Szarvas István | Az Ungvári – Tanár és Tudós

Kultúra, művészet

Az Ungvári – Tanár és Tudós

A Noran Libro Kiadó Az Ungvári – Tanár és tudós című kötetében Ungvári Tamás professzort barátai, kortársai, tanítványai köszöntik a neki és róla írt tudományos műveikkel, esszékkel, emlékezésekkel.

A kötetet Lichtmann Tamás szerkesztette, aki „Ungvári Tamás az enciklopédista” című előszavában így ír: Ungvári Tamás a múlt század gyermeke, 1930-ban született, azokban a vészterhes időkben, amikor nem sok perspektíva nyílt a magafajta asszimilálódott fiatal értelmiségi zsidó számára, aki kora ifjúságától a könyvek, művészetek és a nyelvek bűvöletében élt. Azt a kort csak úgy lehetett túlélni, ha az ember szerződést kötött a szerencsével. A háború végén vált felnőtté, és attól a pillanattól kezdve, hogy életben maradt, nem várt többé a szerencsés véletlenekre, hanem kezébe vette sorsa irányítását.

A könyv három fejezetre tagolódik.

 

Első fejezet – Tudós barátok köszöntői
Heller Ágnes, Komoróczy Géza, Schweitzer Gábor, Schőner Alfréd, Oláh János, Kiss Endre, Uhrmann Iván, Lichtmann Tamás.
A fejezetből Heller Ágnes írásából idézek

Heller Ágnes: Az én Kossuth terem

Két évvel idősebb vagyok Ungvári Tamásnál, s felteszem, hogy emlékeink is sokban hasonlóak. A gyerekkori és ifjúkori emlékek elsősorban. Mindketten sokat beszéltünk s fogunk még beszélni, amíg élünk, az 1944-es évről, a holokauszt már egyre kisebb számú budapesti túlélőinek traumáiról. Ungvári ennél többet is tesz: a meggyilkolt és túlélő magyar/zsidó írók naplóit, visszaemlékezéseit adja közre, s ezzel is életben tartja emlékezetüket. Akkor nem találkoztunk, csak később, egyetemi kisdiák korunkban, az első Lukács-szemináriumokon, ahol, ha jól emlékszem, egy regényelemzést adott elő. Lehet, hogy azokat az emlékeket is osztja velem, melyekről most röviden írni fogok, de mivel erről sosem beszéltünk, nem tudhatom. Az emlékek helyekhez fűződnek. Most kiválasztok egy helyet, s felelevenítem, tudatom mélyéből felszínre hozom azokat az emlékeket, melyekben ez a bizonyos hely fontos szerepet játszott.

A hely: a Kossuth tér. […] Elemista koromban a Kossuth tér volt az én hatalmas játszóterem.

Mi, a Szemere utcai elemi kisiskolásai tanítás után ide járunk ugrálni, levegőzni. Ez volt a mi szabadságunk tere. Lehetett itt magányos játékot is játszani, erre való volt az ugrókötél vagy az ugróiskola, de mi kedveltük a társas szórakozást. S ezek közül is a legvonzóbbat, amit úgy hívtunk, hogy „négysarkos”. A játék a Kossuth-szobor körül folyt. Nem is Kossuth-szobor volt az, hanem a szabadságharcban vereséget szenvedett szabad magyar kormány szobra. Egy szomorú szobor, lehajtott fejű hatalmas márványemberek, szilárd talpazaton állva. Én legalábbis így emlékszem. A szobornak négy sarka volt. Azt játszottuk, hogy körülfutjuk a szobrot, s akit két sarok között futni látunk, az kap egy rossz pontot, aki pedig már megfogott egy sarkot, az biztonságban van.

Nem tudtuk, bár sejtettük akkor, hogy nemsokára nem a szobor körül fogunk futni, s boldogak leszünk, ha megérinthetünk egy biztonságot jelentő „sarkot”. Akkoriban állították fel a téren Rákóczi szobrát. Sokat mulattunk azon, hogy a szobor csak a farkára támaszkodva tud a két lábán megállni, de áhítattal olvastuk a szobor feliratát. Miután apám lefordította a latin szöveget, azonnal megtanultam. Megtudtam, hogy újra felfakadtak a magyar nemzet sebei. De akkor még nem tudtam, hogy többnyire már be sem hegednek. Maga a Parlament épülete a maga fenséges látványával játékaink díszlete, háttere volt. Odabent sötét dolgok folytak, de ezt nem hoztam kapcsolatba sem az épület látványával, sem a térrel. Az ott „bent” egy idegen világhoz tartozott.

 

A második fejezet – Közeli barátok köszöntői
Benedek István Gábor, Hernádi Miklós, Hegedűs D. Géza, Kenyeres Zoltán.
Itt Hernádi Miklós írásából idézek.

Hernádi Miklós: Ungvári Tamás évtizedei

Én már 15 évesen értesültem a nálam bő évtizeddel idősebb Ungvári Tamás létezéséről. Szigligetre cibált apám és anyám, és ott teljes fényében láttam tündökölni Ungvárit, amint több ifjú hölgynek is tette a szépet az Alkotóházhoz közel eső stégen és az Alkotóházhoz vezető úton. Esti kalandjairól mit sem tudtam, hisz én a Háború és béke lapjaival vigasztalódtam estelente. (A véletlen folytán a mű fordítója, Makai Imre is nyaralótársunk volt azon a nyáron.) A színházak tájékára egyetemen és utána nagyon ritkán jutottam el, pedig Ungvárit bizonyára ott leltem volna.

Annyi lehettem, mint ő volt azon a szigligeti nyáron, amikor angoltanára lettem Irénnek, addigra már elhagyott első nejének. Ő Duna-parti (budai, nem pesti) lakásának erkélyére ki sem lépett; mintha látni sem akarta volna elvált férjének vadászterületét. Hallottam Tamásról ezt-azt később is, hiszen akkor még szűk volt az idegen nyelvi tagozat a kultúrában. Például lengyelországi sítúrámon hallottam az ő hősies autós hazajöveteléről törött lábbal, egyetlen, vizeletnek való üveggel combjai között. Azt is rebesgették, hogy Tamás a legnépszerűbb brit vagy amerikai színművek fordítójaként mesés vagyonra tett szert, amíg vélhető ellenségei ki nem eszközölték a vonatkozó rendelet módosítását. Én a Valóság, majd az Élet és Irodalom munkatársaként ennek az üzletnek mégoly halvány visszfényében sem részesültem, viszont tiszta lelkiismeretemet folytonosan kitehettem holmi Nyugatról származó ideológiáknak.

Az igazi választóvizet kettőnk közt aspirantúrám, majd a szociológiához való közeledésem jelentette. Ő továbbra is holmi irodalmi-színházi művek viadoraként tündökölt, megspékelve ezt az akkor izmosodó televízióban való irodalomtörténész-jelentkezésekkel. Irodalomtörténeti működésének vaskos tanújele volt esszégyűjteménye a magyar irodalom nagy alkotóiról. Én erről, s ennek is Babitsra kihegyezett darabjáról lesújtó kritikát közöltem az ÉS-ben. Hogy igazságom volt-e, vagy sem, ma már mindegy, de az ÉS-beli dolgozat a kettőnk viszonyában több évtizedes zavart keltett.

Tamás valamikor a kilencvenes évek elején egyszer csak Észak-Amerikába ment tanítani, csupán nyaranta tért haza. Az SZDSZ támogatói közt találtuk magunkat mind a ketten. Hogy is lehetett volna másként? (Ő persze a Hitközségnél is betöltött valamilyen posztot.) Új családjáról, fogorvos feleségéről, két gyermekéről nem sokat tudtam. Ki-ki a maga területén dolgozgatott csendesen, mígnem újra összesimított bennünket a sors fésűje.

A 2010-es évben lehetett, hogy Tamás megtisztelt új, dedikált kötetével, mely „magánéleti” jellegű volt: a zsidóüldözéssel, családi ügyekkel, köztük Elbert János halálával foglalkozott a kötet energikusan, megalkuvás nélkül, tágra nyílt stílusban. Én – nemcsak a közös politikai szimpátiák okán – egyszeriben elfelejtettem „haragudni”, és komoly szimpátiával kerestem ezután a társaságát. Ami állandónak, még gyakorinak sem volt mondható, de azért közös szerepléseink elég visszatérőek voltak (így például meghívott tévéműsorába), hogy közösségi élményekről, közös ügyekről lehessen ismét beszélni. Nos, ezek a közös ügyek további köteteiben egyre világosabbak lettek. Így például a harmincas évek európai baloldaláról (benne a moszkvai fenyegetéssel) úgy írt Tamás, mint senki más Magyarországon.

Mai mindenütt-jelenléte egészen más, mint volt a hatvanas-hetvenes években. Ma már mint szólítandó tanú van jelen szinte minden politikai–irodalompolitikai ügyben. Szimpátiáink nagyrészt átirányultak (gondoljunk csak az SZDSZ-re!), viszont megmaradt, és talán még évtizedekig lélegezni fog az az egyszerű tény, hogy láttunk valamit, és ezt a valamit nem vagyunk hajlandók elfeledni…

 

A harmadik fejezet – Tanítványok köszöntői
Kiss Erika, Hrotkó Larissza, Peremiczky Szilvia, Répás Annamária, Nógrádi Gergely.

Itt Nógrádi Gergely méltatásából idézek.

A második példával szerénytelenség előhozakodni, de én nem vagyok szerény ember. Újrameséltem, átdolgoztam mai nyelvre a klasszikusokat, a magyarok közül Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit, minek nyomán olyan „nyelvi kőzáport zúdítottak rám, olyan gyilkos gyűlölettel estek civil és szakmai körökből, hogy ha én szúrom le Erzsébet királynét anno, akkor se vívhattam volna ki nagyobb ellenszenvet. És ki volt az, aki tudta, hogy újramesélés nélkül a nyelv változása miatt a klasszikusok eltűnnek az évszázadok süllyesztőjében?”

Igen. Ungvári Tamás a könyvhéten dedikálóasztalom mellett elhaladva megszorította vállam, és csak annyit mondott: „ Gratulálok”. majd ment tovább. Ment az útján.

 

Van egy régi közmondás, „Madarat tolláról, embert barátjáról”, ezt most kiegészítem Ungvári professzor megismerése tekintetében: Embert tudós társairól, barátairól és tanítványairól lehet megismerni.

Olvasásra ajánlom a könyvet!

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Az Ungvári – Tanár és Tudós”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés