Másfél perces novella
Két öreg pasas ül a buszmegállóban, körülöttük nők állnak. Ránézésre olyan öreg és rozzant mindkettő, hogy megbocsátom nekik udvariatlanságukat, amiért nem adja át a helyét egyik sem a várakozó nők valamelyikének.
A tegnapi fagy után ma újra szinte tavaszias az idő, az emberek engedékenyebbek, jobb a hangulat a megállóban is.
Várunk, ők pedig szóba elegyednek egymással.
Maga hány éves? Kérdezi az, akin hosszú fekete kabát van, és jóval hetven felettinek (de nem ám fiatalos hetvenesnek) saccolom a korát. a másiktól, aki szintén legalább annyi idősnek tűnik, ráadásul bagót tart nikotintól sárga ujjai között. Fogadjunk, hogy legalább ötven éve bagózik? – teszi hozzá, nem is leplezett rosszallással a hangjában.
Mit gondol? – kérdez vissza a másik tata, mennyi idős vagyok? S mivel nem kap választ, a kérdező csupán várakozással néz rá, kiböki: 57 éves vagyok! A csupa ránc emberke arcán ki tudja, miért diadal jelei tükröződnek, indokolatlanul vidáman röhög.
Mindenkinek leesik az álla, még aki eddig látszólag nem figyelt rájuk, az is feléjük fordul, én magam is, élőképpé merevedik az egész várakozó csoport.
A csendet a fekete kabátos hangja töri meg: Ne vicceljen, az nem lehet igaz! Szinte sikítja, a hitetlen csodálkozás szavait. Én se vagyok mai gyerek, de magát egyidősnek néztem saját magammal, én pedig 67 leszek a tavasszal. De maga, mondja, maga mit csinált magával, hogy így megöregedett?
Mire a másik, élvezve az általános megrökönyödést, amit okozott, rátesz még egy lapáttal: Mutassam az igazolványomat?
Aztán már elcsendesedve mondja, tudja, a pia meg a bagó, meg az utcai élet megtette a hatását. Csöves vagyok, majdnem 20 éve az utcán élek. Az idő előtt megöregíti az embert.
Közben megérkezik a buszom, felszállok, de még látom, hogy a két férfi tovább beszélget, békében, érdeklődéssel fordulva egymás felé.
Hozzászólások