Meghalt az öreg Varga Péter bácsi. Hetvenöt évet írhattak a fejfájára. Két évvel ezelőtt özvegyült meg, feleségét egy hirtelen jött agyvérzés szólította a másvilágra. Két lánya maradt hátra. A Juli meg az Ida. Ők sem voltak már mai lányok, férjezettek, sőt nagy gyerekeik, meg unokáik is voltak, túl az ötvenen. Ahogy lezajlott a temetés, talán a koszorúkat rakták a sírra, titokba, máris a két lány fejében megfordult az örökség kérdése. Egyértelmű volt, hogy a házat eladják. Nem vágyott egyikőjük sem arra, hogy visszaköltözzenek a szülői házba, különben is nekik nem kell, van sajátjuk. Az érte kapandó pénzen majd megosztoznak. Jól jön az, úgyis kell egy-két dolgot venni a lakásukba. A földeket, amelyekkel az öreg Varga Péter bácsi rendelkezett és gazdálkodott, felesége halála után eladta.
– Ebben a korban már nem szaladgál az ember a mezőre! – összegezte bölcs nyugalommal paraszti életét.
Az érte kapott pénzt elosztotta a lányok között, mondván:
– Költsétek, amire szükségetek van, nekem már csak az a kis földrész kell, ahol majd véglegesen pihenhetek!
Így aztán a földekből nem maradt más, csak egy nagy legelőrész, valahol a falu határában. Nem tudta senki sem, merre van, a nagy lapos rétet emlegették, amely nem kellett még áron alul sem, senkinek.
Aztán eszükbe jutott a háznál lévő ingóságok sokasága. Ez volt inkább a nagy kérdés. Juli mamát, különösebben ez nem izgatta, de Ida mama, végiggondolta, hogy mi minden van még otthon, ami azért jó lenne, ha az övé volna. Megjelent előtte a rézből készült permetező, a forrázóteknő, amelyet disznóvágásnál használtak, meg az a nagy kád, préssel a tetején, melyben a káposztát savanyították. Volt ott még sokféle más eszköz is, amely majd az osztozkodás tárgyát fogja képezni. Most jutott eszébe a mázsa a súlyokkal együtt. Ez egy gazdaságban fontos tárgy volt, hiszen ezen mérték a kicsépelt gabonát, majd az őrölni, darálni valót, a végén a levágott hízott disznót. Ezt megszerzi magának, ez okvetlen az övé kell, hogy legyen!
A tépelődést a temetés utáni halotti tor szakította meg Ida mamánál. Elsiratták apjukat, az öreg Varga Péter bácsit. Elfogyasztották a marhalábszárból főzött krumplis pörköltöt. Megitták az öreg maradék borát, és búcsút mondtak közösen.
– Nyugodjon békében! – mondták megegyező hangon Juli mama és Ida mama.
Aztán két nap eltelte után találkoztak a szülői háznál. Alapos szemlét tartottak, titokban a lányok már eldöntötték, kinek mi kell, aztán ahogy megálltak a kamra ajtajában, elkezdték sorolni. Rendben is ment a felsorolás, nem is volt gond, de amikor a mérleghez, vagy ahogy ők mondták, a mázsához értek, kipattant a feszültség. Mind a ketten akarták a mázsát, sulyokkal együtt.
– Kell nekem is a gazdaságban! – ezzel érveltek, közösen. Azt ugyan mind a ketten elfelejtették, hogy földjeik nincsenek, hiszen azt apjuk eladta. Így csépelt gabonát már nem kell mérni, de azért még a darálni való kukoricát, meg a hízott disznót meg kell mérni.
Ebből aztán nagy vita, majd veszekedés kerekedett, amely legalább két hétig nem is akart elcsitulni. Aztán úgy tűnt, Juli mama az engedékenyebb.
– Vidd! – mondta Ida mamának határozottan, keményen, de valami ravaszság bujkált a szemében. Az ingóságokat, ezzel a mázsa körüli csetepatéval le is zárták, az eszközöket el is szállították. Aztán többet erről nem is beszéltek.
Eltelt majdnem egy év, amikor Ida mama beutazott a közeli városba vásárolni. Juli mama, amint meghallotta, hogy a busz elhagyja a megállót és irányt vett a város felé, szólt a férjének:
– Sanyi! Menj át Idáékhoz és kérd el a mázsát. Lemérjük a disznót! Sanyi, a férj ezen csodálkozott, hiszen még nincs vágósúlyban. De az asszony parancsa az parancs! Sanyi, a férj át is ballagott Idáékhoz, ahol a másik férj, Gábor volt otthon.
– Elvinném a mázsát egy kicsit! – mondta Sanyi. Gábor nem volt kellő mélységben beavatva a dolgokba, így az első szóra odaadta a mázsát. Csak annyit tett hozzá: – A nagy súlyok itt vannak, az aprók, a rézből készültek a szekrényben. Ezeket most nem tudom odaadni, majd ha az asszony hazajön!
Ida mama a késő délutáni busszal érkezett vissza a városból. Gábor, a férj elmondta Juliék részéről a mázsa kölcsönkérését, amelyből azután világra szóló veszekedés kerekedett.
– Ilyen mafla embert még nem láttam! – mondta Ida mama. – Nem érted, csak azért kérték el, hogy náluk legyen! Bosszankodott egy darabig, aztán azzal vigasztalta magát: – Az apró súlyok nélkül úgy sem érnek vele semmit! – így dohogott.
Telt, múlt az idő, emlegették, mondták Juli mamának, hozza vissza a mázsát! Azonban nem történt semmi, a mázsa maradt, a réz súlyok pedig a szekrényben lapultak. Időnként feledésbe is merült a mázsa. Juli és Ida mama is jó pár évvel idősebbek lettek, de a mázsa ügye ezen a ponton megrekedt.
Juli mama később beteg lett, kórházba került és kétheti bentlét után, megtért teremtőjéhez. Sanyi, a férj megözvegyült. A régi házat eladta, egy kisebbe költözött. A mázsát vitte magával. Már ugyan, nem mért vele semmit! – De jó, ha itt van! – ezzel nyugtatta a dolgokat. Így éldegélt, csendben, egyedül. Egy decemberi reggelen a szomszédok találtak rá. Nyolcvan éves volt és tévénézés közben a fotelban átaludt a halálba.
Ida mamára maradt Sanyi ingósága, a házat a távolban élő rokonok kapták meg. A mázsa így visszakerült Ida mamához. Amikor visszavitték és letették a kamrába, akkor jutott eszébe:
– Gazdaság nincs! Nincs is mit mérni vele? – tárta szét karját. Pedig mostanra minden együtt volt, a mázsa is és a súlyok is!
Hozzászólások