A második világháborút nyolc-tízéves gyerekfejjel szülővárosomban éltem át. Még ma is sok-sok epizód, élmény kereng a fejemben. Tudvalevő, apám kovácsmesterségét a Csorvási úton a negyvenes évek elején, családi ösztönzésre, felhagyta. Szerszámai, üllője, fújtatója, kalapácsai, fúrója, még éveken keresztül pihent a bezárt műhelyben. Innentől kezdve vasutasként kereste kenyerét. A pályafenntartásnál dolgozott, ők feleltek a sínek megfelelő állapotáért, hogy a katonai vonatok zavarmentesen eljussanak kitűzött céljukhoz. Nagyon sokat volt szolgálatban. Szinte a nap huszonnégy órájában talpon volt, hogy mikor aludt, azt mi gyerekek, nem is tudtuk meg sohasem. Olyannak tűnt ez, mintha ő is katona lenne, így is minősítették, ezért nem kellett frontszolgálatra bevonulnia. Szerencsésen megúszott egy Keletre, Oroszországba, esetleg Szibériába invitáló, életet is kockáztató „kiküldetést”. Ez az időszak, most, hogy visszaemlékszem, eléggé zavaros volt. Olyan összevisszaságban kavarogtak az események. Soha nem lehetett tudni, hogy a front most éppen keleti irányba húzódik, vagy nyugatra tolódik. Ott éltem át, hogy egyik nap a szomszéd Mikes utcában, egy házban egyszer német katonák voltak elkvártélyolva. Hangosak voltak, bömböltették az indulókat. Másnap a Szarvasi úton egy német Tigris tank jelent meg. Az elágazás előtt megállt az út kockakövein. Ott tanyázott vagy egy órát. Békésnek tűnt ég felé meredező ágyúcsövével, körbe forgó tornyával. Aztán gondolt egyet, álltóhelyben megfordult. Mozgó lánctalpa az út kockaköveit szétdobálta, nagy motorzúgással, maga mögött szétoszló kék kipufogógázzal elviharzott. A hátrahagyott gödör, a szétdobált kövek sokasága érzékeltette az erőt. Mi gyerekek ezt szájtátva, szótlanul bámultuk. Máskor magyar katonák táboroztak ebben a házban. Egyszer egy napra román katonák hadtápja, a konyha verte fel táborát itt. Mi gyerekek kíváncsian ólálkodtunk a ház körül, mert napjaink többségét utcai csavargással töltöttük, az illatok is ide vonzottak. Azt láttuk, hogy egy hosszú asztalon, melyet kitettek az udvarra, négy katona feltűrt ingujjban formálta a lekváros gombócokat, az ötödik pedig egy nagy üstben főzte és szűrte, rakosgatta. Mi csak néztük, nagyokat nyeltünk és ábrándoztunk, jó lenne enni belőle. Aztán nem is jártunk rosszul, mert aznap a szakács nekünk, gyerekeknek is adott egy nagyobb tálba. Volt benne vagy húsz gombóc, erre még ma is emlékszem. Hatan voltunk egy csapatban, igazságosan osztottuk el a húsz gombócot, de pontosan hogyan, azt már nem tudom. Nem volt veszekedés, ma is jó érzés erre visszaemlékezni. Aztán vonult a front nyugat irányba. Többször bombázták a várost, egy nagyobb bomba eltalálta a vasútállomáson a földbe leásott olajtartályt. A fekete füst napokon keresztül keringett a város felett, még a szél sem akarta elfújni. Máig, hetvenöt év után sem tudta az emlékezetemből kitörölni, a gombócok ízére is emlékszem.
Hozzászólások