Hetedhéthatár | „Ecsedi, te olyan vagy, mint a vasbeton!”

Színház

„Ecsedi, te olyan vagy, mint a vasbeton!”

Van nekünk itt egy nagyon közeli, nagyon egyszerű, nagyon belevaló színésznőnk, aki messziről indult, mélyről kezdte, minden akadályt sikerrel vett, igazi túlélő típus. Már nem találkoztunk kolleganőként a színpadon – ilyen ez a pálya. Az egyik jön, a másik megy. Ki hogy éli túl ezeket, és hogyan építi be később az életébe – emberfüggő. Ecsedi Erzsébet, többszörösen is díjazott színművésszel beszélgetek.

Most játssza Lindát, a nemrég bemutatott Az ügynök halálában, szerepel a Szent Péter esernyőjében, számtalan kisebb, nagyobb szerep kitűnő megformálója. Tűzről pattant, ahogy mondani szokás. Mindig magára vonja a néző figyelmét. Nem játszik „mellékesen”. Ott van, ahova teremtették, a színpadi játékban.

Felhívott magához, megejteni a beszélgetést, egy szabad délutánján, ami azért ritka. Kimegyünk a konyhába. S amíg elkészíti a kávét, örvendezve a felett, hogy én is a ness-t kedvelem, tájékozódó kérdésekkel kezdek.

– Milyen volt az esti előadás? – Az ügynök halála volt műsoron.

Ecsi, ahogy becézik a kollegái, sürög-forog.

– Jó, hál’ istennek, kicsit feszültek voltunk, mert régen volt, meg itt voltak Nagy Ciliék is Szombathelyről, meg Anikó, a Tháliából, aki a vidéki színházak fesztiváljára szokta meghívni az előadásokat… de, azért jó volt az előadás. – Ez azt jelenti, jól ment, a színészek jól érezték benne magukat.

– És te, hogy vagy?

– Jól, amúgy meg jól vagyok, hát…

– Egészségileg…

– Most rendben vagyok, szerintem… A lelkem, az néha szórakozik..

– A lelked…

– A lelkem, igen…, néha elkeseredem, néha helyre jövök, de most, lekopogom, hála istennek nincs bajom.

– Volt?

– Igen, volt ilyen időszak, de hát az ember mindig önmagát betegíti meg, te ezt jól tudod.

– Depresszió?

– Igen, mikor az ember nem látja értelmét, olyan céltalannak tűnik minden… Itt vagyok pld. már huszonéve. Nem akarok elmenni, én nagyon szeretem Zalát, csak nagyon jó volt az utóbbi három évben, hogy játszottam Székesfehérváron két darabban is… Bagó Bertalan felhívott, s pont erről beszélgettem tegnap Cilivel, hogy mennyire érdekes volt.., ebben a kis csészében jó lesz neked? … cukrot? Csenge barátnőm javasolta, írjam le a kívánságaimat. Jó. Leírtam, és egyszer csak rájöttem, hogy kezdtek teljesülni. És tudod mi volt leírva a papírra? meg is néztem: biztos ezt írtam le? 3-4 évvel ezelőtt úgy volt, hogy Cili rendez egy darabot, a Nyolc nőt, és nagyon szerette volna, ha én vagyok benne az öregasszony, és fölhívott. Ezt nem hiszem el, azt írtam le, hogy Székesfehérváron és Szombathelyen szeretnék dolgozni. Erre egy hét múlva fölhív Bagó Berci, hogy rendez egy darabot, és rám gondolt, mint a Varga Mari partnerére, mert mi ketten azt nagyon jól meg tudnánk csinálni. És ez a két dolog nyolc napon belül volt… A szombathelyi nem jött össze, mondjuk, nekem nem is lett volna jó, időben.

– A lányod Pesten van?

– Most vették föl rendező és bábrendezőszakra. Elsőéves. Játszogat is. De mindig erre vágyott. Rendezni. Nyári táborokban szoktunk színházi oktatásokat szervezni, ott kiélheti játékkedvét.

– Régóta csináljátok ezt?

– Rég. Celldömölkön kezdtem, ott régi hagyománya volt ennek, rengeteg tábori előadást rendeztem a gyerekeknek.

– Rendezel, díszletet, jelmezt tervezel.

Ecsedi Erzsébet a lányával, Ecsedi Csenge Bertával

– Erre tanítottam a Csengét is.

– Nem élhetsz színház nélkül.

– Nem, nem. A lányom ezt leste el tőlem. Nem lehet csak egy dologra… én soha nem voltam az, aki csak ültem és vártam, hogy majd csak lesz valami, majd csak adnak valamit, lesz szerepem, és közben felkopik az állam a várakozásban. Végül is, egyedül neveltem fel Csengét, ebből a közalkalmazotti fizetésből, ráadásul mindenkihez képest, nagyon keveset kerestem…. Sok mindent kellett csinálnom, hogy életben tudjunk maradni.

Nevetgél, mint aki szabadkozik, de nem sajnáltatja magát.

– Tetszel nekem, mint a pályán maradó, olyan tip-top, ügyes vagy, mint a macska, mindig talpra esel, mozgékony, hajlékony. Emlékszem, egyik évvégi búcsúztatón odajöttél az asztalunkhoz, és magasra felemelted a lábad, ilyen táncos gyermek vagy – felszabadultan nevetünk -… most is?

– Hát igen, amikor jókedvem van.

– Sportoltál?

– Csak táncolni nagyon szeretek. Mondjuk, azt nem, amikor beállítják, amikor ilyen műkoreográfiákat kell csinálnom… de amikor jókedvem van, csinálok én magamnak olyan koreográfiákat, ahogy jön. Szoktam tornázni is egyébként. Most egy-két napja megint elhanyagoltam. Reggelente. Nagyon jót szokott tenni. Van egy kis kopás a derekamban, kinek nincs? de inkább megelőzöm. Inkább én kínzom, minthogy ő kínozzon engem. – kacag.

– ’95-és ’99 között, hogy mit csináltál? Nem szerződtettek…

– … tudom. Akkor volt két éves a kislányom … Próbáltam talpon maradni. Csináltam ilyen tini-színitanodát… Annyira utolsó pillanatban mondták meg nekem, hogy már sehova sem tudtam elmenni. Egy két éves gyermekkel. Március végén már mindenhol lezárták a szerződtetéseket. Egy évet valahogy ellébecoltam ilyenformán, gyerekműsorokat készítettem, azokkal jártunk erre-arra. Nem lehetett túl sokat keresni velük, de hát annyival kellett megelégedni. Csabának, Csenge apukájának, képzőművészként, állandó bevételi forrása nem volt. Néha el tudott adni egy képet, abból elvoltunk egy darabig, de mindenképpen nekem kellett lépni ez ügyben… Aztán Vándorfi László visszahívott, mondta, színészstátuszt már nem tud nekem adni, viszont Szombathelyen szeretnének nyitni egy bérletes jegyirodát, visznek oda pár előadást. Szüksége volna ott egy emberre, és nagyon örülne, ha én elvállalnám a jegyiroda vezetését. Halvány fogalmam sem volt, hogy kell ezt, de lementem Veszprémbe, ott pár napig nézegettem, hogy csinálják… Nagyon jó fej volt a főnökasszony, mindent megmutatott. Amikor megnyílt a jegyiroda Szombathelyen, ott a sikátorközben, lejött pár napra, engem is, a többi újonnan fölvett embert is tanítgatott. Így költöztem át a lányommal Szombathelyre. Ott éltünk albérletben, két évig.

– Hogy érezted magad abban a munkakörben?

– Eleinte elég jól, de egy idő után kezdett kevés lenni. Aztán összetalálkoztam Novák Marival, akinek szintén felmondtak. Kérdeztem tőle: nekem baromira hiányzik a színház, neked nem? dehogynem! nem csinálunk valamit? valami gyerekműsort, zenéset, valamit találjunk már ki, mert megőrülök. És akkor Vasvárról többször eljött, összeállítottunk egy műsort, aminek nagy sikere lett Szombathelyen, a Gyerekek házában mutattuk be, két telt ház, Ölbe Lívia is nagyon jókat írt róla. És így, délelőtt a jegyirodában, mint főnökasszony, hétvégeken meg a gyerekműsorok, így lehetett kibírni.

– És ’99-ben hogy sikerült visszajönni Zalaegerszegre?

– Találkoztam valakivel, aki mondta, hogy új vezetőség van, kérdezte, lenne-e kedvem visszaszerződni Egerszegre? Nagyon is lenne, mondtam. Ígérte, hogy megszervezi. Eljöttem, beszélgettünk Bagó Bercivel, Bereményivel, úgy tűnt, szimpatikus vagyok nekik, elmeséltem, hol voltam, mit csináltam, hogy a 25. színháznál kezdtem, dolgoztam a Stúdió K-ban, Kecskeméten, Szolnokon. Öt nap múlva már hívott Emőke, hogy OK, benne vagy a következő mesedarabban, tíz nap múlva kezdődnek a próbák. Már májusban elkezdtem próbálni.

Színésznők

– Nagyon hullámzott a pályád. De egész magasra is feljutottál, az Aase díjjal.

– Igen… A Színésznőket meghívták a POSZT-ra, megkaptam a színész-zsűritől a legjobb női szereplő díját, azt hiszem, ennek a következménye volt a többi.

– Abban az évben három díjjal is kitüntettek. Nívódíjas is lettél.

– Igen, a színházban. A POSZT eredményeit még a rádióban is bemondták, nagy izgalommal hívott fel a barátnőm: mi történt? hallotta a nevemet az éjféli hírekben! … Pont akkor jöttünk vissza Pécsről… mondtam neki, még én sem fogtam föl… De jól esett.

