A következő városig tizedannyira apadtunk. Híveink többsége angolosan távozott, csatlakozni pedig már senki sem csatlakozott a konvojhoz.
– Micsoda nyuszik, barikák! – ógott-mógott az Exführer. – De nem baj, hulljon a férgese.
Öröm az ürömben, hogy ez alkalommal sem betonfal, sem kerítés nem állta el az utunkat. Nem is tiltakoztak ellenünk, igaz, nem is örültek, magyarán: szinte észre sem vették, hogy ott vagyunk.
– Merre van a tanácsháza, atyámfia? – szólítottam meg egy pörge kalapos édenit.
Meg sem hallotta. Vagy nem akarta hallani? Mindenesetre fütyörészve továbbslattyogott. Egy téren megálltunk, kiszálltunk a kocsikból, felszereltettünk néhány hangszórót, és vártuk, egyre vártuk, hogy körülvegyenek az emberek. Hát nem vettek körül. Ellenkezőleg: még az is elinalt, aki eddig arrafelé őgyelgett.
– Hallóóó! Van itt valaki? – kiáltottam a mikrofonba két percen keresztül, végül maga Hitler intett le, mert már csengett a füle szegénynek.
– Hagyd, ne erőlködj! Nincs itt senki, szellemvárosba tévedtünk.
– Hát akkor, lóra, SZIRP-esek! Akad még más város is a Paradicsomban.
Nem tévedett, akadt, még meg is hallgattak, hogy utána paradicsom- és tojásbombákkal köszönjék meg a beszédünk.
– Még ilyet! Mi történt ezekkel a nyuszikkal? – törölte le arcáról Hitler a hallgatók tetszésnyilvánításának jeleit. – Ha így megy tovább, maholnap ismét falba vagy vasfüggönybe ütközünk.
– Tessék, olvasd! – nyújtottam át Hitlernek nem sokkal ezután az Édenvilág legfrissebb híreit.
– Hallatlan! Valahogy kezd az Éden kivetkőzni magából – vágta földhöz Hitler két perc múlva a hírlapot. – Már megint azt kérik, hogy zárjanak be, vagy rúgjanak ki minket az Édenből. Fura, nem? Egy olyan világból akarják kitenni a szűrünket, melyet tolerancia, jámborság és igazlelkűség jellemez. Te? – kerekedett ki a szeme hirtelen. – Képtelenség volna azt hinni, hogy mindez azért van, mert a Sátán megszökött a Seólból, és megint csak itt kísért az emberek közt?
– Kiii? – esett le az állam, de a többieké is, akik körülöttünk lézengtek.
– Megkérhetlek, hogy ne zavarj? Gondolkozni szeretnék – dobolt Hitler idegesen az ujjaival.
– Csitt, a vezér gondolkozni szeretne! – szóltam félig tréfásan, félig ironikusan a fiúkra.
Hitler egy darabig feszülten koncentrált, aztán legyintett.
– Ökörség! Onnan még az ördög sem tud megszökni. Vagy tud? – fordult hozzám tétován.
– Nem, föltéve, hogy egyáltalán van ilyen.
– Seól? – húzott félre óvatosan, nehogy a többiek is meghallják.
– Sátán, Isten, Paradicsom.
Ettől a kijelentéstől meg Hitler kezdett el csuklani, és sűrűn tekingetett a magasba, mintha attól félt volna, hogy menten ránk szakad az univerzum. Őszintén szólva magam is, és igencsak megkönnyebbültem, amikor semmi ilyesmi nem történt.
– Azt mindig gyanítottam, hogy te sem igen bírod a papokat, de hogy Istenhez is így viszonyulsz, azt azért nem néztem ki belőled – simogatta meg állát a SZIRP elnöke.
– Én sem magamból, de hát ez van. Az ember sokat lát, hall életében, és gondolkozik is, ha már feje van, abban pedig nem egy kérdés kavarog.
– Akár az enyémben, de hogy nincs Isten, ez egy kicsit erős, Herr Antal.
– Tulajdonképp én sem állítom, csak tapogatódzom, kérdezek, elsősorban olyankor, amikor arról suttognak, mivel világítanak és fűtenek az Édenben.
– Nahát, ezt mondják? Mivel?
– Űrbe telepített napelemekkel, -kollektorokkal és geotermikus hőszivattyúkkal.
– Ne te ne! És a Szentlélek?
– Elillant. Valamikor, a történelem hajnalán még létezett, és apostolok, csodák, angyalok is léteztek, aztán az emberek kezdtek elfordulni Istentől. Amíg hittek benne, nem volt semmi galiba, de amint nem, Ő fordult el az embertől, vagy egyszerűen… nem is létezik.
– Suttogják. Vagy csak te állítod?
– Én semmit sem állítok. Talán tényleg objektíve is létezik, de az is lehet, hogy mi teremtettük meg Őt, és nem fordítva, más szóval Isten csak szubjektíve egzisztál.
– Aha, szubjektíve, és szerinted ki, mi döntötte le a trónjáról? – elmélkedett az exhadvezér, aki köztudottan maga is előszeretettel tanulmányozta a vallást, filozófiát, okkultizmust…
Hogy ezek miként fértek össze nála, rejtély, de hogy mindegyikben járatos volt, azt már Hitler rezidenciáján tapasztaltam.
– Nyilván a tudomány. Lassan, fokozatosan, attól függően, mennyire gyorsan és alaposan cáfolta meg elképzeléseiket a reális tapasztalat.
– Aha, a tudomány. Más? Miről motyognak még itt-ott az Édenben?
– Hogy nemsokára mindnyájan meghalunk – idéztem fel emlékezetemben Szergej Szergejevics szavait.
– Régi nóta, már ismerjük. Ennél még régebbi, amit János írt az Evangéliumban: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
– Igen, igen, és mégis: a saját szememmel láttam, amikor egyik legjobb barátom jobblétre szenderült.
– De szépen mondtad. Béke poraira.
– Nem hiszed?
– Majd egyszer talán elhiszem, ha… ha majd az én barátom is elpatkol. Addig is ajánlom, ne beszélj róla senkinek.
– SZIRP.
– Mi van vele?
– Szeretet, igazság, racionalitás. Igazság aláhúzva. Nem lenne fair, ha a Világtanácshoz hasonlóan mi, SZIRP-tagok is elhallgatnánk az igazat.
– Ami szerint?
– A természetben semmi sem örök: előbb-utóbb minden összetörik, elporlad. Élőlények, új bolygók, galaxisok ugyan újból és újból születnek, de mindig több semmisül meg, mint születik, hogy a legvégén átvegye uralmát a Nagy Semmi. Na, ezt hallgatják el a papok előlünk.
– Mert ők az örök életben hisznek, Herr Antal. Bizonyítékuk persze nincs, de neked meg a tudósoknak sincs, vagyis mindnyájatok állítása egyszerű hiten alapul.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások