Hetedhéthatár | A játékos

Szépirodalom - próza

A játékos

 

Samanthának fogalma sem volt róla, hogy amit lát, azt égi áldásnak vagy baljós ómennek fogja-e fel, de tudta, a döntés rajta áll.

Ám nyolcéves, fiatal kislányoktól az ember mégsem várhatott egetrengető cselekedeteket. Főleg nem itt, ahová Sam jutott. Az álomvilág tiszta, békés és gondmentes világában.

A lába alatt lévő fű puhán csiklandozta meztelen talpát, a haját borzoló szellő is melegen simogatta, pedig a napsugár már rézvörös falevelekbe ütközött.

Ahogy elindult, hogy felfedezze ezt a különleges világot, ahová tudatalattija juttatta, a gyermekben feléledt a kíváncsiság. Megszaporázta lépteit, lenge ruhája a testéhez simult, ahogy a szél versenyt futott vele. Kacaj szökött ki az ajkai közül, élvezte a mozgást, ezt a titkos és varázslatos helyet, azt hogy itt egyedül lehetett. Hogy valóban övé volt ez az egész, még ha csak az ébredés pillanatáig is.

Egy idő után meg kellett állnia, a térdére támaszkodva igyekezett több levegőhöz jutni. Kis teste elszokott már a hosszú mozgástól, hiába érezte úgy, hogy pehelykönnyű, hogy úszik a fűszálakon, ez látszólag nem így volt.

Mikor végül úgy érezte, hogy a tüdeje ismét rendes tempóban működik, és már nem kapkodta az oxigént, feltekintett. Ekkor látta, hogy egy tavacska partján áll, vele szemközt pedig egy móló van. Egy apró, kissé rozoga faházhoz kapcsolódott, amit elrejtettek a sűrű lombú, őszruhába öltözött fák. Sam kiegyenesedett, tekintetébe az új felfedezésének vágya miatt fellobbant tűz költözött, ahogy megmászta a kis emelkedőt, ami a kunyhóhoz vezetett. Ahogy rálépett az egyik lécre, ami a két építményt összekötötte egymással, az megnyikordult a súlya alatt. Óvatosan tett még egy lépést, aztán még egyet, hogy elérjen a házikó ajtajához. Nem talált rajta kilincset, úgyhogy csak belökte. A korhadt deszkák tiltakozás nélkül engedtek a kislány akaratának. Sam belépett, és egy pillanatra elfogta a köhögésinger, ahogy a félhomályos helyiség dohos, állott levegőjét beszívta. Megtorpant, körbenézett, de csak a padlón lévő vastag porréteget és a ház kitört ablakainak szilánkjait látta, lámpát nem.

Sam kíváncsisága alábbhagyott, a koszos, sötét, ápolatlan szobát látva. Már éppen azon gondolkodott, hogy elmegy, vissza a szabadba, érezni a fű simogatását, hallani a szél dallamát.

Aztán megakadt valamin a tekintete a szoba közepén. Legyűrte a késztetést, hogy elszaladjon az elhanyagolt viskóból, helyette inkább előre indult.  Apró lábnyomokat hagyott a poros padlón, aztán csak megtorpant. Előtte egy furulya feküdt a fényes faborítás erős kontrasztot alkotott a helyiség többi részével. Sam óvatosan felemelte a hangszert, a tapintása is olyan, mintha eddig senki nem játszott volna rajta. Magához ölelte a szépen megmunkált fát, és kiszaladt a házból a mólóra, a tó fölé. Ekkor a szájához illesztette az egyik végét, ujjait pedig a lyukakra helyezte. Ahogy levegőt fújt bele, nem fülsiketítő zaj hallatszott a hangszerből, ahogy gondolta, hanem lágy dallam, pedig soha nem tanult semmin se játszani. Ujjai most mégis mintha maguktól táncoltak volna, hol felengedtek, hol befogtak egy lyukat. Annyira belemerült a varázslatba, hogy azt se vette észre, amikor néhány kék pillangó megjelent tőle nem messze.

– Te vagy az! – szólaltak meg, hangjuk legalább olyan dallamos volt, mint amilyen hangzást Sam a furulyával idézett elő. Közelebb szálltak hozzá, és a lány ekkor látta csak, hogy nem pillangók, hanem apró kék lények, kék foszforeszkáló szárnyacskákkal.

– Mi… mi vagyok? – a kislány megijedt, hátrálni kezdett, miközben szorosan a melléhez szorította a hangszert.

– Ne félj tőlünk, nem bántunk – szólaltak meg újra a varázslat, az álom teremtményei. – Te vagy a Játékos. Aki meg tudja szólaltatni a Barack furulyát – mivel Sam továbbra is ijedten nézett, a pillangószárnyas folytatta. – Az erdő legeslegmélyén van egy nagy, több ezer éves fa, aminek  lelke most a te kezedben van, és ami évek óta nem szólalt meg. Eddig… ám most, hogy ez változott, végre mi  Barack-tündérek is újra élünk. Játssz még kérlek. Olyan jó hallgatni.

– Én… én haza akarok menni. Az anyukámat akarom. – a kislány szája lefelé görbült, a sírás kerülgette. Ám ahogy előbukkant az első könnycsepp, a lágy szél rögtön letörölte.

– No, ne sírj kicsi lány – vigasztalta a lény. – Ígérem, hazamehetsz, csak néhány szólamot hadd halljunk.  – Sam megtörölte a szemét a kézfejével, bólintott, és visszaállt a móló szélére.  A kék arcok továbbra is figyelték, de tisztes távolságból. Újból belefújt a hangszerbe, újból azt a kellemes, lágy dallamot szólaltatta meg, ami ismét hatalmába kerítette. – Légy továbbra is Játékos. Az erdő mindig vár rád.

A szavakat mintha víz alól hallaná, tompák és halkak. De neki szólt a lény, ebben biztos volt.

*

Kipattantak a szemei. Eltűnt a tó, eltűnt a ház, eltűntek a kis lények. Minden eltűnt, ő pedig újra a szobájában volt, az ismerős falak, az ismerős bútorok mégse nyugtatták meg. Felkelt az ágyból, szüksége volt az anyukájára. Ám mielőtt kinyitotta volna az ajtaját, visszafordult… kis híján elakadt a lélegzete. Ott volt az ágya melletti szekrényen a furulya. Furcsa módon ijedtség helyett, mégis inkább elmosolyodott,  mielőtt otthagyta volna a szobáját.

Miért ne lehetett volna egyszerre egy nyolcéves lány, aki az anyukája mellett szeretett volna aludni, és egy nyolcéves gyermek, aki különleges erdőben, különleges lények kérésére különleges furulyát szólaltatott meg?! Tudta, hogy lehet egyszerre Sam és a Játékos. Dönthetett így.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “A játékos”


  1. Kedves történet, jo volt olvasni!

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2018. július 11., 08:35

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés