Hetedhéthatár | A négylábú vőfény

Szépirodalom - próza

A négylábú vőfény

 

– Ön művész, professzor úr! Isteni, ahogy operál! – nézett fel rajongva a szőke medika az agg tudósra. Ezt már a folyosón mondta, mert a tanár behívta magához kávézni, meg aztán, hogy a hóna alá nyúljon egy órácskára. A műtőt otthagyták, mivel az ősz mester hirtelen tehetséget látott a kis kolleginában, ahogy rápillantott vékony sebészujjaira.

– Carpe diem! – ötlött eszébe, és a maradék fércmunkát ráhagyta a medikusaira. Miután kimentek a műtőből, tanítványai összemosolyogtak, és nekiálltak Borbíró honvéd maradék arcából valami emberit fércelni.

Tényleg, azt meg kell adni, a frontkatona miszlikbe szabdalt fejét a sebészek bravúrosan összevarrták. Pedig előtte a professzornak szét kellett bontani a tarnowi szanitécek öltéseit, mert azok hamarjában egybepakoltak mindent, amit még a bőrből meg miegyébből találtak, vagy odatartozónak véltek, és visszaöltötték Gáspár arcára. – Csakis a biztonság kedvéért, hogy majd semmi se vesszen el belőle, a hátországba robogó sebesültszállító vagonban.

A vonat Brassóba vitte a betegeket. Ott úgy érkezett meg Borbíró, hogy csak a két fekete szeme csillogott ki a gézlabdából. Mikor két hónapra, a sokadik operáció után végleg levették arcáról a kötést és a tükörbe nézett, Borbíró Gáspár belejajdult fájdalmában:

– Milyen asszonyt kapok én ilyen pofával? – és megeredtek a könnyei. Kíváncsi bajtársainak a sok nyaggatásra végre elmesélte a kórteremben, hogy a balesetet véletlenül a nohabortól hülye Lajcsi bajtársa okozta. Tüzet kért tőle, hogy rágyújtson a szájába lógó cigarettára, erre a marhája harminc centiről odalőtt egy páncélököllel. Azóta Gáspár sose gyújtott rá.

Bajtársai nagyon irigyelték a sebesülése miatt. Cseréltek volna is vele, hogy ilyen szerencsésen véget ér számára a háború.

Borbíró nem ment vissza világ csúfjára a falujába, ahonnan berukkolt. Kapott egy tanyát, a sajátja helyett egy távoli faluban, valahol Brassó környékén. Szász Gyuri hajdani osztálytársa, aki lelkészként szolgált a hadikórházban, közben járt érte. Egyébként csak névrokona volt annak a hajdani lelkipásztornak, aki Hosszúfaluban halt a hitéért negyvennyolc karácsonyán.

Mikor megérkezett az új falujába, kiszállt az állomáson és megvárta, míg a vonat elkattogott az útjára. Már a masina füstjét is szétvitte a szél, de ő még csendben ücsörgött egy kisárgult padon, míg magára maradt. Csak a spárgával átkötött kofferje bújt félénken a lábához. Az állomásról az első útja egyenesen a községházára vezetett. Az a néhány ember, akikkel találkozott, zavartan fordították el a fejüket, mikor közelükbe ért. A hivatalban a jegyző úr finom, világot látott ember volt, de ő is megdöbbent, mikor Gáspárra nézett. Majd összeszedte magát és odaadta a birtokpapírokat, és egy kuvertában a vitézségi medált is. Búcsúzásképpen, még megkapta egy díszes dobozban szunyókáló sebesülési jelvény ezüst fokozatát.

Az arany, csak poszthumusz járt a temetésen.

Az első napok csak avval teltek el, hogy szemre vegye az új tanyáját. Kissé elhanyagolt volt a porta, és a földek is parlagon hevertek. Még legeltetni lehetne rajta, ha volna mit. A parányi erdején, keresztbe csavarodva feküdtek a vihar tépte fák; jó lesz neki téli tüzelőnek.

Majd illő módon sorba látogatta a szomszédos tanyákat, de ezekből, a vizitációkból mindig szomorúan jött haza. Nagyon is megérezte a leplezett irtózatot az arcokon, és már aggódva indult a legközelebbi látogatásra. Megfogadta, ahogy eleget tett az illendőségnek, többé nem jár el sehová; szenvedni egyedül is tud. Nem kellenek hozzá még statiszták is. Gáspár legutoljára hagyta Varga Imre, a legközelebbi szomszéd portáját. Egy délután, mikor a forróság alábbhagyott, át is ment hozzájuk.