– Egy kicsit így kisimultál, belül?

– Lelkileg egy kicsit helyrejöttem, hogy így egymás után jöttek… Az ember fiatalon nagyon sokat ábrándozik arról, hogy elismerjék. El kell telnie egy kis időnek, amíg eljut arra a bizonyos szintre, hogy föl merje vállalni, ha valamit úgy akar eljátszani, ahogy ő tudja, ahogy belőle fakad. Ha vannak rendezők, akik ezt engedik, sőt segítik ebben, akkor tud hatékonyan dolgozni, önmaga lenni, és én ezt szeretem. És elérkezett az az idő, amikor azt tudtam mondani, én vállalom, én ilyen vagyok, így tudom megcsinálni. Eleinte még nagyon meg akar felelni az ember, mindenki megpróbálja leutánozni azokat, amiket kér a rendező, és nem lesz az övé a szerep, üresjárat az egész. Fiatalkoromban kevés elismerést kaptam. Igaz, elég sok jó kritika jelent meg rólam. Ennek ellenére nem kaptam soha díjat, kivéve Szolnokon, mert ott divat volt az, hogy pld. a társulat tagjai megszavazzák a legjobb férfi vagy női szereplőt, és akkor az egy nívódíj. Nagy meglepetés volt, amikor a társulat engem Mucsi Zolival megszavazott, ez jól esett! Az igazgatóság is adott ki nívódíjat, az is nagy meglepetés volt számomra, mikor megkaptam. Az Óz, a nagy varázslóban játszottam a kulcsárt, majdnem néma szerep, csak suttogva lehetett beszélni benne. Kis szerep. És valamiért az igazgatóság úgy döntött, hogy nekem jár a nívódíj. Ez nagyon meglepett. Nem zavart, hogy kisebb szerepeket kapok, mert úgy gondoltam, meg kell tanulni kis szerepben is azt a feladatot elvégezni, maximálisan… csak aztán valahogy elkerültek a nagyobb szerepek. Aztán, amikor hirtelen kaptam egy nagyobb szerepet, attól meg megijedtem…

– Példaértékű színésznő vagy számomra, ha leseper a sors a pályáról, nem hagyod abba, ragaszkodsz ehhez a hivatáshoz. Nagyon nehéz volt az életed, ahogy én láttam. Biztos nem láttam eleget. Egyedül maradtál, a párod meghalt…

– Hát, nem volt egyszerű.

– Emlékszem, kiköltöztetek egy birtokra.

– Neki volt Örvényeshegyen egy háza, és ott volt a műterme is. Oda költöztünk, amikor Csengi megszületett. Ott laktunk két évig. De azért egy ideig megvolt itt bent a színészházi lakás is, mert néha bent kellett aludnunk. Meg aztán, amikor már több előadásom volt, akkor már itt rendezkedtünk be. Elég hamar visszajöttem szülés után dolgozni.

– Ki segített?

– Csaba volt a gyerekkel esténként, később meg bébiszitter. Anyuék itt laktak egy darabig, nem messze Gyűrűsön, de hát nem tudott beszaladgálni, hogy vigyázzon a gyerekre.

– Cegléden születtél.

– Egy évet éltem ott. Akkor eljött értünk az édesapám és elhozott bennünket Tiszadorogmára, anyámmal. Borsod megyébe. Apám ott élt, öcsém meg a húgom már ott születtek, Mezőcsáton. Úgyhogy aztán falusi kislány lettem. Nagyon élveztem. Nagy kalandjaim voltak a Tiszával. Hihetetlen volt. Többször bele akartam fulladni, beleestem a gödörbe, árvíz volt, beletaszajtottak a vezérárokba, örvénybe bekerültem, egyedül jöttem ki belőle – nagyon sok angyal vigyázott rám. Többször átúsztam a Tiszát, oda vissza. Pedig veszélyes volt.

– Tehát fiús gyerek voltál.

– Nagyon. Fociztam is a fiúkkal, nem szerettem a „csön-csön-gyűrűt” a lányokkal. Szinte minden évben voltak fiatalok, akik belefulladtak a folyóba, az örvény miatt. Pont azon a nyáron valaki elmondta, hogy ilyenkor nincs más megoldás, vigyázzba vágod magad, és meg kell várnod, amíg kétszer háromszor lehúz, és amikor lazul, és kidob a szélére, akkor el kell kezdeni szépen lassan kifele úszni. Megjegyeztem, ez mentett meg. Be akartam úszni egy kis szigetre, hogy én ott majd egyedül napozok. Csak hát nem gondoltam, hogy ekkora örvénybe kerülök. Ráadásul már közel voltam, kétméternyire a szigethez…

– Ha ilyeneket túléltél, nem csoda, hogy ilyen szívós vagy.

– Én mindig is ilyen masszív voltam. Ezt még a 25. Színház stúdiójában, Györgyfalvai Kati néni – ő tanított minket, nagyon híres koreográfus volt, ő volt az osztályfőnökünk, – ő mondta: Ecsedi, te olyan vagy, mint a vasbeton.  –nevet – Csak túlélni lehet téged! – Hát igen, amit én akartam, azt nagyon akartam. Aztán voltak helyzetek, amikor elbizonytalanodtam, már így színészileg, hogy valóban itt van-e az én helyem?

– Mi volt az, ami elbizonytalanított?

– Hogy nem olyan szerepeket kaptam, mint amilyeneket szerettem volna. Hogy én úgy gondoltam, hogy elvégeztem azt a Stúdiót… meg se engedték, hogy onnan valaki a főiskolára jelentkezzék, mert az abszolút kizáró jellegű volt. Én egyszer jelentkeztem a főiskolára, nagyon kellemetlen kudarcélményem volt, túljutottam ugyan az első fordulón, de utána olyan megalázó helyzetbe kerültem, hogy … ugye Ecsedi vagyok, e betűvel az elején, … és behívtak a színpadra, de közben egy zsúrkocsin betolták a kávét. Mindenki mindenkivel foglalkozott, iszogatta a kicsi kávécskáját, csak éppen velem nem. És ugyanez a helyzet megint megtörtént velem, akkor már elvégeztük a Stúdiót, ORI vizsga a színész 3. ért, és akkor is, bementem a színpadra és abban a pillanatban jött a zsúrkocsi… Ránéztem Karcsi bácsira: én kimegyek. Maradsz! hát nem is lett jó, mert én olyan ideges lettem, hogy nem úgy teljesítettem, ahogy szerettem volna… Aztán mégis a pályán maradtam. Még voltak ilyen elbizonytalanodásaim, de például Kecskeméten nem, ott igen jó szerepeket kaptam, főszerepeket is, és aztán ahogy átkerültem Szolnokra… igaz, az is elég furcsa helyzet volt, mert egyszer kaptam egy telefonhívást, hogy szerződtetnek, aztán egy másikat, hogy mégsem, mert rájöttek, hogy túl sok a nő, abban a korosztályban, amiben én jelentkeztem. Akkor nagyon elkeseredtem, nem tudtam, mit csináljak. Aztán behívtak a Rádióba, ott találkoztam Fodor Tamással, akivel több évig dolgoztam a Stúdió K-ban. Tudtam, hogy Schwajda az egész társulattal együtt leszerződtette őket. Elmeséltem, milyen kínos helyzetbe kerültem és nem tudom, mitévő legyek. Gondolkodott, aztán szünetben megkérdezte, ha mint Stúdió K-ás oda szerződnél, nyilván sokkal kevesebb pénzért, abba beleegyeznél? mert azt talán el tudnám neked intézni. Tamás, én már annyira kivagyok, hogy mindenbe beleegyezek, mondtam neki. Így kerültem Szolnokra, feleannyi fizetésért, mint a többiek, és onnan kellett föltornázni magam. Ez nem volt annyira jó. Gyakorlatilag mindenhol elölről kellett kezdeni.

– Ez nagyon mostoha sors, ilyen szempontból.

– Tulajdonképpen az mentett meg, hogy megszületett a gyermekem. Teljesen más sorrendbe kerültek a dolgok. Akkor tudtam, hogy miért dolgozok, hogy igenis van értelme küszködni, végigcsinálni ezt az egészet. És így, hogy kirúgtak, így is sikerült, a gyerekemmel.

– Minden elismerésem.

– Reggel bevittem Csengét az óvodába, aztán mentem dolgozni, majd érte mentem, jött velem az irodába, ott még elrajzolgatott, utána beültünk a mellettünk levő moziba, valami rajzfilmet megnéztünk s úgy mentünk haza a kis albérletünkbe.

– Mindenesetre a sok mellőzés, nem komolyan vétel után kiderült, hogy te nem is akármilyen színésznő vagy! Olyan markáns alakokat formálsz, kifejezetten ecsedis, nekem mindig is nagyon tetszettél. Hogy jutott eszedbe első alkalommal, hogy te színész akarsz lenni?

– … Sokszor mondtam verset. Voltak területi, megyei, ilyen – olyan döntők, és valahogy mindig igazságtalannak éreztem, hogy én nem nyertem.

– Szerettél verset mondani?

– Mindig volt egy kötelező és egy szabadon választott. A faluban volt népszínjátszó csoport, az édesanyám is benne volt. Zenés népszínműveket játszottak, meghívták őket a környező falukba, fölültünk a teherautóra, rárakták a lócákat, és dalolva átmentünk a szomszéd faluba. Én is mentem velük, és vagy a szünetben, vagy mikor átépítés volt a színpadon, kiálltam a függöny elé és elmondtam egy hosszabb verset, vagy balladát.

– És tetszett nekik.

– Megríkattam őket, szó szerint. Valószínűleg innen vettem a bátorságot. Mindig mondták, ó, belőled színésznő lesz! De én ezt nem vettem komolyan akkor.

