Apám hosszútávfutó volt: fő száma a maratoni futás. Kiegészítő sportja, a labdarúgás révén az országos egyetemi és főiskolai bajnokságot nyert csapat tagja, többek között Baróti Lajossal, a későbbi szövetségi kapitánnyal együtt. Mesélte, hogy Szegeden, az orvosi egyetemen sokat röplabdáztak. Időnként csatlakozott hozzájuk Szentgyörgyi Albert, az egyetem rektora, aki a többi magyar kutató közül a mai napig egyedüliként a hazai munkásságáért (C-vitamin) kapott Nobel-díjat 1937-ben.
Bár maga a játék amerikai eredetű, magyarországi tömeges elterjedése a II. világháború utánra esett – szovjet közvetítéssel. Apám a csetényi állását 1949. október 23-án foglalta el. A család csak 1952 februárjában tudott odaköltözni, amikor megüresedett a szolgálati lakás.
A kastélyt övező Anglia a háború előtt egy rendszeresen gondozott angolpark volt, hatalmas fákkal (Európa legnagyobb vérbükkfája, tölgyek, platánok, nyárfák), cserjékkel, bokrokkal és füves tisztásokkal. Meredek lejtőin sokat szánkóztunk és síeltünk télen. Baloghék háza felé elsimultak a lankák. Erre a részre építtetett teniszpályát Csetény utolsó földbirtokosa, Holitscher Károly, országgyűlési képviselő. Később a teniszpályából lett a Labdázó, majd abból a röplabdapálya.
Ha az időjárás kegyes volt és megengedte, naponta hatalmas csatákat vívtunk. Lányok, fiúk vegyesen, hatfős csapatokat választottunk alkalmanként. Nekünk, kisebbeknek is komoly feladat jutott: egy fadarabbal húztuk a poénok striguláit a pálya szélén, vagy a messzire ütött labdát kerestük a bokrok alján.
Ahogy a társaság fogyott, úgy állhattunk be játszani. Igen jó hangulat uralkodott az edzéseken. Sziporkáztak a jobbnál jobb ötletek, ugrattuk egymást a gyengébb megoldások miatt.
Az egész Anglia tőlünk volt hangos. Parázs viták egy-egy labdamenet miatt: kiment-e a labda vagy sem, átlépett egy játékos, vagy a lába még a vonalon maradt, ki ért hozzá a hálóhoz stb. Este újra összeverődtünk a kastély körül, befejeztük a pályán fölmerült vitákat, és ami csak adódott, az égvilágon mindenről beszélgettünk. Igazi barátságok alakultak ki, időnként szerelmek is szövődtek. Az utóbbiakból néhány a házasság révébe ért. Ezek a beszélgetések összekovácsoltak bennünket. Sokszor egymás gondolatát is kitaláltuk, ami jótékonyan visszahatott a játékunkra is.
A fiatalabb korosztály kedvéért írom le, hogy az 1950-es évek elején még nem volt televíziós adás Magyarországon. Így a röplabda sokunknak a legfőbb szórakozási és sportlehetősége volt. A labdarúgócsapat több tagja egyben a röplabdában is jeleskedett.
A hőskorhoz tartozik, amikor lovas kocsival mentünk Súrra játszani. Szápáron és Bakonycsernyén át egész úton Súrig vígan voltunk. Visszafelé, a győzelem után még inkább.
A közös edzéseknek volt néhány hallatlan előnye a lányokra nézve. A fiúk között sokkal jobban hozzászoktak a kemény játékhoz, mint későbbi ellenfeleik. A hálót is a férfiaknak és a nőknek előírt magasság között húztuk ki. Így sokkal könnyebb helyzetben voltak bajnoki mérkőzésen egy tiszta női csapat ellen – női hálómagasság mellett. Kovács Sándor edzősége alatt lassan kialakultak a járási bajnokságban induló csapatok.
Sajnos emlékezetemben nem teljes a névsor. Főleg a tőlem fiatalabb korosztályból esnek ki a nevek, hiszen mikorra ők adták ki a csapat zömét, addigra már huzamos időre elkerültem Csetényből. Egyetemista lettem Budapesten, az ELTE-n. Apám halála után Zircen, a Járási Könyvtárban dolgoztam 1967. július 1-től. Az eredményeket tekintve is hasonló a helyzet, mint a névsornál. Mindkét esetben erős kiegészítésre szorul írásom. Remélem, valaki majd pótolja ezt a hiányosságomat. Egy biztos: amíg volt a zirci járásban férfi bajnokság (12–13 évig), azt mindig megnyertük. Pénz hiányában nem mehettünk a megyei bajnokságba. A lányok megnyerték az első járási bajnokságot. A következő években veretlenül megnyerték a megyei bajnokságot, de az NB II-be már nem mehettek – szintén pénzhiány miatt. Nagyon szépen szerepeltek az országos szpartakiádon. Egyik évben 5. helyezést értek el, 1968-ban bronzérmet nyertek.
A férfi csapatból sokunkat a hivatalos járási bajnokságon kívül éveken keresztül hívtak a bányászbajnokságokra: Kisgyónba, Ajkacsingerre és Balatonfüredre. Még csak 15 éves voltam, mikor kiállítottak a nevemre egy bányászigazolványt, ami szerint földalatti csillés vagyok. (Alig három év kellett hozzá, és másfél évre tényleg bányász lettem.)
A röplabda életem szerves részévé vált. A veszprémi Lovassy László Gimnázium tanulójaként megyei ifjúsági válogatott voltam. Budapesten másfél évig játszottam NB I-ben, 22 évet NB II-ben. Összesen 44 év bajnokságot küzdöttem végig. Szerencsémre egyetlen évadot sem kényszerültem kihagyni, pedig életem során csak a lábaimon 46 komoly sérülést szedtem össze. Már abbahagytam a versenyzést, mikor 1998-ban egy karambolban még megtetéztem a 46-ot 11 töréssel. Hogy a három rákos műtétemet sikerült átvészelnem, abban bizonyára óriási szerepe volt a röplabdának, a lefutott kilométerek ezreinek, a nehéz fizikai munkának (csetényi barátaimmal együtt végeztem a legkülönbözőbb paraszti munkákat, dolgoztam kavics- és kőbányában, négy nyáron át voltam culáger a kőművesek mellett, másfél évig bányász, földalatti csillés).
Azóta nagyot fordult a világ. Elcsöndesedett, hétköznapokon kihalt az Anglia. A futballpálya rézsűje idővel eltemette a röplabdapálya egy részét. Sokan közülünk évek, évtizedek óta már a temetőben pihennek. Csak nekünk dobban nagyobbat a szívünk – rájuk is szeretettel emlékezve –, ha fölidézzük néhanap, hogy milyen is volt egykor, mit is jelentett mindannyiunk számára a röplabda Csetényben.
Hozzászólások