Ebben sem kételkedtem, és, illa berek, nádak, erek, még aznap éjjel eltűntem a környékről. Sajnos a következő városban sem szónokolhattam sokáig, mert itt a változatosság kedvéért a Városi Tanács kezdett zaklatni. Nesze neked liberté, égalité, fraternité (szabadság, egyenlőség, testvériség), hogy csak a hajdani francia forradalom mottóját idézzem. Ha nem lenne ez a feltámadás, el sem hinném, hol vagyok, bár ha jobban belegondolok, elérhette ezt klónozással is a tudomány. És ha ehhez hozzáveszem a Föld mesterséges világítását, fűtését, ismételten nem tudom, miben higgyek, miben nem. Márpedig ha én nem hiszek, hogyan győzzek meg másokat? – találgattam magamban, miért idegenkednek tőlem az emberek. Egy alkalommal, kerek perec, meg is kérdeztem, árulják már el nekem, én nem tetszem vagy a Szabad Gondolkozók Párt programja.
– Hagyd, majd én beszélek a nyelvükön – húzott félre ekkor egy nálam magasabb, az átlagosnál azonban kisebb termetű édeni.
– Hitler testvér! – ismertem fel benne a tarzániai exnácit. – Hát téged mi szél fújt mifelénk?
– Pszt, halkabban! Semmi különös. Csak meg akartam nézni magamnak azt a flúgos űrmigránst, akiről mostanság minden madár csicsereg.
– No nézd, ilyen híres lettem egyszerre!
– Én inkább hírhedtet mondanék. De ne izgulj, nekem éppen ez imponál, ezért egyet mondok, kettő lesz belőle: szövetkezzünk, kedves… Krisztián!
Ez aztán a memória! Még a nevemre is emlékszik.
– Megtisztelsz.
Hitlerrel egy pártban dolgozni, nem akármilyen for, bár lehet éppenséggel hátrány is, ha rájönnek, ki szónokol nekik ilyen tüzesen. Hiszen ő sokak szemében még mindig ugyanaz a tömeggyilkos, aki 1939-ben lángba borította a világot.
– A tagság létszáma?
– Egy. Veled kettő, amint kitöltöd a beiratkozási kérelmet, megváltoztatod a neved, leborotválod a bajuszod és beszerzel egy csinos parókát – kötöttem ki határozottan.
Hogy miért, nem kérdezte, nyilván maga is sejtette, mindössze a programot és statútumot kérte el tőlem.
– Egyetértek. Nagyon jó, nagyon jó! – mormogta olvasás közben, majd aláírta a kérelmet.
– Köszönöm. Isten hozott a pártomba! – öleltem volna át, ha engedi.
– Csak semmi intimitás! Egyelőre csak tagtársak vagyunk, nem barátok.
– Bocsánat. Ezennel kinevezlek az SZGP alelnökének.
De kineveztem volna akár elnöknek is, csak belépjen, mert aki így tud szónokolni, mint az egykori diktátor, azzal biztosan minden kampányt megnyerek.
– Mi… mi volt ez? – kapta fel a fejét, amint felmordult Panthera valahol a közelben.
– Rá se ránts, csak egy párduc volt.
– Donnerwetter[1]! Róluk teljesen megfeledkeztem! Én, bocsásd meg a nyíltságom, gyűlölöm a vadakat.
– Pedig neked is van kettő: Blondie és Éva, ugye, ez a nevük, Heil Hitler?
– Az más, azok kutyák, nem vadak, s miután én sem hoztam senkit magammal…
– Küldjem el őket?
– Magától értetődik. Nem szólva arról, milyen nehéz ennyi bestiát szállítani, etetni, és persze az sem igen fér a fejembe, miért ragaszkodsz annyira hozzájuk.
– Mert a barátaim, azonkívül őrzőim – számoltam be neki a körülöttem ólálkodó papokról, továbbá miként támadtak rám egy éjjel a betörők.
– Kimérák, papok, betörők – csóválgatta fejét a bajszos kis ember. – Ezekről nem volt szó, elnök úr. Ilyenformán ne vedd sértésnek, ha semmisnek tekintem a tagságom.
– Nem veszem, belátom, hogy ilyen munkához nem akármilyen kurázsira van szükség – lélegeztem fel, mert már megbántam, hogy ilyen veszélyes taggal társultam.
– Valóban? Akkor én ezek szerint gyáva vagyok? – nézett rám vasvilla szemekkel.
– Isten ments, én ilyesmit nem mondtam. Óvatosnak lenni pedig, ugye, nem szégyen. Köszönöm az érdeklődést. További kellemes utazást!
– Maradok – jelentette be rövid vívódás után az exkancellár. – Jogom volna ugyan visszalépni, de nem lépek, ha már egyszer elvállaltam. Csak nem fogok begazolni néhány éhenkórász csuhástól. Azt viszont neked is meg kell értened, hogy egy vezér a Pokolban, akarom mondani, Paradicsomban is vezér, egyszóval én mint Németország egykori Führere nem vállalhatom a másodhegedűs szerepét.
– Megértem. Minden jót, és még egyszer köszönöm, hogy figyelemre méltattál – nyújtottam a kezem megértőn.
– A prímhegedűs szerepét azonban szívesen, más szóval én leszek az elnök, te meg az alelnök – jelentette ki pimaszul.
– És a bajuszodat is levágod? – villant eszembe ismét, milyen előnyt jelent nekem egy ilyen zseniális orátor, még akkor is, ha emiatt helyet kell cserélnünk a ranglétrán.
– Azt már nem – hökkent meg; utóbb hozzám hasonlóan engedett, és, nyisz-nyesz, lenyírta, utána felmászott egy hordóra, és elkezdett beszélni.
A tömeg mély csendben hallgatta, s még akkor is hallgatott, miután Hitler befejezte a beszédét. Aztán kitört a tapsvihar.
– Szeretet, igazság, racionalitás! – skandálták az SZGP mottóját.
Ekkor döbbentem rá először, mi hiányzott eddig belőlem.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] A mennykőbe! (ném.)
Hozzászólások