Ebben viszont neki lehetett igaza. Nem is bölcselkedtem tovább, bár még nagyon sok mindent szerettem volna megvitatni Hitlerrel. Bevágtuk magunkat az autókba, és kidöcögtünk a városból. Vajon a másik városban mivel fognak bombázni?
Mázlink volt, semmivel, tudniillik nem is akadt, aki bombázzon. Más szóval megint csak nem volt ránk az égvilágon senki sem kíváncsi.
– Ismerős ábra. Látjátok, testvérek, ezért nincsenek ma már próféták.
Hitler némán vágott a szemével egy befelé igyekvő stáb felé.
– Bocsánat, ez itt a SZIRP-társulat? – szólított meg egy kötött sapkás, dzsekis riporter.
Társulat? Nagyon jó, tehát újabban cirkuszi vagy színházi társulatnak tartanak.
– Miben lehetek szolgálatodra?
– A helyi tévét képviseljük, és engedelmetekkel szeretnénk felvenni az előadást.
– Közönség nélkül? Mert az nincs, szerelmetes atyámfia.
– Nem vagyunk finnyásak, nekünk így is megfelel.
– Hát ha meg, nekünk még inkább – kotortam elő zsebemből a beszédem. – Tessék, máris kezdhetjük! Egyébiránt hogyhogy megengedik nektek a forgatást két persona non gratanak kikiáltott elnökkel?
– Nem engedik, de már nem számít, nekünk ez az utolsó adásunk. Hogy miért, hadd maradjon a mi titkunk, azt azért szeretnénk, ha még sokáig nem felejtenének el bennünket – borult el az operatőr tekintete.
– Értem. Kezdhetjük?
– Nem kezdünk mi semmit sem – akadékoskodott a kancellárból lett dirigens, illetve dirigensből lett pártelnök. – Én nem tudok úgy beszélni, hogy ne nézhessek a hallgatóim szemébe.
Én viszont tudtam, bele is vágtam nagy büszkén.
– Hölgyeim és uraim, kedves testvéreim! Nevem Antal Krisztián. A Szeretet, Igazság és Racionalitás Párt, röviden SZIRP alapító tagja vagyok. Még mielőtt bárki megijedne tőlem és a pártunktól, sietve kijelentem, hogy minden hír, miszerint Isten miattunk borította sötétségbe a bolygónkat, szemenszedett hazugság. Igen, testvérek, egy szó sem igaz az egészből. Nem Isten volt az, hanem a SZIRP ellen áskálódó ellenzék, az édeni klérus, mely évek hosszú során át szédíti az É-2-t. Konkrétan szólva azért hunytak ki a fények, szakítottak meg minden tévé- és rádióadást, hogy elhallgattassanak bennünket. Ugyanezt a célt szolgálta őfelsége I. Ali nyilatkozata is, melyben nem kívánatos személynek nyilvánított.
Állításomnak volt egy gyenge pontja: a bizonyíték, és bizony jócskán zavarba jöttem volna, ha ezt számon is kérik tőlem. Csakhogy itt hiányzott a közönség, így szabadon, kérdések és közbekiáltások nélkül folytathattam a beszédem.
– Engedjétek meg, hogy felsoroljak néhány olyan állítást, amit belétek próbálnak sulykolni. 1. Nálunk senki sem hazudik. Igazán? Akkor mit tesznek akkor, amikor reggeltől reggelig azt fuvolázzák a templomban, hogy: 2. Az Édenben mindenki vidám és kiegyensúlyozott. Szó mi szó akad ilyenekből is egynéhány, de hogy mindenki az lenne, azért már nem merném tűzbe tenni a kezemet, bár elég sok helyen megfordultam már. Lehet, hogy rosszul látom, de nekem úgy tűnik, az édeniek zöme inkább egykedvű, mint jókedvű, gépiesen tesz-vesz, jön-megy anélkül, hogy tudná, mit kezdjen magával. Tudjátok, kikre emlékeztettek időként? Egykori barátaimra, amiben nem volna semmi különös, kivéve az, hogy ezek a barátok robotok. Ha itt az ilyen embert nevezik boldognak, milyen lehet, amikor boldogtalan, hölgyeim és uraim? 3. A hegyi beszédek másik kedvenc témája a technika, Lucifer ajándékainak egyike, mellyel naggyá tette, ugyanakkor el is idegenítette az embert Istentől. No, ez már megszívlelendő tanítás. Hogy kitől kaptuk ezt az ajándékot, egyelőre ne firtassuk, de hogy naggyá tett, az kétségtelen. Az istentől való elidegenedést sem tagadom, viszont ki tehet arról, hogy a realitások ereje előbb-utóbb legősibb hitünket is ízzé-porrá rombolja? 4. A földi Éden világunk legszebb és legbiztonságosabb bolygója. Figyelemre méltó észrevétel, ugyanis ezt csak olyasvalaki állíthatja, aki az egész világegyetemet ismeri. Ti ismeritek, a papok, őfelsége, I. Ali, ki állíthat ilyet felelősséggel a Terráról, amikor ismereteim szerint még a Biblia sem ír erről? Nyilván azért óvják annyira, hogy olykor még a Jóisten is hiába zörget az ajtaján. Bocs, csak vicceltem, de ami tény, az tény: minket aztán szépen bezártak ebbe a ketrecbe. És ez baj, mert mi, emberek szabadnak születtünk. Nekünk létszükségletünk a szabadság, igen, korlátok nélkül szeretünk járni-kelni, hogy ne csak képernyőn keresztül ismerjük meg a világot. Gépek, technika nélkül persze ez sem megy, hiszen még csillagközi űrhajóink sincsenek. Egyesek szerint nem is kellenek, miután rajtunk kívül úgysincs élet, bárhova is repülnénk. Bevallom, valamikor én is ezt hittem. Ma viszont egyre gyakrabban kérdezem magamtól: vajon valóban nincs olyan életforma, égitest, melynek ne lenne hasonló vagy akár azonos párja az univerzumban? Jó kérdés, rossz kérdés, egyáltalán van-e valamilyen köze ahhoz, hogy néha emiatt is lefagy a mosoly az arcunkról? Gyertek ide, beszéljük meg mi is… élőben! Mi szeretettel várunk mindenkit, akit a szeretet, igazság és racionalitás dilemmái izgatnak.
– Gratulálok! – rázta meg a kezem legújabb barátom, Marius, egy még nálamnál is filigránabb emberke, aki még korteskedésem elején csapódott a konvojhoz. – Mértéktartó, mégis elgondolkoztató beszéd volt. Ha még erre sem ébrednek fel az Édenben, felejtsük el Xanaxot, és bámuljuk továbbra is a… képernyőt.
– Márpedig nem fognak. Kit zavar az, hogy az istenség hellyel-közzel svindlizik, és a nép csak képernyő révén ismerkedhet a világgal. De majd felrázom én őket, csak nézhessek még egyszer drága testvéreim szemébe – simította ki haját Hitler a szeméből.
– Föltéve, hogy lesz még erre egyáltalán alkalmunk – jegyeztem meg csendesen. – Talán kíváncsiak lennének arra, mit mondunk, de távolról sem annyira, hogy kimerészkedjenek otthonról két persona non grata kedvéért.
Pedig kimerészkedtek, még ha ezért egy órát is kellett várnunk a városka egyetlen főterén. Ez aztán a kardinális fordulat! A jelek szerint sikerült nekem is ellesni egyet-mást Adolf Hitlertől.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások