Nem sokkal ezután tágas, de teljesen üres szobában találtam magamat.
– Eredeti kvártély. De hol lehet itt leülni, vagy netalán tán aludni?
– Itt? Így: fotel! – tapsolt a fekete reverendás, két méter magas kísérőm, és abban a pillanatban kiemelkedett a föld alól egy Chesterfield-fotel. – Vissza!
A fotel visszasüllyedt a föld alá.
– Ágy.
Alig mondta ki, már ott is feküdt előttem.
– Parancsolsz még valamit?
– Egy tengert – mosolyogtam kajánul, mert akármilyen fejlett a technika is Xanaxban, egy tengert csak nem varázsolnak nekem elő a padlóból.
Pedig így történt, még ha csak virtuálisan is, azaz lézerkép formájában.
– Kösz, príma. Add át üdvözletem a tervezőknek!
– Átadom – válaszolta a xanaxi furcsán kongó hangon. – Kellemes pihenést!
Megborzongtam. Ez a hang! Mintha csak a robotjaimat hallanám. Tekintettel arra, hogy Xanaxból tulajdonképp semmit sem láttam még, elhatároztam, hogy sétálok egyet a városban.
– Szézám, tárulj! – léptem az ajtóhoz.
Az ajtó nem moccant.
– Nyílj ki, kérlek!
Hiába: bármilyen szóval próbálkoztam, az az átkozott ajtó csak nem akart kinyílni. De hülye vagyok, persze, hogy nem akar, amikor magam is kinyithatom – nyomtam le a kilincset. Megint csak sikertelenül: bezártak, magyarán lépre csaltak, és kivontak a forgalomból. És most már nem egy jelentéktelen rendházban, hanem az Éden legerősebb bázisán. Csak tudnám, miért látnak bennem ilyen veszélyes zendülőt, hogy mindenki engem akar bezárni.
Teljes egy napig sétálgattam fel-alá a szobámban, mint egy ketrecbe zárt fenevad, amikor végre a tanács elé vezettek. Itt már nyoma sem volt az előbbi pompának, semmi freskó, díszítmény. A helyiség közepén terebélyes kerek asztal, körülötte reverendás alakok szobroztak. Albert rám se hederített, a mellette ülő pofaszakállas tanácstaggal diskurált. Micsoda bunkó! Így kell bánni egy földivel?
– Köszöntjük a SZIRP elnökét – szólalt meg a barkós tanácstag. – Engedd meg, hogy bemutassam a programotokat elemző komissiót – mutatta be önmagát és sorban mind az öt körülötte szobrozó úriembert. – Van ellenük valami kifogásod?
– Személy szerint semmi, amúgy attól függ, mit és hogyan ítéltek.
– Még nem ítéltek. Előbb meghallgatunk téged is. Audiatur et altera pars![1]
– Megint? Dicséretes alaposság. Meg demokratikus is, tegyük hozzá őszintén. Bár ilyen demokratikusak lettetek volna akkor is, amikor tőrbe csaltatok, és bezártatok egy ketrecbe – tört ki belőlem az indulat, és én ilyenkor nem ismerek sem Istent, sem embert.
A pofaszakállas és a bizottság némán néztek össze, majd I. Alira, aki intett, hagyjanak beszélni.
– Hogy ezek után mit akartok még tőlem, nem tudom. Én viszont már semmit, ezért legyetek olyan kegyesek, és vezessetek vissza a cellámba! Az álarc lehullt, nincs több mondanivalónk egymásnak – indultam az ajtó felé.
– Volnál szíves visszaülni az asztalhoz?! Még nem végeztünk – figyelmeztetett az elnök kimérten.
– És ha nem ülök, rám küldtök egy gorillát? Oké, hagyjuk, de csak a kedvedért, mert mit nem tesz meg az ember egy földiért.
– Köszönöm. Megértem a felháborodásodat, de hidd el, nem tehettünk egyebet.
– Neeem? Egy istenség? Hát létezik olyasmi, amit te nem tehetsz meg az É–2-n?
– Először is nem vagyok istenség. Általában őszentségének, Szentatyának vagy egyszerűen elnök testvérnek szólítanak. Én inkább az utóbbit szeretem.
– De hát a név, az I. Ali… Így csak királyokat vagy pápákat szoktak nevezni.
– Merthogy pápa is vagyok egyúttal. Ami azonban az I. Alit illeti… Nos, az csakugyan félreérthető, és már régóta tervezem, hogy I. Albertre változtassam. Másodszor: egy elnök is csak egy tényező a sok közül. Még ott van mellettem, előttem, kinek hogy tetszik, a szinódus, képviselőház, szenátus…
– Szinódus, szenátus – keveredtem bele a nevekbe. – Hát ez nekem bonyolult. Most istenség vagyunk vagy parlamentáris köztársaság… elnök úr?
– Mindkettő. Majd ha több időm lesz, elmagyarázom, hogyan férnek össze ezek egymással. Most térjünk vissza a ketrecre! Mit gondolsz, mi történt volna, ha kiengedünk a szobából, és felismernek az emberek?
– Mi történt volna? Megéljeneznek, vagy… Sejtelmem sincs.
– Nekem van: meglincselnek, kedves honfitársam.
– Meg-lin-csel-nek? Hát ennyire gyűlölnek engem Xanaxban?
– Ennyire. Még mindig úgy érzed, hogy tőrbe csaltunk és bezártunk? Csak zárójelben jegyzem meg, ha ez lett volna a szándékunk, nem hívtuk volna ide Hitlert is, akit szintén gyűlölnek?
Ebben lehet valami. Keserűen roskadtam magamba.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Hallgattassék meg a másik fél is.
Hozzászólások