Páncélos alegységnél teljesítettem a tényleges katonai szolgálatomat. Ez még akkor volt, amikor a seregben T 34-es harckocsik voltak rendszeresítve, időben 1957-et írtunk. A kiképzés a kiképzési tervnek megfelelően zajlott. A század által végrehajtott lőgyakorlaton vettünk részt Abasáron, mert ott volt egy harckocsik által látogatható lőtér. Pechesek voltunk, mert a lövészet idejére kifogtunk egy kiadós esős hetet. Ez azt jelentette, hogy a tankok, népiesen nevezve őket, alaposan sárosak lettek. Még az oldaluk csak-csak, azt könnyen le lehet ott mosni, de a lánctalpakba, beivódott sarat nem. A harckocsit azok a fránya mérnökök, úgy tervezték meg, hogy biztosan gondoltak arra, hogy a kiskatonákat rendszeresen foglalkoztatni kell. A lánctalp alsó része, amely a földön futott, sok-sok apró kockás mélyedést tartalmazott. Persze ennek az volt a jelentősége, hogy az úton ez a hatalmas vastömeg, jól tapadjon. Ugyan akkor ezekbe a mélyedésekbe a sár, szörnyű igyekezettel beleragadt. A katonáéknál azért azt nem lehet megengedni, hogy a harckocsi, a telephelyen, ilyen sáros lánccal álljon, csak úgy. Azt minden kiképzés, gyakorlat után, rendbe kell tenni, kitisztítani, gázolajjal lekenni, tehát fényesre „csiszolni”. Ez a „csiszolás” egyben jó elfoglaltságot adott az éppen unatkozó katonáknak.
A mi esetünknél az egész századot levezényelték a telephelyre. Ilyenkor a harckocsik, lánctalpaikról leálltak, azokat apró tagokká szedték szét a katonák, és kézi erővel megpróbálták ezekből az üregekből, az oda tapadt sarat, földet kipiszkálni. Ha már jól kiszáradt, akkor az volt a módszer, hogy a telephely beton talapzatához verték ezeket a lánctalpakat. Az ütéstől a megszáradt föld kipattant és így már könnyebb volt végleges, tiszta formába hozni.
Keserű Zoli, apró termetű, zömök kis katona volt. Pár hónapja vonult be a seregbe. Róla köztudott volt, hogy értelmi felfogásban egy kicsit elmaradt. Volt is ez miatt baja, mert szegényt mindig ugratták valamivel. Érdekes módon Zoli, rövid időn belül, jól idomult a helyzethez. Olyan volt, mint Jaroslav Hasek Svejk, a derék katonája. Mindig csak azt és annyit csinált, amennyit mondtak neki, semmivel sem kevesebbet, sem többet. Ehhez azért volt esze.
A történethez, még az is hozzá tarozik, hogy a sereg, sosem volt a szűzlányok, apácák neveldéje. Itt aztán a durvább, néha az obszcén megfogalmazás is, el-elhangzott.
Keserű Zolit most azzal bízták meg, hogy ezekből a sáros lánctalpakból, verje ki a sarat. Zoli megfontolt, lassú mozdulatokkal csapkodta a betonhoz ezeket a vasakat. Egyszer valahogy nem volt kedve, vagy ereje, hogy lehajoljon, az egyik ilyen lánctalpat a harckocsi oldalához vágta. Meglátta ezt Horpács őrmester és kérdőre vonta:
– Mit csinál maga katona?
– Verem a sarat! – mondta Keserű Zoli.
– Miért a harckocsihoz? – kérdezte az őrmester.
– Mert az, keményebb, mint a beton!
Az őrmester ezen, megbotránkozott és leszögezte: – A harckocsi nem arra való, ezt tanulja meg! Most pedig, hogy jól megjegyezze, fusson el a telephely ügyeletes szobájáig és vissza! Futás! – adta ki a parancsot.
Keserű Zoli, apró termetével elkezdett futni, lassú, ütemes léptekkel. A távolság, melyet meg kellett tennie, oda-vissza kitett vagy két kilométert. Zoli távozását már elfelejtették, mert huzamosabb idő telt el, mire visszaért.
Ilyenkor a katonai szabályzat szerint, öt méterről díszlépésben kell megközelíteni a parancsot, kiadó felettest, tőle két méterre megállni és jelenteni kell, hogy a kiadott parancsot végrehajtotta.
Zoli nagy lihegéssel, szuszogva ért vissza. A kijelölt távolságról verte csizmájával a díszlépéseket és megállt az őrmester előtt, tőle két méterre. A kezével szalutált, az őrmester is vigyázban vágta magát és ő is tisztelgett. Várta a jelentést.
Zoli csak állt tisztelegve és a hosszú futástól lihegett, kapkodta a levegőt. Hosszú időn keresztül álltak szembe egymással, Zoli nem szólt, vagy talán nem tudott a fáradtságtól.
– Na, mi lesz? – kérdezte az őrmester.
Zoli nem szólt, csak állt és tisztelgett, lihegett.
– Mondjon már valamit! – folytatta az őrmester.
Zoli tovább lihegett és tisztelget.
– Mondja azt, hogy fogd meg a farkam! (ez utóbbi szó helyett egy trágárabbat mondott).
Zoli nagy levegőt vett és annyit mondott.
– Nem merem!
Hozzászólások