– Azért sokat jelentett, hogy ezt mondják.

– Megragad az emberben, elkezd a kis csíra növekedni. Középiskolában is bennem volt, de kevésnek éreztem hozzá magam…, akik a színművészetire készültek másképpen viselkedtek, nagyképűsködtek, dobálták a hajtűiket. Aztán az első felvételi vizsgán, tudod, mindenki nagyon ki volt öltözve, kotta a hónuk alatt, kotta? azt is kell? meg voltam rémülve, leültek a zongorához, egymást kísérték, jaj, mondom, hát mit keresek én itt, el kellene innen mennem, de aztán gyorsan behívtak, nem volt időm elspurizni. Volt is csodálkozás, hogy ennek ellenére én jutottam tovább, meg egy fiú a 25 főből, nem a nagy kottások.

– Egyéniség voltál.

– Nagyon sokáig bent voltam, sok mindent kértek tőlem, hogy mondjam el ilyen meg olyan variációban. Közben felvettek a 25. Színház stúdiójába. Két csoport volt egy fél évig, utána történt a selejtezés, szórás, és év végére már egy csoport lettünk. Bal Józsival voltunk évfolyamtársak. Miskolcon készítettük a vizsgaelőadásokat, a Csanyikban, és a környéken több helyen be is mutattuk. Jó volt, szerettem a stúdiót. És nem lehetett úgy, hogy ne legyen munkád mellette. Délután voltak a foglalkozások. Heti kétszer-háromszor 4-től 8-9-ig. …2 év után szerződtettek bennünket. Akkor nyílt meg a Várszínház. Rögtön bekerültem, egyből négy darabba. Hármat azonnal elkezdtünk próbálni, kellett a megnyitóra. Mindenhol folytak a próbák, a város minden pontján, HÉV-vel kellett kimenni Csillaghegyre, a HÉV-en ettünk, ittunk, amíg elértünk egyik helyről a másikra… közben az Asbóth utcában is próbáltam, volt mellette egy önkiszolgáló, ott gyorsan be lehetett kapni egy levest, főzeléket, de semmi több! Reggel hétkor elindultam otthonról és kb. este fél egykor értem haza. Volt olyan a főpróbaidőszakban, hogy már annyira elment az idő, és annyira fáradtak voltunk, hogy a kellékes kipakolta az összes matracot a társalgóba, mindenkinek adott egy plédet, na aludjatok! De jó volt! Végre ki tudtuk rendesen aludni magunkat.. Mert hát akkor nagyüzemben ment a dolog. De szerettük nagyon.

– Rendezőként ki alakított inkább, ki volt rád erősebb hatással? Volt ilyen?

– Ez jó kérdés… Ruszt Józseffel nagyon jó volt, sokat tanultunk tőle. De Sztarenki Palival is pld. nagyon jól dolgoztam a „Színésznők” alatt.

– És színész? Valahol mélyen nem arra gondol az ember, hogy ő is szeretne ilyen, vagy hasonló, vagy akkora lenni…, volt példád?

– Konkrét példám nem, de szerettem beülni a próbára és nézni, ki hogy dolgozik.

– Mi volt az, ami megragadott, amiért felnéztél valakire?

– Az őszintesége. Én mindig ezt értékeltem a legjobban. Amikor olyan tiszta dolog jött ki egy emberből. Nem színészt játszott el a színpadon, hanem az az ember akart lenni, átminősült abba a szerepbe, amit alakított. Láttam Gábor Miklóst is nagy szerepekben, a nagy emberek mind nagyon egyszerűen játszottak. Fodor Tamás is ilyen nagy hatással volt rám. Nagyon érdekes dolgokat csináltunk a Stúdió K-ban. Nagyon emberi léptékű dolog volt. De konkrétan, nem volt idolom. Sem rendező, sem színész.

– A rendezőkkel hogy jössz ki? Mikor fent vagy a színpadon és azt mondják, hogy ezt vagy azt, így. vagy úgy csináld, vagy nem mondanak semmit.

– Én általában elég jól. Volt olyan, aki felidegesített, vagy olyat mondott, amivel nem értettem egyet, de utána mindig meg lehetett beszélni… Hát igen, van egy-két rendező, akivel nehezebb dolgozni.

– Mikor jó egy rendező? Akivel jó dolgoznod, neked?

– Amikor hagyja, hogy én én legyek. Mindenik rendezőnek van elképzelése, de azon belül nagyon jó lenne, ha egy picit jobban bízna a színészben, ha már rám osztotta a szerepet. Vannak ilyenek. Azért volt nagyon jó dolgozni ebben az utolsó darabban, én ugyanis nagyon szeretem a színészrendezőket. Ők általában a színészből indulnak ki, így egyszerűbb is, könnyebb is. Amikor a rendező elmondja, mit szeretne, és értem, abban a pillanatban kezdem is lefordítani magamnak. Az is jó, hogy hagy annyi időt, hogy átjárjon engem az a gondolat, és én tudjam előhozni magamból, amit kér. Lukács Andorral ezért volt olyan jó együtt dolgozni. Nem is tudtuk volna másképp megcsinálni, ha nincs türelme. Annyira kevés időnk volt, ráadásul iszonyat mennyiségű szöveg van benne, főleg Iginek (Farkas Ignác-Jászai díjas). Az utolsó pillanatban jött össze annyira, hogy na, be lehetett mutatni. Még kellett volna egy hét a finomításokhoz.

