, ha a szomszéd faluban harangoznak, és éppen arról fúj a szél. Tehát ilyen kölcsön harangszó, vagy harangszó hulladék jut csak el a szülőfalujába. Iskoláit a szomszéd faluban végezte, már tizenhat éves volt, pedig nem mulasztott, amikor kijárta a nyolcadikat. Esztergályos szeretett volna lenni. Ez is úgy jött, hogy a nagybátyjának elromlott a kukoricamorzsolója és elment vele egy lakatoshoz, aki pont egy ilyen gépen dolgozott. Nagyon megtetszett neki, ő el is határozta, esztergályos lesz. De aztán közbeszóltak a dolgok, mármint az iskolai bizonyítvány. Ugyanis tele volt egyenes jegyekkel, sok ismétléssel, aztán a felvételi nem is sikerült. Első elkeseredésében Pápán segédmunkás lett egy üzemben. Itt ismerte meg Pannikát, későbbi feleségét.
A Pannika az egy különleges nő volt Brúnó életében, nőideáljai között. Sokszor ecsetelte szépségét. Ez legtöbbször akkor jutott eszébe, ha többet ivott. A szesz úgy látszik jó irányban hatott szexuális ösztöneire, mert ilyenkor Pannikának szép barna haja volt, kisimult arca. Mellei akkorák, hogy nem fért el Brúnó kezében, csak két kézzel tudta, külön-külön megfogni őket. – Szép hosszú combjai voltak és olyan remek volt az ágyban, hogy azt ti el sem tudjátok képzelni – fejezte be a vágyakozó elbeszélést.
Ha rossz kedve volt, Pannika volt a szörnyeteg. Házsártos volt, mindenért szólt, nem tetszett neki semmi. Ha papucs volt a lábán, az volt a baj, ha mezítláb volt, akkor az. Nem született gyerekük. Sajnos ez nagy hiba volt. Az asszonyt hibáztatta részben, mert még nem ismerték egymást, már akkor terhes lett, elvetette. A kórházban valami suplenc, tanonc orvosok végezték a műtétet. Úgy kikaparták, hogy egyetlen gyereknek sem maradt egy négyzetcentiméteres kapaszkodó sem.
Míg rosszabb kedvében arról panaszkodott, hogy Pannikának, annak a bárcásnak, csak a pénz volt az istene. Ha pénzt vitt haza, akkor az asszonyt kenyérre lehetett kenni, akkor megengedett neki mindent, mehetett mezítláb a lakásban, vagy éppen papucsban. Ilyenkor Pannika felkerekedett és járta a boltokat, vett mindent. A szép ruhák, meg a cipők érdekelték. Cipőből annyi volt otthon, hogy ha szezonvégi kiárusítást csináltak volna, az eladáshoz akkor is kellett volna egy hét.
A legjobban az bosszantotta, de erről ritkán beszélt, hogy az asszony megcsalta őt. Mégpedig rendszeresen. Neki csak úgy ímmel-ámmal adta oda magát. Akkor is siettette. Az bosszantotta a legjobban, amikor már várta vékony hangján: – Nem vagy még kész? Mit vacakolsz? Ekkor talán még meg is tudta volna fojtani. Brúnó azonban szerény ember volt, nem támadott, inkább visszahúzódott, szótlan lett és magába roskadt. Érezte, ennek egyszer végének kell lennie, így nem élet az élet. Még talán akkor is jobb, ha egyedül van. Egyszer, egy ilyen eset után úgy döntött, ott hagy mindent és elköltözik. Találomra egy kis bőröndbe becsomagolt pár holmit, inget, gatyát. Magára öltötte legszebb öltönyét, még betett egy pár cipőt, abból a háromból, ami neki jutott, és amikor az asszony egy bevásárlóportyán volt, elment otthonról. Felült egy buszra és elindult, de még nem tudta merre. Ennek már hat éve. Így kötött ki ebben a városban. Azóta itt él.
Így öten, mindig összeverődtek. Persze volt olyan nap, amikor nem volt mindenki jelen, mert Attila dolgozott, őt szerencsére elfoglalta a munka. Lajos már jóval kötetlenebbül szabta meg munkaidejét. Gáspár, az öreg vasutas pedig úgy tett, mikor eljött a kiskocsmába, mintha szolgálatba lenne, majd ha lejár az idő, hazamegy. Beszélgettek, régi történeteket meséltek, viccelődtek, és közben iszogattak. Brúnónak ez volt a családja. Itt érezte jól magát. Az albérlet az csak arra jó, hogy volt egy kis szobája, benne egy fekhely, melyen aludni tudott, erőt gyűjteni a következő napra. Ott volt pár holmija, nem sok, egy nagyobb tévés dobozban elférne mindene. Ha úgy jött ki véletlenül, hogy nem a kiskocsmát választotta, akkor olvasni szokott. Az olvasás úgy került előtérbe, mivel nem volt tévéje, nem is akart venni, szépen csendben elüldögélt a szobában és nem zavarva így senkit, olvasott. Nem nagy dolgokra kell itt gondolni, olyan bűnügyi történetek kötötték csak le a figyelmét.
Ez volt az egyetlen szórakozása, a többi folyamatot az életbennmaradás szükségletei adták. Reggel felkelni, kiskocsmaindító töltet, mosogatás, prémium töltet, beszélgetés, alvás. Aztán újból kezdődött, minden elölről. Ebben a szürke, monoton ütemben egyik nap Lajos rukkolt elő egy ötlettel. A Vidi szerdán barátságos mérkőzést játszik, a sóstói stadionban, egy francia csapattal. Itt mindjárt a régi emlékek jöttek elő, amikor a Vidi, fénykorában, az EU kupában, szintén legyőzött egy francia csapatot. Mesélték is a gólok történeteit, de a lényeg a már említett szerdai mérkőzés volt.
Először nem aratott nagy sikert a feldobott ötlet. Lajos mondta, hogy kedvezményesen tud buhantani jegyeket, legalább kimozdulnak ebből a füstös levegőből. A régi emlékek megtették hatásukat. Brúnó is úgy volt vele, jobb lesz egy kicsit elmenni ebből a napi verkliből. Aztán mind a négyen csatlakoztak Lajos kezdeményezéséhez. Eljött a megjelölt szerdai nap. A mérkőzés este hatkor kezdődött. Brúnó már négykor lelépett a tányérok, spagettik és a töméntelen ketchupök világából. A kiskocsmában volt a gyülekező. Indításként a rövidebb italokat részesítették előnyben. Már igen jó volt a hangulat, mikor buszra szálltak. A stadionban pedig sört ittak, papírpoharakból. Brúnó a játékból nem valami sokat jegyzett meg, inkább a sörözés tűnt először érdekesnek, később terhesnek, mert egy meghatározott tárolási szinttől megindult a lepárlás. Innentől kezdve a toalett volt a fő tartózkodási hely. Mérkőzés után gyalog indultak vissza. Brúnó mondta: – Jó, ha kiszellőztetjük a fejünket! Őgyelegve jöttek az utcákon át, megálltak egy-egy búfelejtő, ismeretlen nevű kocsmánál, hogy a kiürült sör helyére újat töltsenek. Így az andalgás közepette Brúnó érezte, nincs jól. Szédült, fájt a feje és éles szúrások közepette, hasogató fájdalmat érzett a gyomorszáj tájékán. Megijedt, nem tudta, mi történhetett vele. – Biztosan az ital – nyugtatta önmagát. Lajos, az öreg vasutas is hasonló állapotban volt, legalább is Brúnó így látta. Marci sem tartotta magát különbül. Még Attila volt a legerősebbnek tűnő. Ő menet közben le is lépett, mondta: – Vár az asszony!
Erre a szövegre mit lehetett mondani, egyértelműen. – Menjél csak! – és legyintettek kissé fáradtan. Tovább vánszorogtak az estébe nyúló kirándulásról, hazatérőben. A kiindulási ponttól már nem voltak messze, amikor Gáspár, az öreg vasutas úgy látta, hogy a szemafor tilosat mutat. – Itt meg kell állni, nem lehet tovább menni! Mondták neki: – Nem ég egy lámpa sem! Ő nem tágított, azt mondta: – Majd ha zöld lesz, tovább megyek! Lecövekelt ott az utcán, mint a nyílt pályán veszteglő vonat. Még úgy is tett, mint a régi mozdonyok. Pöfékelt és kieresztette a fáradt gőzt. Ott hagyták, várjon csak a zöld fényre, ebben a sötét estében. Brúnó és Marci tovább vánszorogtak, de az ő útjuk is elvált, mert ekkorra már a kiskocsma bezárt. Csak a nagy lakat csüngött a rácson, magabiztosan.
Brúnó rosszulléte másnapra sem múlt el, beteget is jelentett, két napig nem dolgozott, még a srácokhoz sem ment le. Csak feküdt az ágyon és nem tudta eldönteni, mi történhetett vele. Két nap után annyi erőt gyűjtött, hogy bevánszorgott a „spagetti étterembe”. Nem valami nagy kedvvel barátkozott a tömegével összegyűjtött tányérokkal, a ketchuppel összekevert spagettivel. A műszakot azért végigszenvedte és alig várta, hogy az utcán legyen.
Bevánszorgott a kiskocsmába, ahol Lajos, az ikertestvér és az öreg Gáspár, a vasutas várta, aki azóta biztosan zöldet kapott, mert itt állomásozott. Üdvözlések után Brúnó fel akarta emelni sörös poharát, amikor azt érezte, hogy a kiskocsmát megfordították, a plafon van alul, a székek és a többiek oldalt és aztán elsötétült minden. A srácok kórházi elbeszéléséből értesült arról, hogy összeesett, mentőt kellett hívni, mert nem tért magához. Aztán az is kiderült, hogy sürgősen meg kellett műteni, mert daganatot találtak a hasában. Most csövek, és zacskók sokasága vette körül az ágyát. Nem is mozdulhatott, itt kényszerből ismét csak a helyére került plafont bámulhatta.
Az ezt követő napok is hasonlóan teltek. Brúnó nem evett, infúziót kapott. Lajos és Gáspár vigasztalták, mert ők ketten rendszeresen bejártak hozzá. – Meglátod, lesz ez még jobb is! Eszel még te akkora tányér spagettit, hogy a tulaj is elájul a csodálkozástól! Brúnó érezte, de nem mondta ki, ha valóban meg kellene ennie egy tányér spagettit, akkor valóban elájulna a tulaj helyett, de még az lenne a legkisebb baj, mert inkább bele is halna.
Már két hete nyomta a kórházi ágyat, amikor elkezdték a kemoterápiás kezelést. Kihullt a haja, az amúgy is kicsi ember, még kisebb lett, lefogyott, nem volt több negyven kilónál. Vigasztalták, de Brúnó most már tudta, nem segített semmit a ketchupben való turkálás, vagy talán még többet kellett volna enni belőle.
Három hónapot kapott még Brúnó az élettől. Temetésén összesen öten voltak. Lajos, Gáspár, Marci, Attila és egy fekete ruhás nő, aki Brúnó elhagyott felesége volt.
Hozzászólások