Teltek a napok. Hírünk a felsőbb szervek rosszallása ellenére is bejárta az É-2-t, ezzel párhuzamosan gyarapodott a minket kísérő szimpatizánsok száma is. Hitler ujjongott, elemében érezte magát.

– Itt az ideje, hogy kezdjünk valamit a sleppünkkel – lepett meg egy szép napon. – Sereget, SZIRP-katonákat kellene belőlük faragni.

– Na ne, e…ez nem volt benne a pakliban – dadogtam. – Azt hittem, Hitler meghalt, ne kívánd újra életre kelteni! Mellesleg minek nekünk katona, amikor még fegyverünk sincs. De még ha lenne is, mi célból használnánk, amikor az Édenben mindenki halhatatlan?

– Hogyhogy halhatatlan? Hiszen éppen te említetted a jó múltkor, hogy az egyház átrázta a jó népet, mert a hosszú élet titka orvosi, nem isteni beavatkozás következménye – fogott a szavamon Hitler kajánul. – Egyébként irreleváns, egy fegyver akkor is fegyver, Herr Antal, olyan eszköz, ami nélkül sem Nagy Sándor, sem Dzsingisz kán nem ment volna semmire, tehát bízd rám a dolgot, és ne okoskodj. Már holnap, nem, még ma elkezdjük a kiképzést annál is inkább, mert úgy hallom, azért sokan nemcsak kedvelik, abcúgolják is a pártunkat. Mint a régi szép időkben, aztán, emlékszel, mégis mindenki mellém állt. Úgy bizony, Herr Antal, és ha több szerencsém lett volna, továbbá nem számítom itt-ott el magam, verdammt noch mal, még a háborút is megnyerem.

– A Szent Lándzsa nélkül is? – szúrtam vissza ironikusan.

– Az tény, hogy nincs fegyverünk, de idővel ez is lesz – eresztette el füle mellett Hitler a megjegyzést. – Ehhez nem kell tennünk mást, mint fegyvergyárrá alakítani néhány üzemet, és máris van ágyunk, puskánk, repülőnk.

– Háború, fegyverek, erőszak, huh, hova jutottunk! Isten látja lelkemet, én nem ezt akartam – tördeltem a kezeim. – Van egy mondás, ismered? A pokolba vezető út csupa jó szándékkal van kirakva. Vajon nem ilyen úton járunk mi is, Heil Hitler?

– Tudod, mi a te bajod? – húzta el a száját Hitler megvetőn. – Túl sokat kérdezel.

– Inkább kérdezz kétszer, mintsem tévedj egyszer. Még az a szerencsénk, hogy annyira toleránsak velünk odafent. Talán nem is vesznek komolyan. Tény és való, hogy minden lépésünket figyelik, ezzel szemben egyikünket sem fenyegetik, zaklatják. Nem is zaklathatják, mert az Édenben tilos az erőszak.

– Egyelőre, de ha tudnád, mi van Xanaxban, korántsem lennél olyan biztos a dolgodban.

– Miért, mi van Xanaxban?

– Ami Nudisburgban, más szóval Paradicsom a Paradicsomban. Valami olyasféle, mint a Vatikán volt valaha, status in statu: állam az államban. Csak annál sokkal nagyobb, zártabb, annyira, hogy külön pajzs védi az É-2-n belül is.

– Tényleg igaz vagy csak pletyka, miszerint a Világtanács elnöke és hívei keresztény hitre tért muszlimok, akik sundám-bundám iszlám paradicsommá változtatták Xanaxot?

– Szerintem igaz, de majd elveszem én a kedvüket a csodálatos kertektől, gazdag ruháktól, kámforral és gyömbérrel édesített forrásoktól, tavaktól, melyek partján drága edényben szolgálják fel a finomabbnál finomabb ételeket, borokat. Ez az Éden a keresztényeké, élén a német nemzettel, melynél árjább faj nem létezik a népek közt – sipítozott Hitler, aki puritán protestáns létére egész életében megvetette a fényűzést.

Erre megint rájött a happáré! Remélem, a zsidókat nem óhajtja másodszor is kinyírni.

– Jó, jó, de miért csak a keresztényeké? Hát nem egyenlő minden ember Isten szemében?

