Ott álltunk a fehéregyházi síkon. Sokan? Évek elteltével, visszajáróként, szinte már ismertük egymást. Segesvártól gyalog, mintegy hét kilométert sétáltunk. Közben mezei virágot szedtünk. Jó lesz az Ispánkúthoz meg a Múzeumhoz is. Ilyenkor, július utolsó vasárnapján mindig ott voltunk a Petőfi Múzeumnál és a csata helyszínén. Némán tüntettünk magyarságunkért. Közöttünk rendszeresen feltűntek a szürke öltönyös-fehéringes-fekete nyakkendős decens „urak”. Mindenki tudta, hogy ők a szekusok. Nem szóltunk semmit, nem politizáltunk, csak álltunk a július végi napsütésben, megvártuk a népviseletben, rezesbanda kíséretében felvonuló helybelieket, majd elkezdődött az ünnepély. Gábos Dezső tanító bácsi, akit Beke György egyik írásában „Petőfi helytartójának” nevezett felkérte a szónokokat. Járt ott több erdélyi személyiség, író, költő. Egyik alkalommal Kányádi Sándort és Gelu Păteanut kérték fel. Csillogó szemekkel lépett a mikrofonhoz, hiszen már évek óta „tiltólistán” volt, versei csak gyermeklapokban jelenhettek meg. Nem lázított, nem „nemzetieskedett”, csak a forradalom hősei előtt hajtott fejet. Tőle hallottam először, hány nemzet fiai haltak kínhalált az aradi várárokban, csak azért, mert nem hunyászkodtak meg a hatalom kénye-kedvére. Így is lehet, jobban mondva, akkor, ott csak így lehetett kitartásra, türelemre inteni a jelenlévő fiatalságot, a remény magvát elültetni a szívükben. Aztán Gyalu-bácsi következett, aki kolozsvári román család leszármazottjaként arra volt büszke, hogy immár hét generációra visszanézve minden őse beszélte a magyar nyelvet.
– Ti, magyarok arra lehettek büszkék – ő mint román író, költő ékes magyarsággal ki merte mondani – hogy Petőfi nem egy nép, egy nemzet szabadságában gondolkodott. Ha a németek arra büszkék, hogy Goethe mondta ki először a világirodalom szót, ti is legyetek azok, hiszen Petőfi mondta ki először a világszabadság szót. Ha egyszer meghalok, és remélem a Mennyországba jutok, ott sorba fogok állni, hogy keblemre ölelhessem. De egyelőre itt vagy nekem te, Sándorom!
Mindenki szeme elhomályosodott egy pillanatra. A hatalom beépített emberei pedig csak nézték a könnyező ünneplőket. Lehet, meg sem értették a lényeget.
Aztán évek, évtizedek teltek el. Túl voltunk egy rendszerváltáson. Egyik alkalommal Pécsett az ANK-ban dedikált Kányádi Sándor. Ott voltam a Sörény és koponya című kötettel. Dedikáltattam. Több oldalon is belejavított, fejből írta a helyes verssorokat. Javítás közben visszaemlékeztünk a hős időkre. Mosolyogva rám nézett és csak annyit mondott: „Örülök, hogy ott voltatok, és most itt. Köszönöm.”
Befejezésül pedig hadd legyen itt egy „áthallásos” gyermekvers, ami nekünk, akik olvastunk a sorok között, akkor sokat jelentett.
Isten veled Sándor-bátyám!
Madáretető
Cinkék, cinegék, feketerigók,
megosztom veletek e fél cipót,
megosztom az én olyan-amilyen
énekem-szerzett kenyerem.
Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
vendégül látok minden itt maradt,
velünk telelő madarat.
Terítve már patyolat abroszom,
kenyeremet elétek morzsolom.
Nem várok érte, nem kell félnetek,
ordas télben ujjongó éneket.
Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
akkor zendüljön a ti hangotok,
hírrel hirdetve, hogy az emberek
télen se voltak embertelenek.
Hozzászólások