Pécsi Jonatán egy vasúti felüljárón vallott szerelmet a zöldszemű lánynak. Elmondta neki, hogy legszívesebben élete minden percében a kezét fogná, minden reggel mellette ébredne fel, hogy így állandóan láthassa ragyogó zöld szemeit, és bizony a világ legboldogabb embere lenne, ha ebben a fülledt nyári estében most csókolózhatnának. A zöldszemű lány erre csak nevetett:
– Bizonyítsd be, hogy szeretsz! – mondta Pécsi Jonatánnak.
– Hogyan?
A lány lenézett a sínekre:
– Ugorj rá a következő vonat tetejére, és akkor elhiszem majd.
Pécsi Jonatán bólintott egyet, és mivel épp akkor húzott el alattuk egy vonat, gyors mozdulattal átvetette magát a korláton. Még látta a zöldszemű lány rémült arcát, utána kapó kezeit, a zakatolás ellenére is élesen hallotta kétségbeesett sikolyát. Egy pillanattal később már biztosan állt egy vasúti kocsi tetején. Leült a hűvös fémre, és megkapaszkodott egy kiálló alkatrészben.
Jonatán ekkor látta utoljára a lányt és azt a felüljárót. A vonat ugyanis, amire ráugrott, még mindig úton van: ma se érkezett meg a végállomásához. Jonatán még most is ott ül a tetején, és várja, hogy megálljon valahol, hogy végre leszállhasson egy távoli peronra.
Hozzászólások