– Egyenlőnek egyenlő, de ha annyi vallás van, keresztények, muszlimok, hinduk, buddhisták stb., miért ne lehetne külön paradicsomuk is egyúttal?

Van esze ennek a Führernek! Néha olyan ötletekkel vág kupán, hogy hamarjában nem is tudok mit felelni.

– Hát…

– Na látod! Különben bízd rám ezeket a dolgokat, és törődj inkább a tudománnyal, oktatással. Majd megteszlek fő-főtanfelügyelőnek. A vallás- és hadügy meg hadd legyen az én gondom. Már ki is szemeltem egy jópofa városkát, melyet lefoglalunk a SZIRP nevében. Itt gyártunk fegyvert, és kezdjük el fiaink katonai kiképzését is először.

– Ellenzem – próbáltam megállítani lendületbe jött társamat. – Ez így nem fair, bármilyen szemszögből is elemzem a terveid. Keresztény ember nem fog fegyvert fegyvertelen harcosra, főként, ha az egy ujjal sem nyúl hozzá. De még ha harcolunk is, a mi fegyverünk mégiscsak a szeretet, igazság és racionalitás – mutattam figyelmeztetően a felettünk lengő zászlókra. – Elismerem, hogy Nagy Sándor, Dzsingisz kán nagy hódítók, de ma már mások a példaképeink.

– Kik?

– Mahatma Gandhi, Teréz anya, Ferenc pápa.

– Már akinek. A mottó viszont klappol, a fegyvert illetően pedig vésd jól az agyadba, az bizony csak eszköz, amit a cél szentesít – hurrogott le az új életre kelt hadvezér. – Szóval maradjunk a tervünknél: fegyvergyártás, katonai, tudományos, nyelvi képzés und so weiter[1]. Ez neked is szól – reccsentett rám, amikor a fordítógép után kotorásztam. – Vége az Éden-nyelv egyeduralmának. Nem máról holnapra, de megsúgom neked diszkréten, hogy nemsokára még te is németül fogsz kommunikálni.

– Ez sem csúf nyelv, bár kissé rigid, és viszonylag kevesen beszélik…

– Ma kevesen, holnap milliók, amíg akkora nemzet nem leszünk, mint a germánok voltak egykoron. A bolygó neve maradhat, Xanaxot azonban már az első nap Germániára kereszteljük, aztán… Aztán kolostorba dugjuk a különböző hivatalokban ügyködő papokat, átszervezzük az adminisztrációt, régiókat, tudományt, nem feledkezvén meg persze a városok, főként Germánia átépítéséről sem. Van is erről néhány saját tervecském. Ezenkívül már csak egy a fontosabb. Na mi, a legfontosabb, Herr Antal?

– A katonai potenciál.

– Pontosan. Örülök, hogy végre te is belátod, milyen nullák vagyunk e nélkül. Pedig nem ártana néha távolabb is körülnézni egy parányit úgy, ahogy magad is kifejtetted időnként. Bizto­san akad még olyan bolygócska, mellyel megismertethetnénk például az édeni kultúrát – vá­zolta fel nem mindennapi terveit. – Na, hogy tetszik? Ugye, megéri Hitlert követni?

– Tetszik – képesztett el Hitler látomása, hangja és arca is, mely ebben a percben szinte túlvilági fényben ragyogott –, de ahhoz először be kéne jutni Xanaxba, ami már a védőpajzs miatt sem lesz könnyű feladat, ezenkívül kérdéses, mit szól a tagság a dologhoz.

– A tagság? A tagság én vagyok. Mit érdekelheti az agyat, mi a véleménye a praclinak – válaszolta kevélyen, és elrohant, hogy a szeretet, igazság és racionalitás nevében másodszor is átrajzolja a világ térképét.

…

Már egy éve rostokoltunk a Kalkuttai Szent Teréz nevű városban anélkül, hogy Hitler kimozdult volna a városból. Ez volt az a helység, amit Hitler lefoglalt, és militarista céljai számára á-tól z-ig átformált. Kezdte azzal, hogy feloszlatta a Városi Tanácsot, és drótkerítéssel zárta körül mintegy karanténba helyezve a városkát.  Tehát be nem jöhetett egy lélek sem, csak kiengedtek – Hitler titkára tanácsára – boldog boldogtalant.

(Következő rész: jövő vasárnap)

[1] Stb. (ném.)

Megosztás

Tweet