– Ez azért a nagyobb szerepek közül való neked is. Az ilyen szerepekhez hogy viszonyulsz? Azonosulsz, vagy eltartod magadtól?

– Én soha nem tudom eltartani magamtól. Vagy magamévá tudom tenni, és jól érzem magam benne, vagy nem. Na, azokat a szerepeket nem szeretem, ahol végrehajtok egy utasítást, mert azt kérte tőlem a rendező.

– Ezt a zsidó asszonyt a Szent Péter esernyőjében szereted?

Ecsedi Erzsébet, Kiss Ernő, Bellus Attila

– Mikor megkaptam, törtem a fejem rajta, mit lehet ebből csinálni. Elmentem az ismerősökhöz, megkérdeztem, hogy kell kiejteni ezeket a szövegeket. Fogalmam nem volt. Elkezdtem a hangsúlyokat, gesztusokat rögzíteni magamban, aztán finomítottam rajtuk… Egyszer rám szólt a rendező, vigyázz, mert ez már nagyon svábos… Jó, akkor ebből visszaveszünk egy kicsit. Én a tájszólásokat hamar beszívom magamba, és élvezem is. Ezt az egyet nem tudtam, hogyan beszélnek a zsidók, hogyan gesztikulálnak, aztán, mikor megéreztem az ízét, onnantól kezdve már flottul ment az egész.

– Játszottad Shirley-t. Már nem játszod?

– De.

– És hol, mikor?

– Ott és amikor hívják. Valakinek eszébe jut és elhívnak. 70 perces most már. Annyira az én gyerekem. Egy asszony élete három képben. Nagyon vicces, nagyon jó, nagyon jó poénok vannak benne, ahhoz képest, hogy férfi írta, baromira ismeri a női lelket.. Két hete játszottam Alsópáhokon.

– Sok öregasszonyt alakítottál, alkatodnál fogva. A rendező azt mondja, ó, ezt már úgyis tudja, adjuk oda neki… –nevetünk. – Ebben a szerepben, Az ügynök halálában, viszont kivirágoztál, mint nő. Milyen érzés volt? Nem volt új? Mintha megfürödtél volna benne.

– Igen, jó érzés volt, hogy szárnyalhattam benne egy kicsit.

– Megmutattad, hogy „nem csak Mamóka vagyok, hanem nő vagyok, kérem szépen”. Társa voltál a főszerepnek, Anyaként. Két nagyfiúval. Jó nagy problémával.(4.kép) Szereted a szöveget?

– Most kezdem megszeretni. Most már van biztonságérzetem.

– Mennyi idő kell ahhoz, hogy jól érezd magad, hány előadás?

– Hat mindenképpen. Így, ha nincs elég idő a próbákra.

– Úgyhogy a kritikusnak azt javaslod, ekkor üljenek be.

– Vagy a nyolcadikra! De soha ne a bemutatóra! Akkor mindig nagyon lámpalázas vagyok, és úgy érzem, nem tudom magam kontrollálni. Még csak az automatizmusok működnek, mert be van járatva, de amikor már tudom irányítani, azt is tudom, ha valamit elrontok, hogy lehet helyrehozni. Ez a biztonságérzet a 6.-7. előadásnál szokott bekövetkezni. Onnantól kezdve már élvezem is.

– Alázatos is vagy színészpartnerként. Soha nem lövöd le a mások poénjait.

– Hát az gyilkosság. Van, aki erre született! – kacagunk mind a ketten.

– És neked milyen a jó partner?

Shirley

– Akivel jól lehet együtt dolgozni, akivel összenézünk, és egymás tekintetében látjuk azt, miről van szó. Szeretem, ha valakinek bele tudok nézni a szemébe. Azért jó Igivel is együtt játszani, mert látom a szemében, hogy akkor most nekem kell valamit tenni, pld. Igivel elég sokat játszottam. Jó partner. A Prah, a szobaszínházas előadás, az is nagyon jó meló volt. Az is úgy indult, hogy nincs rá pénz, Sztarenki Pali megtalálta, hogy ezt mindenképpen nekünk kell előadni. Aztán kitaláltuk: kétszemélyes darab, megbeszéljük egymással, odamegyünk, kinyitjuk, kitakarítunk, befűtjük, mondjuk a szöveget. Pali néha jött, irányítgatott bennünket, rendezgetett, gyakorlatilag megcsináltuk magunk. Majdnem olyan volt, mint a Shirley, amit egymagam csináltam.

