– Zum Kuckuck, megértettem, mit ismétlik ezt annyiszor! – „szitkozódott” a kolléga, aki azonban egy zum Kuckucknál, sackerlot és Donnerwetternél[1] sosem ment messzebbre.
Összedugtuk a fejünket, és megfogalmaztuk pártunk programját, amit nyomban közhírré is tétettünk, hadd tudja meg mindenki, kik és miért harcolnak Kalkuttai Szent Terézben.
– Kéz- és lábtörést! – ültettek helikopterbe ezután.
– Egy pillanat! Mi van, ha megszegik a szavukat, és fegyvert is hoz őfelsége magával?
– Nem fog hozni – oszlatta el a gyanúm Hitler személyi titkára. – Ha egyszer megígérte, az úgy is lesz, mert Édenben a hét főbűn mellett van még egy újabb is: a hazugság, amit maga I. Ali iktatott törvénybe.
– Az más, akkor viszontlátásra! – indítottam be a gépet, és pár perc múlva már a fennsík fölött vizsgálgattam a terepet.
Sehol senki. Úgy látszik, én érkeztem elsőnek. Jó, landoljunk! Alig értem földet, valaki hátulról rátette kezét a vállamra. Őistensége, I. Ali volt, magas, sudár férfi, szerzetesi ruhában.
– Üdvözöllek, Krisztián testvér! Elhoztad a petíci… programot? – tért egyenesen a lényegre.
– Tessék! – nyújtottam át az iratot, aztán éreztem, hogy valami kattant a csuklómon.
Hajaj, valami nem stimmel a 8. főbűnnel.
– Mi ez, ha szabad kérdeznem?
– A Világtanács nevében le vagy tartóztatva! Indulj!
– Hova? Dehogyis indulok, és vedd le rólam ezt az izét, mert panaszt teszek…
– Az elnöknél? – vigyorodott el őfelsége.
– Istennél.
– Nála lehet. Ő mindenkit meghallgat. Addig is sétálj be, kérlek, abba a hibridbe! – nyomott meg egy gombot a csuklóján, mire láthatóvá vált úgy tíz méterre tőlünk a járgánya.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Besétálsz vagy nem sétálsz be? – kotorta ki reverendájából a stukkerét.
Besétáltam, és nemsokára az igazi Ali előtt állottam.
Xanaxban
– Isten hozott Xanaxban!
Kimeredt szemmel bámultam a trónon ülő liliputi emberre. Nagy fej, szem, vékony nyak. De hiszen ez, Szent Habakuk, ez egy űrmigráns!
– Te vagy hát az a híres Antal Krisztián?
– És te, I. Ali, a Világtanács elnöke? Vagy mégsem te lennél, egyáltalán mi ez a színjáték? – felejtettem szememet a falakat és mennyezetet díszítő, bibliai jeleneteket ábrázoló festményeken, freskókon.
Egyszer láttam egy filmet a Versailles-i kastélyról. Már akkor megcsodáltam a szépségét, és most, íme, mintha megelevenedett volna előttem.
– Kérlek, bocsásd meg, amiért mást küldtem a találkozóra helyettem, de hát manapság senkiben sem lehet megbízni.
– Nem, persze, hogy nem, azért pisztollyal kényszeríteni valakit sem éppen ildomos. Mit ildomos, bűn, tiszta erőszak, ugyanígy hazudni, amit újabban szintén a főbűnök közé sorolnak.
– Úgy van, szégyellem is, viszont tekintsd vis majornak[2], és akkor mindjárt más szemmel látod te is az egészet.
– Oké, oké, el van felejtve. Nahát, még mindig nem térek magamhoz! – ráztam meg a fejemet. – Annak azért örülök, hogy mégsem vagy muzulmán.
– Miért, mi bajod neked az iszlámmal?
– Niksz. Felőlem mindenki azt imád, akibe szerelmes, hacsak nem várja el, hogy vele együtt kiáltsam: lá iláha illá-lláh, nincs más Isten, csak Allah.
– Nem vagyok muzulmán, s csupán azért hívnak Alinak, mert Albert Csandígarhnak kereszteltek. Az Albert beceneve pedig Ali, nem?
– De fura név. Mármint a Csali…, Csabi…
– Akárcsak az Antal Krisztián. Legalább is a számomra. Most pedig, lássuk azt az instanciát!
– Viszem.
– Szabad? – vette ki kezemből valaki az iratot, és ő vitte oda ezüsttálcán a nagyúrnak.
– Köszönöm, majd elolvasom. Viszontlátásra! Érezd nálunk jól magad! Holnap megint hívatlak, és akkor folytathatjuk a tárgyalást.
– Nem méltóztatnád Timur Engelt is Xanaxba rendelni? Utóvégre ketten képviseljük a pártunkat, és úgy lenne méltányos, ha ő is jelen van – hűtött le földim fagyos udvariassága.
– Hitler? Nem, sőt, addig örüljünk, amíg nem dugja orrát a dolgunkba, mert ahol ő felbukkan, ott két perc múlva vér folyik. Nem is tudom, hova tetted az eszedet, amikor szövetkeztél egy ilyen démoni alakkal.
– Ni csak, felismerték! Pedig meg mertem volna esküdni, hogy még az anyja sem ismerné fel ebben a jelmezben.
– Mi felismertük, és azzal is végig tisztában voltunk, milyen bárány lett a farkasból. Kísérjétek szállására a kedves vendéget!
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] A csudába, a hétszázát, a mennykőbe! (ném.)
[2] Mindent felülíró kényszerítő körülménynek. (lat.)
Hozzászólások