Volt idő,
amikor még nem volt vers, se költő,
csak köveken pattintott tőszavak,
s volt ki érezte, lelkét megtöltő
muszáj-hang előbb-utóbb felszakad.

Volt idő,
amikor dalolni a madártól
tanult meg az ember nyelve, ajka.
Öröm-zöld harmat hullt a fűszálról,
virággal teli rét volt a dajka.

Volt idő,
amikor az ég kék volt s füsttelen,
tisztán, őszintén szálltak a dalok,
mindenki boldog volt és bűntelen,
mint felhőn a pufók kis angyalok.

Volt idő,
amikor tanulni kezdett elme,
és vélte, túllát már az Édenen,
megérintette tudás kegyelme,
a mindenhatóvá tevő értelem.

Volt idő,
amikor tettein hittel játszott,
máskor meg a hit játszott el vele,
máglyán horpadt melle, szája nyálzott,
szívében megrezdült a kard nyele.

Volt idő,
amikor megremegtek szavától,
testét hiába döfte át dzsida,
tűznél versével szunnyadt a pásztor,
földet hántva könnyebb volt az iga.

Volt idő,
amikor hazudni is megtanult,
pedig a szabadság harcba hívta,
lélek lángja fakult, a szem vakult,
csatáját már csak magával vívta.

Volt idő,
amikor szája némán hallgatott,
szeméből potyogtak a verssorok.
Akár véres bőrét a vallatott,
rejtették bűnüket a nyers korok.

Lesz idő,
hisz jönnek mindig újabb emberöltők,
s a csend dobhártyája majd átszakad,
amikor új szavakkal új költők
örök reménynek adnak szárnyakat.

Megosztás

Tweet