Nem tud elülni a szívem.
Arcod látása nélkül egyre küzdők,
keserves, meddő, parttalan vízen.
(Tagore)
A hegyóriást már beborította a köd, az eget már megszínezte a Nap aznapi utolsó útja, vörös és sárga pacákat keverve a horizontra, melyen még gyengéden átsütött a halvány fény.
Lehet, hogy ma sem jön el, harmadik napja nem látta, a férfi aggodalommal telve állt mozdulatlanul és fürkészte a messzeséget. Az egész napját a templomban töltötte, szent szövegeket másolt és fordított, de folyton bekúszott a gondolataiba… mi lehet a lánnyal?
Az ő árva kismadara. Így gondolt rá. Találó! Az öntudatos, szabad vadóc, aki nap, mint nap megharcol a létért. Nehéz sorsa ellenére töretlen bizalommal tekintett a jövőbe, át sem érezve karmikus terheltségének és kasztjának súlyát. Édesanyja korán meghalt, apja és annak családja nevelte a gyerekeket, szám szerint tizenegyet. Dayita a nyolcadik volt. Akadt bátyja, nővére, húga és öccse is. Mindenért küzdenie kellett, az élelemért, a figyelemért, a ruháért, a tudásért, a méltóságért. Egy dolgot kapott csak meg könnyedén és csata nélkül, a munkát és a feladatot.
Vigyázott a kisebb testvéreire, ellátta a háztartás teendőit és hatéves korától már dolgozott a földeken, a rizsteraszokon ültette a palántákat, törte a cukornádat. Megszokta a harcot, így, ha kellett rúgott, harapott, karmolt, hogy vacsorához vagy némi megbecsüléshez jusson. Folyton tele volt sebekkel, azt a keveset, amely a családjának jutott nem lehetett igazságosan elosztani, így az erősebbek térhettek csak nyugovóra éhség nélkül.
Két éve találkoztak először, a templom előtti forgatagban. Egy kígyót látó megriadt elefánt végigtrappolt a kereskedők között, ledöntve a portékájukat és standjaikat. A nagy riadalomban a kezében tartott pergamenek a porba hullottak, s négykézlábra ereszkedve ijedten szedegette össze a mindenfelé guruló hengereket. Először egy apró finom hosszú ujjú gyerekkezet látott meg, amely fürgén nyúlt a vékony papírok után.
Dayita másodpercek alatt kupacba rakta az imádságokkal és kinyilatkoztatásokkal teli írásokat. Vidáman mosolygott és fizetséget nem várva már tovább is állt. Így kezdődött a barátságuk. Kezdetben csak köszöntek egymásnak, majd beszélgetni kezdtek. Az érdeklődő és okos tekintetű kislányt vonzották az írások. A férfi pedig örömmel mesélt az Istenekről és az örök törvényekről, melynek nemcsak ismerője, de gyakorlója is volt. A férfi bölcsessége és a belőle áradó nyugalom bizalmat ébresztett a gyerekben, így először csak nagyon halkan súgta:
– Éhes vagyok!
A férfi szíve összeszorult, majd meglágyult, benyúlt a tarisznyájába és vékonyra nyújtott kenyeret adott át. Soha nem fogja elfelejteni azt a hálás, őszinte tekintetet, amelyet a mélybarna szemekben látott. Az ajánlat kézenfekvő volt:
– Ha éhes vagy, kérlek, gyere el a házamba, ott mindig kapsz enni.
Pár napra rá jelent meg először a gyerek. Vörös, rongyos száriban jött, haját szigorú fonatba kötötte, melybe egy vörös szalagot is befont, látszott rajta, hogy készült a vendégségre. Leült a ház előtti homokdombra és elbűvölve figyelte a színes rizsporból készült mandalát, melyet Nirav már hetek óta készített.
– Ohhh… ez gyönyörűséges, ilyen szépségeset még soha nem láttam!
Az ebéd mellé a továbbiakban már szellemi táplálék is társult. Nirav megtanította Dayitát írni és olvasni. A gyerek gyorsan tanult, minden tudásra szomjas volt. Kérdezett és örömmel hallgatta a válaszokat. Az értelme nyílott és a fejlődésével párhuzamosan már kitárultak előtte a szent iratok titkos tudásai is.