A gazda nem borzadt el tőle – maga is háborút járt –, csak a felesége ment ki hamar Margit lányával a nyárikonyhába, mert sírni lett kedvük egy kicsit. Margit jött vissza először a tisztaszobába, ahol a két férfi csendesen pálinkázott. Leült a hokedlire és hallgatta Gáspár beszédét. Ahogy a férfi halk hangát hallgatta, lassan-lassan már nem is találta olyan ijesztőnek a forradás barázdált arcot. A katona zavarba jött, mert a lányra se nézve, magán érezte a tekintetét. Gáspár motyogott valamit, hogy mennie kell lassan, mert hajnalban fáért menne az erdőbe. Bierhuber hentes délig kölcsönzi a szekerét, ha aztán Vónitólakról hazafuvarozza neki a malacokat az anyjukkal. Illendőségből ivott még egy stampedlivel, s elbúcsúzott a családtól. Hazafelé elhatározta, hogy csak akkor fog átmenni, ha segíteni hívják. Még ábrándozni sem mert Margitról. Mért mélyítse szívében a fájdalmas űrt?

Aztán csak a földjén dolgozott. Esténként még tett-vett otthon, és elolvasgatott a petróleumlámpa mellett, míg jótékony álomba nem rogyasztotta az asszony utáni vágyakozás.

A vasárnapi misén kívül nem járt ő aztán senkihez. Még Imréhez is csak dologidőben ment át, mikor nagy szükség volt a Varga tanyán Gáspár kezére. Ilyenkor is igyekezett Margitot kikerülni. Pedig a szíve húzta volna a lányhoz. Hiányzott neki a baráti társaság is, mert míg emberi arca volt, szerették vidám, könnyen nótára kapható kedvét, amit szegénysége sem tett keserűvé.

Lassan teltek a hónapok. Az ősz lombjait vesztve egyezkedett a téllel, hogy jönne-e idén korábban, mert valahogy már mehetnékje van pihenni. A tél rábólintott, mert már ők se tudták, hogy hány millió éve adják át egymásnak a szolgálatot. Ezért történhetett, hogy egy októberi éjjel váratlanul lezuhant a hó, és hajnalra már dunyhaként feküdte a vidéket

Gáspár átlábalt a Varga portára segíteni, hogy legalább az istállókig eltakarítsák a havat. Már messziről meglátta Margitot. A lány nagykendőbe bugyolálva éppen a disznóól előtt hányta a váratlan égi áldást, mert az állatok igencsak visítoztak a moslék után. Imre a kútnál lapátolt, és boldogan félrerakta a szerszámot mikor Gáspár ráköszönt. Aztán az asszony is megjelent az ajtóban, s egy nyelet pálinkával üdvözölve Gáspárt. – Csak úgy üvegből, mert munka közben úgy dukál. – Jóval később, mikor a legény becsattintotta bicskáját reggeli után, hiába marasztalták jó szívvel, hogy maradjon még – mit csinálna otthon ilyen időben? –, de Gáspár csak szabadkozott, hogy másnap korán kell kelnie. Megint az erdejébe megy fáért, és aztán Bierhubernek Tuloktanyáról kell hat süldőt fuvarozni. Vargáék nem erőltették tovább.

Margit kikísérte a kiskapuig. Mindketten zavartan topogtak a hóban. Fájt a legénynek elmenni. Csak a magányos háza várja a hó alatt. De rögvest megy – gondolta, de még nem akartak a lábai elindulni. Hirtelen a lány halkszóval megtörte a csendet:

– Mért kerül maga engem?

Gáspárt villámcsapásként érték Margit szavai. Ilyet is csak asszony kérdezhet. Hát nem sejti? Hogyhogy nem érti meg, hogy csak a kínjait növelné, ha gyakrabban látná? Talán belészeretne, és a kilátástalan vágyakozás súlya összeroppantaná. Nem elég gyötrelem neki így is az asszony nélküli élet? Ah, fenét! – legyintette magában. Úgyse értené meg…

Gáspár már nem gondolt semmire. Szinte elfelejtette, hogy mióta elszállt a lány hangja, csak állt szótlan, mozdulatlan. Felettük elpattant egy megfagyott ág a kopasz almafán, később meg egy öreg holló is belekárogott örömében a csendbe, mert egeret látott.

– Gáspár! Mért kerül maga engem? – kérdezte ismét Margit, de most már megragadta a legény kezét, s kényszeríttette, hogy ránézzen. Mélyfekete szemében a megértés és a szereteten kívül részvét is csillogott, mert ráérzett a legény szenvedésére.