– Nem volt rendeződ? Külső szem sem, a végén?

– Ezt valamilyen alkalomra meg akartam csinálni, és ott bemutattam. Azért nekem nagyon erős az önkontrollom. Pontosan tudom, mit meddig. Éveket dolgoztam rajta. Mindig formáltam. És akkor éreztem, hogy kész, amikor már minden pillanatát tudtam élvezni. Akkor tudtam, hogy a helyemen vagyok.

– Kedvenc szereped a Shirley-n kívül, ahol jól érezted magad? Mindegyik?

– Tulajdonképpen igen. És még a kicsi szerepeimet is szerettem. Még az Üveganyában azt a pár mondatos részeg asszonyt is. Azt is én találtam ki, persze. Inkább azt a négy-ötöt tudnám fölsorolni, ami az utolsó pillanatig nem volt az enyém és nem éreztem jól bennük magam. De hát ez rendezőfüggő is. Amikor hagyják, hogy jól érezzem magam benne, akkor jó vagyok. De igen, voltak kedvenceim. Ezt a zsidó asszonyt is nagyon szeretem, a Lindát is. A Bakterházban az öregasszonyt is nagyon élveztem, egy az egyben a nagyanyám volt. Volt honnan venni mintát. Amikor van honnan meríteni, akkor jó, ha nincs, akkor megyek a piacra.

– A piacra?

– Nagyon jó kis energiákat be tud szívni az ember magába. Olyan jó kis karakteres emberek vannak ott.

– Mivel foglalkozol, amikor nem színházzal?

– Van egy kölcsön kiskertem. Szeretek kirándulni, kertészkedni meg gombászni. Ja, és biciklizni. Ezért sem költöznék el innen. Három nap múltán Budapestről is sikítva menekülök vissza ide. Megöl az a tömeg. Amikor ott éltem, mindig mindenhonnan elkéstem, ha 8 óra öt percre értél be a rádióba, már elvették a szerepedet és más ment be helyetted, és nem te voltál a hibás, hanem a közlekedés, és fölöslegesen utaztam másfél órát, a város egyik végéből a másikba. Borzalmas. És rohanni a Várszínházba, onnan a szinkronba, és vagy odaértél, vagy nem – szörnyű. Utálom a tömegközlekedést, autóval sem jutsz el, teljesen mindegy. Ha nem vagyok észnél a gyermekem vizsgájára sem értem volna be. Ez pár hete volt. És időben indultam el. A félórás út másfél óráig tartott.

– Szeretsz interjút adni? Milyen alkalomból szoktak megkeresni? Díjak?

– Néha újságtól is. Néha, mikor pang a Zalai Hírlap, ilyen gyorsinterjúkat, hogy mit csinálok a nyáron… – és megint nevetünk.

– Rosszmájú vagy, nem azért, rád kíváncsiak! Mit mondanál el, amit nem kérdezek? Van valami, amit elmondanál, valami fontosat, az utókor számára?

– Okos gondolatokat?

– Igen.

Shirley

– Tudod, én mindig úgy vagyok, hogy nekem azok mindig akkor jutnak eszembe, amikor a riporter már elment. (Újabb kacagás. Együtt.) De tényleg, kell ahhoz egy laza állapot, hogy az embernek eszébe jussanak a jó dolgok.

– Könnyen barátkozol? Könnyen ki is tárulkozol?

– Nem vagyok ilyen méricskélős. Azokat az embereket azonnal felismerem, akiről érzem, kell a két méter távolság, legalábbis eleinte, amíg nem látunk egymásba. De ez nagyon ritka. 100-ból kettő. Nem félek elmondani bármit az életemből… Én különben nagyon büszke vagyok, hogy miattam soha nem maradt el előadás.

– Pontos vagy?

– Meg vigyázok magamra. Gyömbéres mézes tea. Meg mindenféle, diólevél, zsurló, csalán – tisztító. D3 cseppek K2-vel. Én csak akkor vagyok beteg, amikor ünnepnap van. Mert akkor a szervezet azt mondja, most elengedheted magad. Volt olyan karácsony, hogy Csengivel egyszerre betegedtünk meg.

– Szóval, amikor ráérsz, akkor beteg lehetsz.

– Igen, akkor a testem megengedi magának, hogy kijöjjön belőle. Olyan hidegek voltak, vannak a színpadon, remekül meg lehet fázni…

– Nem úgy van ezzel a színészléttel, hogy annyira ott élünk igazán, játék közben a színpadon, hogy a való életben, nem igazán találjuk a helyünket?

– Hát… Ott biztonságosabb, az igaz.

– Ott semmi bajod nincs, mert nem lehet, ott teljesen jól érzed magad a szerepben egy idő után, lubickolsz, a végén még tapsolnak is…

– Igen, aztán kijövök és utána elájulok (nagy nevetés) De ez így van! Volt már olyan, úgy be volt dugulva az orrom, attól rettegtem, hogy fogok tudni beszélni? És bementem, az első két-három mondat még nehezen jött ki s aztán egyszer csak, scs!! – mutatja a kezével – mintha elvágták volna! Kijöttem és már az öltözőajtóban éreztem, Úristen, de rosszul vagyok. (nevetés) Ezt is megcsináltam egyszer-kétszer: lezuhanyoztam előtte forró vízzel, hideg vízzel, forró vízzel, hideg vízzel, végigjátszottam az előadást, s aztán hazajöttem és haldokoltam az ágyban. Ez így van. A színész az egy ilyen állatfajta.

– Úgyhogy ezt nem szabad abbahagyni.

– Nem is akarom. Jó, hát mindenkinek van ilyen elbizonytalanodása az életben, amikor érzi, hogy nem a helyén kezelik. Egyébként, amikor megkaptam ezeket a díjakat, soha nem szálltam el tőlük. De azért úgy éreztem, mintha mégse vennének annyira komolyan, mintha nem számítana annyira, nem élnek a lehetőséggel. Én kértem, hogy ha nem tudnak nekem olyan szerepet adni, akkor hadd csináljak egy kétszemélyest, vagy egy másik monodrámát. Megcsinálom, pénz nélkül is, csak adjanak lehetőséget.

– Mi az, egy terem, vagy egy hely?

– De nem adom fel. Meg fogom találni azt a darabot, amit megcsinálok egyedül. Aztán vagy adnak rá lehetőséget, vagy elviszem egyedül vidékre.

– Akkor mondd csak el nekem, miért is vagy te színész? Valami miatt, valamiért, valakikért?

– Az emberekért. Mert én azt gondolom, ha van bennem egy olyan plusz, amit én át tudok adni az embereknek, ha csak jó kedvre tudom deríteni őket, akkor is… Csak induljunk ki a Shirleyből. Az egy olyan előadás, olyan darab, akiben szinte mindenki önmagára ismerhet. Mert nemcsak vidám, elgondolkodtató dolgok is vannak benne. Negyvenéves elmúlt, a gyerekei elmentek, a férje hazajön, de nem kommunikálnak. A nő a fallal beszélget. S ahogy előadásonként nézem az embereket, hihetetlen mit vált ki belőlük. Sokan megértik, megérzik, hogy milyen lehetőségeik vannak. Mit szalasztanak el, mit kellene tenniük. És minden ember mást fedez fel benne. Az ügynök halála is arról szól, hogy egy nagy hazugságban élnek. A környezetemben nagyon sok ember így él, és magára ismer. De el nem ismerné! Még ki is kérik maguknak, mikor az ember szembesíteni akarja őket ezzel. Hát ilyen volt apósom, anyósom. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, egyből végig se tudtam olvasni, mert rám jött ez a roham, tudod, hogy mennyire így van, és mennyire nem veszik észre! És mindenki rohadt szemét, a szomszéd, a munkatársak, a főnök, csak mi vagyunk a jók, mert kihasználnak bennünket… Nem, nem, egy nagy hazugság az egész! Soha nem tudtak őszintén beszélgetni egymással, soha – soha. Igen. Az embereket szembesíteni kell ezekkel a dolgokkal. És ezért érdemes csinálni. Ha csak egy kicsit is meg tudjuk változtatni az életüket, ha csak egy kicsit is arrafelé terelhetjük, hogy változtasson az életén, mert van rá lehetősége, még öreg, idősebb korban is, mindig lehet váltani. Ezért érdemes. Nem? Én már tudod, mit várok nagyon?

A Szelestei Kastélyszállónál

– Mit?

– Hogy legyen jó idő és mehessek ki a kis kertecskémbe és beszélgessek a kis fácskáimmal, a szamócáimmal, meg mindenfélével, amiket már én ültettem oda. Vettem tavaly egy kis fekete cseresznyefát, imádom a fekete cseresznyét, együtt ültettük Lujzával. Bízom benne, hogy lesz valami belőle. Csak legyen már jó idő. Meglesz a bemutató és délelőttönként szabad leszek…

– Miben fogsz játszani jövőre?

– Nem tudom, csak sejtem. Kettőben biztos.

Ecsedi Erzsébet, Aase díjas, nívó díjas, legjobb női szereplő díjas, jókedvű, kitűnő humorú, stabil embere a színháznak. Erre a típusra nem csak színészként, emberként is érdemes odafigyelni. Örülök, hogy a bizalmába fogadott! Közelgő születésnapja alkalmából: Isten éltesse még jó sokáig ilyen jókedvben!

Lejegyezte: Nászta Katalin

Részletes információ a művésznőről a színház honlapján, alább:
https://www.hevesisandorszinhaz.hu/tarsulat/muveszek/szinmuveszek/82/ecsedi_erzsebet

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “„Ecsedi, te olyan vagy, mint a vasbeton!””



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

WP Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com