Ismerte az indiai meséket, de nem értette a mélységüket, a férfi a világ törvényeire tanította meg. Azt mondta, a tudatlanság tigrise nyelte le az embereket és meg kell tanulniuk uralkodni a vágyaikon és érzelmeiken, fel kell fedezniük eredeti természetüket. Le kell küzdeni a vágyat, a félelmet és a dühöt, ezek az emberi szenvedés legfőbb okai, ha ezektől megszabadulnak, akkor eljuthatnak a lelki világba, a magasabb szférákba és finomabb energiájú bolygókra. A lány elé tárult a test, lélek és szellem hármas egységén keresztül egy új világ.
Szerette, ha a férfi mesélt neki. A homokdombon ülve a feje egy cseppet félredőlt, a szája tátva maradt, és ha elég elmélyült volt, még a nyála is csorogni kezdett. Niravot mulattatta az a Dayita, a lány, aki számtalanszor meséltette el ugyanazokat a történeteket vele. Imádta, hogy a gyerek képtelen betelni a Védák szent tudásával.
A teremtéstörténetek közül volt egy kedvence, amely úgy szólt, hogy Isten végtelen magányosságában megosztotta önmagát. A világ legnagyobb fájdalmát élte meg, nem voltak társai a végtelenben. Ez a mérhetetlen bánat lehetővé tette, hogy megossza önmagát és lelkeket teremtsen. A megosztást követően megszületett a Szeretet, amely vonzza az örömöt, és a határtalan boldogságot. Ezt a történetet olyan áhítattal tudta hallgatni, hogy a gyenge szél süvítésnek tűnt a rajongó csendben.
A tanulás után persze mindig akadt idő szórakozásra és játékra is. Zenéltek, vagy együtt dolgoztak a mandalákon, színes rizsporból ábrákat és formákat hintettek a ház elé, melynek szabályos rendje az univerzum erejét sugallta. A mandalakészítést szent szertartásnak tartották, megtanította őket együtt dolgozni, egymásra hangolva egymásra figyelni. A kész ábrákat mindig közösen fújták el, ezzel is szimbolizálva, hogy az út a fontos és nem a cél. A mandalák voltak a férfi személyiségének legfőbb közvetítői, így Dayita ha a piactéren, vagy távol a férfitől mandalát látott, eszébe jutott Nirav, és már hallgatott is a lelke sürgetésére és futott a biztonsága felé.
Tizennégy éves volt a lány és harminckét éves a férfi. A kapcsolatuk kristálytiszta volt és a szeretettől fényes.
A merengésből a szúnyogok riasztották fel Niravot, ideje volt bemennie a házba. Csak remélni tudta, hogy nem esett baja a madarának, holnap elmegy a család felé, és meglesi Dayitát, lehet, hogy súlyosabban sérült meg, mint szokott, talán az egyik bátyja durvább volt vele, és most ápolásra szorul.
Elpakolta az ételt, melyet a lánynak készített ki. A datolya és füge volt mindkettőjük kedvence. Egyedül nem volt kedve enni, évek óta magányosan élt, ritkán volt társasága, vendéget nem fogadott, ha nem ment be a faluba, előfordult, hogy napokig meg sem szólalt. A lány volt az egyetlen, akivel kapcsolatot tartott.
A szantál illata betöltötte a vályogházat, gyertyát gyújtott, majd mélyen magába fordulva imádkozni kezdett, mielőtt aludni tért volna.
Gondoskodtak róla, szokatlan érzés volt ez a számára. Különös, de jóleső. Sokat töprengett azokon a dolgokon, amelyeket Niravtól tanult. Bolygórendszerek, karma, teremtés és enyészet. Bármit megkérdezhetett a férfitől, mert mindenre ismerte a választ. Tudta, hogy Istennek több megnyilvánulása van, Nirav önmagát nem sorolta közéjük, ő mégis úgy sejtette, hogy az egyik ő lehet.
Évek óta járt a házhoz, mégsem vették észre otthon a hiányát, sőt még örültek is neki, hogy esténként több a hely, nem nyomorognak egymás hegyén-hátán. A férfi biztonságot adott neki és figyelmet. Etette, ruházta és tanította.
Az utóbbi időben azon morfondírozott, hogy lehet leküzdeni a vágyat?
Nirav elmondta mi tarthatja itt a lelkeket, de arról nem beszélt, mivel tudja kiégetni magából az érzelmeket. Nagylány volt már, hiába bánt vele a férfi gyerekként. Rég férjhez kellett volna már mennie, ahogy a nővérei tették az ő korában, de őt az apja megtartotta a ház körüli munkákra, kérője sem akadt, egyetlen család sem gondolta úgy, hogy összekapcsolódhatna velük, így elfogadta, hogy másokat szolgál.
Hetek óta érzett valamit a szívében, amelyet nem tudott megmagyarázni. Tette a dolgát, szorgoskodott a ház körül, mezítláb gázolt a rizs között, de mindig ott lebegett a fejében Nirav édes arca. Ha együtt töltötték az időt, már máshogy nézett a férfire, észrevette annak a szája vonalát, érzékelte az apró rezdüléseket az arcán, melynek figyelése már sokkal izgalmasabb volt, számára, mint Brahma teremtéseit hallgatni. Ezekre régen nem is figyelt, de most ott lüktetett minden a halántékában és a szívében, betöltötte az egész lényét.
Látni akarta, de mégsem ment el hozzá, Félt magától és ettől az új érzéstől. Megriadt, szívesen megbeszélte volna az édesanyjával, hogy mi történik vele, mi az, amely hatalmába kerítette, de már három éve félárva volt, nagyanyja szigorúsága pedig taszította. Édesanyja mindig szakított rá időt, nehezen aludt el, a zaj, a nyomasztó fülledt idő gyakran ébren tartotta, ilyenkor az anyja simogatni kezdte a hátát és megvárta, amíg az ellazult izmai átvergődik magukat az éberségen.
Édesanyja mesélt egy történetet a szerelemről.
Egy arany lótuszvirág kelyhében csodálatosan ragyogó újszülöttet pillantott meg egy maharádzs. Amint megpillantotta, úgy Brahma jelent meg az égen és ünnepélyesen kijelentette, hogy a csecsemő Laksmi istennő reinkarnációja, így nagy tiszteletet és kiemelt figyelmet érdemel. A király a kezébe vette a csecsemőt és végtelen boldogság árasztotta el. A kislányból sugárzott a szeretet. Karjaiban ringatva vitte otthonába.
A kislány a bölcsőben fekve úgy ragyogott, mint sok millió őszi hold. Csodájára jártak a faluból, mindenki hódolattal hajolt meg előtte. Azonban rövid időn belül kiderült, hogy a kislány nem ad ki hangot, nem nyitja ki a szemét sem. Vaknak és némának született. Mindenkit megrázott ez a hír, ennek ellenére, mégis áldottnak vélték a gyermeket. A király felesége születésnapi ünnepséget rendezett, így szerette volna a távoli rokonoknak és ismerősöknek is bemutatni, hogy bővült a családja.
A kijelölt napon összegyűltek a vendégek, köztük Nanda Maharádzs is fiaival, Krisnával és Balaramával.
Krisna nemrég ünnepelte egyéves születésnapját, már mászott és egyedül botorkált. Kezecskéin és térdein haladva elcsúszott Rádaráni kiságyához. Megkapaszkodott benne és felállt. Benézett a gyermekágyba az isteni fenség és rámosolygott a kislányra. Rádaráni megérezte Krisna illatát, felnyitotta a szemét és gőgicsélni kezdett.
A csecsemő megvárta a későbbi szerelmét, amíg az eljött hozzá, hogy ő lehessen az első, akit e világból először megpillant.
Szerelem! Ez lehet a szerelem! Lehet, hogy ő szerelmes lett? – morfondírozott Dayita.
Nagyon kevés ruhája volt, pár rongyos szári és néhány choli. Síva Istennő ünnepén kapott Niravtól egy rojtos ezer színű selyemkendőt. Évek óta vágyott már egy ilyen különleges, nagylányos darabra, de nem volt elég pénze, hogy megvegye. Amikor a férfi meglepte, örömében elsírta magát. Magára terítette és csak pörgött és pörgött benne, amíg el nem szédült. Elválaszthatatlanok lettek ő és a kendője, amikor aludni ment, gondosan összehajtotta és maga mellé tette. Néha beleszagolt vagy lágyan megsimogatta. Kezdetben csak a kendő hűvös érintése miatt, aztán a kendő átváltozott, már Nirav édes arcát látta benne, így az éj lett a cinkosa, a titka tudója.
Kibontotta a hajfonatát és leengedte a haját. Már a fenekéig ért, gondosan fényesre fésülte, majd újra befonta. Becsukta a szemét és a férfit látta maga előtt, ahogy kémleli a hegyoldalt, figyeli az utat és várja őt.
Nem rohant, lassan tette meg az utat, már nem kislány volt, hanem nő. A férfi tette azzá, egyetlen gondolat és érzés, amely elhatalmasodott rajta. Látni szeretné, csak nézni, nem akar most mesét, csak figyelni akarja a férfi arcát, nem emlékszik rendesen minden vonására, be akarja égetni a szemébe és az agyába, de ahhoz látnia kell.
Rádaráni megelevenedett Krisna illatától, ő nem is emlékszik Nirav illatára. Hogy nem szippantotta még be? Hogy hallgathatott meg egy történetet milliószor, és hogy nem lélegezte be az illatát egyszer sem?
Meglátta a házat, még csak hajnalodott, nagyon korán jött, de a férfi már ébren volt és várta. Délcegen állt, mintha a világ kezdete óta ott állt volna, erre a pillanatra várva. Arra, amikor életében először nőként megy el a férfihez, akibe szerelmes volt.
Észrevette és már lelkesen integetett is. Meggyorsította a lépteit, már repült a kismadár a nyitott kalitka felé. A férfi arca úgy ragyogott, mint a gyémánt, ő pedig lehuppant a szokásos homokkupacra és már nyújtotta is a portól sárossá lett lábát.
Miközben Nirav vizet hozott az agyagedényben, faggatni kezdte, merre jár? Miért nem jött, hisz tudhatta, hogy aggódott érte és várta.
Dayita nem magyarázkodott, csak mosolyogva emelte a lábát. Számtalanszor megtörtént ez a jelenet már köztük, most azonban minden más volt. Nirav letérdelt a lány elé és megérintette a kecses bokáját, hirtelen belenyilallt valami a szívébe és átfutott a testén egy érzés. Milyen puha és lágy ma a lány bőre. Finoman, szinte simogatva locsolta végig a friss vizet a lábán, meleg volt, de hajnalban még nem kellett volna, hogy a szíve is megérezze a hőséget.
Felnézett a lányra és megállt a tekintete. Látott egy gyönyörű nőt, akinek a szeme értelemtől csillogott, a haja koromfekete volt és a tekintet gyengédséget és bájt tükrözött. Dayita felnőtt. Villámcsapásként élte meg a felismerést. Nem elég, hogy felnőtt, még gyönyörű is lett.
Megformálta magának, két évig gyúrta ezt a puha masszát, a lány képlékeny tudatát és személyiségét. Olyanná formálta, hogy az a számára vonzó és ellenállhatatlan legyen.
Megkívánta. Határozottan és egyértelműen érezte a szívében és az ágyékában is a változást. Példátlan gyorsasággal húzott maga köré egy láthatatlan falat és még számára is idegen hangon üvöltötte:
– El kell menned! Most azonnal és soha többé ne gyere vissza, nem akarlak látni többé. Menj! Szedd a lábad, vissza se fordulj! Tűnj már el innen nyomban.
Döbbent csend követte a menydörgő hangot.
– Hogy micsoda? Azt akarod, hogy soha többé ne jöjjek ide? De, hát miért? – kérdezte a lány elhaló, sírós hangon.
A férfi hajthatatlan maradt, megrészegülve a dühtől elüldözte az akkorra már zokogó lányt. Képtelen volt gondolkodni, megrémült és kétségbeesett. Nem akarta érteni, mi történt, nyugalomra és békére volt szüksége.
Neki céljai vannak, ő az Urat szolgálja, arra készült egész életében, sőt már az azelőttiben is, hogy kilépjen az élet körforgásából, nem kötheti ide magát, neki el kell innen mennie, a lány és a szerelme csak megkötné, nem egy életet követelne tőle ez a szerelem, hanem számtalant.
Mélyeket lélegzett, próbálta magát megnyugtatni, látta távolodni a lányt, vállán a rojtos selyemkendőben, amelyet ő vett neki. Elment, vége van! Nem jön vissza többé, nem fogja kísérteni, elrendezi magában és örökre vége lesz, ezzel csitította magát, de mégsem mozdult. Az arcán könnyek csorogtak, a szíve lassan, egyenletesen vert ismét, de a lába még mindig béna maradt. Nem tudni mennyi idő telt el, lehet, hogy egy másodperc, lehet, hogy egy nap is, de valami megváltozott, amelynek nyomata háromezer év múlva végzetté tornyosul majd. Elindult egy folyamat az időben, a két szalmaszál, mely a hatalmas óceán vizén úszik, többször sodródik majd egymás mellé, de akkor ezt még tagadta Nirav, mert tudta, hogy az élete végérvényesen más irányt vett, amely még véletlenül sem egyezett az eddigi törekvéseivel. Harcolni fog ellene, küzdeni fog és eloltja India élénk vad és szenvedélyes tüzét a lelkében, uralni fogja, még akkor is, ha ezzel úgy érzi tört döfött a saját szívébe.
A lány többször megállt a haza vezető úton, szédült, hányt, rosszul volt. Nyelte a könnyeit, fújta az orrát a rojtos selyemkendőjébe. A zokogás rázta a vállát, meg akart halni. Könyörgött Istennek, Sívának, hogy jöjjön érte és tüntesse el úgy a földről, hogy nyoma se maradjon többet. Hogy fog élni ezután? Mit vétett? Csak leült a homokkupacra, ahogy szokott, egy szót sem szólt, mivel bánthatta meg a férfit?
Érezte, hogy egyre rosszabbul van, gyengül, elfogy az ereje, fáj a háta, érezte a szívét. Összeroskadt az úton és lefeküdt a porba. Hívta a sötétség egyre mélyülő szakadéka, zuhant az örvénybe, útját elkísérte az asztrál világ csürhéje, hozzátapadtak a fájdalmához és ették a lelkét, szívták az erejét.
Elájult! Egy másik világban járt, ahol béke volt és Nirav. Ha szerencséje van, nem ébred fel többé és ott ragadhat ebben a különös világban, az élet és a halál közötti vékony mezsgyén, de a földi halandók soha nem tudhatják biztosan, hogy Isten mit rendelt el nekik, mert az értelmük kevés ahhoz, hogy felfogják a sors szőtte anyagban mi vár még rájuk, így felébredt.
Nem tudta megmondani, hogy ért haza, csak vitte a lába öntudatlanul. Este, amikor a vackában vissza akart emlékezni a napjára, nem tudta felidézni, mi történt, a gyógyító felejtés átlengte a tudatát, megvédve őt a fájdalomtól.
Hosszú élettelen hetek következtek, napközben dolgozott és megtiltotta magának, hogy a férfire gondoljon. Cseléd volt az otthonában, mindenkire szánt időt és türelmet, csak önmagára nem, félt egyedül maradni a vágyaival és a kínjaival, így másokért élt.
Esténként, a bűvös indiai varázslatos estéken, amikor a hold bevilágította az eget, arra gondolt, hogy Nirav is ezt a holdat nézi, rá is ezek a csillagok csillannak, ilyenkor érezte igazán, hogy mennyire egyedül van.
A férfiak természetüknél fogva mások, mint a nők. Képesek az érzéseiket elkülöníteni, úgy tudják azokat hordani, mint egy zsákot. Belepakolják a felesleges dolgokat, jól bekötözik a száját és a vállukra vetve hordják. Nem tagadják azt meg, cipelik, de nem engedik, hogy megmérgezze a gondolataikat, így tudnak mindig józanul és reálisan gondolkodni. Nirav a munkába temetkezett. Fordította a szövegeket és írta a tanításait, melyet úgy gondolt majd halála után a templomnak adományoz, okuljon belőle az, akinek a füle és az értelme nyitott rá.
„Minden, amit a földön tesznek vagy mondanak, a magasságokból veszi eredetét, ahonnan az összes lényeges tulajdonság szétárad, mérték és egység szerint, így semmi sincs, ami nem fentről származik és nem oda tér vissza. Mert Ő a jelenségek megnyilvánulásának nemzője a világ egészében, hiszen a tökéletesség benne rejlik erejében. Ha a Földre vetül, elválasztja annak elemét a tűztől, a finomat a durvától, s nagy óvatossággal emelkedve onnan lassanként a Mennyekig hatol, majd ismét visszahull a Földre, egyesítve magában a felsőbb és alsóbb dolgok befolyását. Így lehet tiéd az egész világ világosságának dicsősége, s minden sötétség menekül majd előled.”
Lélek nélkül tette a dolgát, úgy érezte jó úton van, képes lesz kiszállni a lét kerekéből, a nem ártás elvét gyakorolta, csak gyümölcsöt és zöldséget evett, korán kelt, imádkozott, tisztelte a természetet, segített, ha a segítségét kérték, kívülről ítélve is szent embernek számított, azonban ő pontosan tudta, hogy ez csak álca. Van egy mély, eltemetett réteg a már kővé dermedt láva alatt, amely még mindig izzik. Ha színes rizsport vett a kezébe, különösképpen a pirosat, mindig eszébe jutott a lány finom keze, a lelkesedése és a szorgalma, ahogy ezeket a porból, porba festett mandalákat készítette, ahogy az ajkába harapva koncentrált, hogy egyenletes szirmokat hullajtson a földre.
Nem számolta a napokat, az idő csak telt.
Azon a napon is korán kelt, tisztelettel fordult a Nap és a Hold násza felé, mindig elbűvölte, ahogy a két szerelmes óriás egymásba folyva üdvözölte egymást. Kilépett a házból és egy csokor apró szirmú kék virágra lépett. Felemelte, megszagolta és gondolkodnia sem kellett, tudta, hogy Dayita járt itt, de mikor? Mindig éberen alszik, minden neszre felébred, hogy suhanhatott át a lány a figyelmén? Elöntötték az érzések, melyet azonnal belepakolt a zsákjába és egy újabb vastag hurkot tekert annak a szájára.
A virágok érkeztek, hol reggel találta meg őket, hol este, amikor hazatért a templomból, de néha az is előfordult, hogy bent volt a házban, mégsem vette észre, amikor a nő árnyékként suhant és tette le a virágokat a bejárata elé.
Így éltek! Dayita virágokkal jelezte, hogy gondol rá, tudta, hogy amikor a férfi lehajol és felveszi a csokrot, akkor rá gondol. Ebben a mozdulatban élte meg a szerelmet és a boldogságot. Nem tehetett mást, engedett a belső késztetésnek, megélte a sorsát, amely a férfihez kötötte. 10 év telt el így, amíg egy napon…
Dayita ma is korán kelt, elrohant a titkos forrásához, melyet barangolásai során talált meg a hegy lábánál. Itt nőttek a kék virágok, gyorsan csokorba szedte őket és már ment is a házhoz. Meglepetten látta, hogy a tegnapi virágszálak még mindig ott fekszenek a küszöbön. Esetlenül kókadoztak a melegben.
Mi történhetett? Nirav nem aludt otthon? Nem akart eltöprengeni ezen, a féltékenység marta meg, elhessegette a gondolatot, letette a hervadozó virágok mellé a frisset és sietett a dolgára.
Másnap csak este tudott időt szakítani a kedvenc szertartására, a virágszedésre és a csempészésre. Már tudott mosolyogni magán, huszonnégy éves volt és vénlány, soha nem ment férjhez, férfi még nem érintette, az energiáit átalakította, úgy ahogy annak idején Nirav tanította neki, a fejlődését a szenvedés csak meggyorsította, a szénből így lett gyémánt.
A virágok még mindig ott kókadoztak, pont úgy, mint tegnap. Megállt az ajtóban, visszafojtotta a levegővételt is és csak figyelt. Nem hallott semmit, megvetőn gondolt ekkor Niravra, már két napja nem jött haza, biztos egy buja nő karjaiban fekszik valahol és már rég elfelejtette őt, már a játékuk sem érdekli, már a virágokért sem hajol le, hogy addig, arra a néhány másodpercre, együtt lehessenek.
Mintha, hallana valamit, valami apró zajt, mélyen felszakadó sóhajt, belépett a házba és meglátta Niravot a gyékényen erőtlenül feküdni. Patakokban ömlött róla a víz, arca sebes volt, a hideg rázta, ernyedten köhögött, magas láza lehetett.
Amikor megpillantotta a nőt, erejét felülmúlva nyújtotta ki a kezét.
– Madaram, drága árva madaram!
Dayita heteken keresztül ápolta a férfit, akinek súlyos lázrohamai voltak és kiszáradt. Az életükért küzdöttek együtt, mert mind a ketten tudták, ha Nirav meghal, akkor Dayita szíve meghasad és követi őt. Nem volt szükség szavakra, nem kellett pótolni a tíz év egymás nélkül eltöltött időt, mert nem is éltek egymás nélkül, minden mozdulatukban és gondolatukban ott élt a másik nap, mint nap. Összetartoztak.
A nő apránként hordta a házba a holmiját, a ruháit, a rojtos ezerszínű selyemkendőt, az agyagedényeit, néhány ékszerét, a takaróját, a füstölőit és gyertyáit. Kezdetben még haza ment, de nehezen hagyta egyedül a férfit éjszakára, így egy idő után már nem fáradt az úttal. A gondos és gyengéd ápolás, az egymással töltött idő, az apró finom érintések és a férfi élni akarása gyógyulást hozott. Amire Nirav erőre kapott, már együtt éltek.
Boldog hosszú évek következtek, tisztelték és imádták egymást. Dolgoztak, tanultak együtt, hosszú sétákat tettek, játszottak, kertészkedtek, mandalákat készítettek és elmerültek egymás érintésében. Dayita végre nem hánykolódott éjszakánként, Nirav simogatta a hátát, megvárta, amíg az ellazult izmai átvergődik magukat az éberségen, pont úgy, ahogy azt Dayita édesanyja tette még kora gyermekkorában. Nem volt szükségük egymáson kívül másra. Egymástól tanulták meg mi a gyönyör, hogy lehet kaput nyitni egy szerelmes ölelésben a Mennyország felé. Amit éreztek egymás iránt az végtelen volt és örök.
De az édes mellett mindig ott a keserű is, a fény mellett a sötétség. Nirav megöregedett és gyengült, tudta, hogy hamarosan elragadja a halál. Dayita zokogva kérte, hogy vigye magával, ne hagyja itt egyedül, nem képes az életre nélküle.
Hosszú estéket töltöttek a holdfényben, miközben Nirav utolsó erejével még elrendezte a jövőjüket.
– Meg fogok halni, de nem kell elválasztanunk ezt az életet a következőtől, mert egymásból születnek. A halál csak egy kapu, melyen átlépve újra együtt lehetünk. Muszáj élned és természetes úton meghalnod, mert, ha nem így teszel, lezuhansz egy alacsonyabb szintre és nem biztos, hogy újra találkozunk. Élni annyi, mint fejlődni. Gondoskodni fogok arról, hogy megtalálj, ha még tart a szerelmed, ha még nyitott leszel Rám és velem akarsz lenni. Keresd a mandalákat, melyek majd elvezetnek hozzám. Várni foglak és tudni fogom, hogy, Te vagy, amikor megjelensz az életemben, bármilyen álarcot is tesz ránk az élet és bármennyi idő is fog eltelni ettől a perctől számítva. Megígérem, hogy segítek neked, hogy együtt hagyhassuk el ezt a bolygót és térjünk meg Istenhez. Amíg nem állsz rá készen, addig az örök körforgás rabja leszek én is.
Dayita már minden könnyét elsírta, már képtelen volt többet bőgni, így végre ismét tudott koncentrálni a jövőre. Becsukta a szemét és rögzítette az utasítást. Belevéste a sejtjeibe, mindegyikbe egyenként, hogy soha el ne felejtse.
A mandalák lesznek a kavicsok az úton, mely által újra láthatja Niravot. Ha ez lehetséges, ha ez tényleg igaz, akkor meg fogja találni a férfit. Meg fogja találni!
Valamikor napjainkban
A nő azon töprengett zongorahangoló lesz vagy zongoraművész? Van benne annyi tehetség, hogy művész legyen, vagy a tehetsége hiánya csak a második sorba állítja, azaz író lesz, vagy erre az életére csak olvasó marad?
Bárhogyan is lesz, ma este fest egy mandalát, bár vett a múlt héten néhány tégely új akrilt, de szeretne egy narancssárga–kéket, egy olyan finom nőieset festeni, amely annyira tetszett a férfinek, amikor az elkészült…
Hozzászólások