– Nem hiszem Margit, hogyha vacsoráltok, a pofámat is kívánjátok hozzá bámulni.

– Ne beszéljen így. Mindig szeretettel látjuk. Én meg pláne… – de elakadt a hangja, mert maga is belepirult. Hiszen ez majdnem egy vallomás. Zavarában csizmás lábával rajzolgatott a hóba, s lesütött szemmel bámulta az eredményt.

– Mit ácsorogtok? Rátok fagy a kabát! Gyertek be! – kiáltotta oda Varga asszony, s kilöttyintette a szemétlapátra kotort hamut a hóra.

– Maga meg Gáspár itt marad ebédre. Paprikás csirke lesz. Az erdeje megvárja! – majd mosolyogva hátravitte a vészhírt a tyúkólba.

– De jó Lajcsikám, hogy akkor pofán lőttél! Sose lett volna Margitom! – sóhajtotta mosolyogva Gáspár, s hálás szeretettel gondolt a marha barátjára. Na persze, ekkor már öreg este volt, és a priccsén kissé beborozva, hanyatt fekve bámulta a mennyezetet. Szívét majd szétvetette a boldogság. Már az ebéd alatt jó volt érezni Imre és az asszony szeretetét. Margit is, ahogy ránézett, szeme csak úgy szórta rá a forró csillagokat, szinte csoda, hogy nem kapott lángra ruhája. Gáspár egész éjjel ábrándozott kettőjük jövőjéről. Fejében egyre-másra jobbnál-jobb ötletek versengtek egymással, de amint bevillant Margit arca, vagy egy mozdulata, rögvest kisöpörte a tervek gubancát az agyából. Észre sem vette, hogy elaludt. Vagy nem is aludt, csak az álom határán ábrándozta át az éjszakát?

Másnap már kora hajnalban, mikor megitta a kancsó vizet – mert igencsak égett a pokol – villant rá bizonyosság. Tényleg igaz! Este lánykérőbe megy! – Öröme átragadt a lóra is. Dacára a hajnali harapós hidegnek, táncolva hagyta magát befogni, s úgy tűnt, mintha cinkosan rákacsintott volna. Délután, mikor beszekerezte a visító társaságot Bierhuber udvarába, a hentes szeretettel gratulált a mátkájához. – Szélsebesen száll a hír a tanyák világában; csak a Jóisten tudja hogy mi módon? Gáspár szabadkozott, hogy még csak este megy lánykérőbe. Épp ezért megvette az egyik süldőt, s hazatalicskázta egy zsákban.

Takács Zoltán illusztrációja

Kora este mikor átment Vargáék portájára, megállt a verandán és kivette a pokrócból a disznót, amit eddig cipelt. Szegény már az út elején annyit ordított, hogy most már közömbösen tűrte, hogy legyen, ahogy rendeltetett. Gáspár felemelte a hóna alatt, de még a

fülénél rögzítette a félrecsúszott kalapot és belerúgott a pitvaroszlopba, csak úgy döngött.  Mikor Imre kinyitotta az ajtót, majdnem hanyatt esett a meglepetésében. Egy árvalányhajas, pörgekalapos disznó meresztette rá a szemét!

– Ez a vőfényem. Ne higgyétek, hogy senkim sincs – mondta a vőlegény, és zavartam folytatta:

– Ezennel a szószóló, tisztelettel megkéri Borbíró Gáspár számára lányod, Varga Margit kezét – közben a disznó kalapja lecsúszott a fél szemére, csak a rögzítő fogta a füléhez. Imre odaadta az asszonynak a szokatlan követet, hogy vigye ki az istállóba, és szótlan átölelte Imrét. Margit – ahogy illik – csak vonakodva nyújtotta a kezét. – Mit tesz az? – hiszen előző este már titokban eldöntötték a sorsukat. És egy csókkal meg is pecsételték. Mikor az örömanya is visszatért az istállóból, elővette a kristály pohárkákat, amit még öregapja hagyott rá. Elég volt négy. A négylábú vőfény sosem ivott alkoholt.

Mikor Gáspár késő éjjel hazafelé ballagott, eltűnődött; mért játszik életével a sors kénye-kedve szerint? Tényleg vak, vagy csak tetteti magát? És lehet, hogy mindenkivel így szórakozik? De túlságosan boldog volt ahhoz, hogy vonogassa a vállát.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A négylábú vőfény”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés