Az elmúlt évben az a megtiszteltetés ért, hogy az Új Nemzeti Kiválóság program keretében lehetőségem nyílt az elmúlt közel tíz év kutatási tapasztalatai monográfia formájában összefoglalnom és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Intézet gondozásában kiadnom magyar- és angol nyelven egyaránt. Ez az írás egy kis kedvcsináló azok számára, akiket valamilyen formában valamennyire érdekel az önimádat pszichológiája.
Aktuális témánk relatíve újszerűnek tekinthető a nárcizmus lélektani elemzései körében. Hagyományosan az önimádatot – a klinikai pszichiátriai tapasztalatok nyomán – egy negatív, patológiás jelenségnek tekinti mind a közbeszéd, mind pedig a pszichológusok. Erre számos nyomós érvünk is van: a nárcisztikus személy hajlamos mások kihasználására; úgy érzi, hogy neki több jár, mint másoknak; hiányzik belőle a valódi, mély, meleg empátia; a stílusa arrogáns és leereszkedő; nem veszi figyelembe vagy akár tökéletesen figyelme kívül hagyja, mások igényeit, és még hosszan-hosszan sorolhatnánk a negatív nárcisztikus tulajdonságokat. A fentiek alapján tehát közel sem csodálkozunk, hogy a mentális betegségek rendszerén belül a személyiségzavarok között kapott helyett.
Ugyanakkor fontos látnunk egy igen hangsúlyos torzítási faktor szerepét is: a fenti adatok és jellemzések többnyire súlyosan patologizált betegektől származnak, így a legjobb esetben is erősen kérdőjeles azok általánosíthatósága a normál, nem klinikai populáció esetén. Bár kétségtelen, hogy a kóros viselkedéses megnyilvánulások mögött gyakran húzódik meg egy alapvetően normatívnak tekinthető tulajdonság „felerősödése”, a gyakorlatban relatíve nagy biztonsággal képes az erre kiképzett szakszemélyzet differenciálni a normál és a patológiás személyiségstruktúrák között.
Folytatva az előző gondolatmenetet, érdemes tehát tisztán látnunk, hogy a nárcisztikus sajátosságok egyrészt „máshogy” jelennek meg a normál populációban, másrészt pedig nem tudunk egyenes arányosságok mentén a klinikai kép sajátosságaiból megbízható predikciókat tenni.
Ezt a folyamatot demonstrálja érzékletesen az úgynevezett pozitív személyiségjegyek és a nárcizmus kapcsolata. A pozitív vonások olyan pszichológiai sajátosságok, melyek által könnyebben megélhetőbbé válik az ember saját teljessége, melyek hozzájárulnak a személy lelki növekedéséhez. Elsőre különösnek tűnhet: hogy jön ez a nárcizmushoz? Két példán keresztül szemléltetjük, hogyan!
Az első pozitív vonás, amivel a nárcizmus kutatói erős kapcsolódási pontokat találtak nem más, mint a reziliencia. A reziliencia fogalma alatt azt a folyamatot majd személyiségbeli sajátosságot értjük, amely akkor jön létre, ha a személynek nagy nehézségek (akár traumatikus események) után/ellenére képesek megküzdeni a stresszorokkal, megőrizve ezzel a lelki épségüket. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a nárcizmus némely (adaptív) alítpusa erős kapcsolatban áll a rezilienciával: minél nagyobb valakiben az önbizalom, a saját képességekről alkotott kép minél pozitívabb, annál valószínűbb, hogy képes lesz helytállni erőteljesebb kihívások esetén is. Ez alapján kijelenthetjük: a nárcisztikus vonások egy része jótékonyan hat a reziliencia kifejeződésére.
A másik releváns pozitív pszichológiai fogalom, amely kapcsolatban áll a nárcizmussal, nem más, mint a koherencia-érzése. Az Antonovsky nevéhez köthető, úgynevezett „salutogenezis” modell értelmében, minél inkább egységben vannak önmagunkkal és a világgal az értéseink, gondolataink és szándékaink, annál gyakrabban élünk át pozitív, az én növekedését elősegítő tapasztalatokat. Ezt nevezi a koherencia érzésének. A kutatások kimutatták, hogy a rezilienciához hasonlóan a koherencia érzésének is egészen hatékony bejóslója tud lenni a nárcizmus illetve pontosabban annak néhány adaptív sajátossága. A képlet ismét viszonylag egyszerű: minél inkább elégedett magával az ember, annál könnyebben kerül összhangba saját magával és a külvilággal.
A fentiek csak bevezető szinten, de szépen demonstrálják, hogy a pszichológiában sem (!) lehet fekete-fehér módon gondolkodni egy-egy fogalomról. Két dolog van, ami rendkívüli jelentőséggel bír. Az első (1) a körülmények hatalma (még ha ezen a helyen nem is kívánunk kitérni a Zimbardot ért igen súlyos vádakra), amely rávilágít, hogy egy-egy aspektusban, mint egy reakció éppen úgy megjelenhetnek adapítv, mint maladaptív (káros) formában a nárcisztikus sajátosságok. A második (2) tanulság pedig nem más, mint, hogy minden az arányokon múlik: a nárcisztikus tendenciák igenis szolgálhatják a személy növekedését – egy bizonyos szintig. És valóban kétségtelen tény: néha piszok nehéz megtalálni ezt a bizonyos szintet…
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-3-I.-PTE-70 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.
Hozzászólások