Hetedhéthatár | Tájnyelv    

Szépirodalom - próza

Tájnyelv    

 

Soha nem gondolta volna, hogy ötvenéves korában újra kell kezdenie mindent, ehhez pedig a televíziós csatornák adták meg a végső lökést. Elege lett az örökös „trollkodásból, genderezésből, celebezésből, casting-olásból, street food-ozásból”, ebből a tudatosan megtervezett nyelvrombolásból, aminek semmi nem tudott, vagy nem akart megálljt parancsolni.

Mintha csak láthatatlan, sátáni erők akarták volna megfosztani nyelvi örökétől, attól, amiről mindeddig azt hitte, mindörökre az övé. Már semmi mást nem akart, csak szép, tiszta magyar beszédet hallani! Aztán elérkezett a pillanat, amikor érezte, nem megy tovább, és a sarkára kell állnia. Megtette. Először csak úgy mezítláb az ágy mellett bizonytalanul egyensúlyozva, majd komolyabb, sorsfordító formában is. Zaklatott idegrendszerét nyugtatni eladta a televízióját, de ez csak ideig-óráig hozott némi megnyugvást, mert az utcára kilépve is az anglomán őrület jött szembe. Nem hezitált sokat, döntött. Irány a még makulátlan, romlatlan vidék, ahol még ismerik, értik Deák és Arany nyelvét, ahol még tisztán cseng a magyar szó.

***

     – Nu, oszt mitet ett tennap? Mert láttam ám, ahogy ott csötönözött a főutcán, aztán bement a Jóskához – kérdezte a harmincas évei elején járó Bettike, miközben tövig rágott körmökben végződő ujjacskáival dús, festett vörös hajkoronájában matatott és sokat sejtető, csábos pillantásokat vetett a vele szemben ülő ember felé.

Pista figyelmét nem kerülte el a nő testbeszéde, és más esetben talán már egy lehetséges pásztoróra gondolatai foglalkoztatták volna, de a hallottak kissé megzavarták. Hirtelenjében nem igazán értette az elhangzottakat. Nem tudta, ki lehet az a Jóska, és azt sem igazán értette, mi a fene az, a „csötönözött” és mit takarhat az „ett”?

– Nem is tudom, túl sok van rajtam mostanában, és ilyenkor rendezetlen összevisszaságban cikáznak fejemben a gondolatok, egyszerűen képtelen vagyok magamra, vagy akár a környezetemre figyelni – szabadkozott zavartan, miközben agya lázasan dolgozott és megpróbálta értelmezni a kérdést. A „csötönözöttre” még tippje sem volt, így megpróbált az „ett”-re koncentrálni. A két „tt” minden bizonnyal a múlt időt jelentheti, de akkor mi a fene lehet az az „e”?

De nem sok idő maradt a töprengésre, mert máris érkezett a következő, látszólag semmitmondó kérdés, ami újfent zavarba hozta.

– Aztán hallom – mert itt a faluban semmi sem marad titokban –, vett egy új dikót. Csak nem asszonyt visz a házhoz?

Ez volt az a pillanat, amikor újfent megremegett, de legalább a kérdő mondat kiutat, egyfajta menekülést jelentett a számára, és úgy kapaszkodott bele, mint fuldokló a hajóroncsba, bár az a „dikó” szó megint csak megzavarta.

– Nem, dehogy, nem bútorozok össze senkivel, nincs nekem időm az ilyesmire – felelte zavartan, miközben még mindig az a számára ismeretlen szó, az a fránya „dikó” motoszkált a fejében, no és hogy annak mi köze lehet egy új asszonyhoz, de érezte, válaszával kivágta magát a csávából.

– A dikó nagyon fontos. Olyan, mint a masina. Melegen tart. No, oszt azon aztán úgy birbitélhet, mint kokasok a tyúkudvarban! – mondta Bettike, majd fehér, szeplőkkel teli arcocskája hirtelen lángvörösre váltott. Érezte, most egy kicsit messzire ment. – Na jó, nem akarom abajgatni ezekkel, végtére is a maga dolga – tette hozzá zavartan.

Pista kezdte elveszíteni a fonalat. Nem értette a „dikót”, azt sem értette, mi lehet az a „masina” és a kettőnek mi köze van egymáshoz. És akkor még itt van ez az eddig sosem hallott „bibirtél” no és az „abajgat”.

Sok volt ez neki egyszerre. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Mintha egy idegen világba cseppent volna, de tudta, nincs más lehetősége, ha már itt akar gyökeret ereszteni, alkalmazkodnia kell, ezt is meg lehet szokni. De mi van akkor, ha a kishölgy csak játszik, szórakozik vele, és talán jókat mosolyog magában a zavarán.

Itt tartott az eszmefuttatásban, amikor érkezett egy ártatlan kérdés, ami ugyan kissé lenyugtatta, de már mindenben csapdát sejtett.

– Mondja Pista, szereti az almát?

– Szeretem, persze, de mért kérdezi?

– Csak azért, mert van ott hátul egy tele hátyival. Én is csak úgy kaptam, de nem tudok mit kezdeni vele.

Ez a „hátyi” aztán megadta a kegyelemdöfést. Már nem is érdekelte mit takar maga a szó, nem is próbált összefüggéseket keresni, csak menekülni akart, menni innen el, akárhova, bárhova, ahol érti, mit mondanak neki.

Aztán előbújt belőle a kisördög és „törleszteni” akart.

– Tudja Bettike, az élet nem egyszerű, mert a helyzet definisztikaivá kulminált szuggesztív rezisztenciája oly annyira tangenciális perifériára jutott, hogy annak konduktív admittanciája antiparallel a morális egzisztencia diszkriminánsa – hadarta.

Ettől valahogy egy kicsit megkönnyebbült, de érezte, és ott belül tudta, nincs igaza, hisz mindaz, amit hallott, csak tájnyelv, vagy mondhatnánk, része nyelvi örökünknek. Persze, ettől még láthatóan élvezte Bettike zavarát, aki hirtelen elmerült az előtte heverő aktakupacban valahogy úgy, mintha ott sem lenne.

– Furák ezek az olykor fennhéjázó városi népek – gondolta Bettike. – Mintha nem is ezen a földön élnének. A fene sem érti, sokszor miről beszélnek.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Tájnyelv    ”


  1. Nyugodtan mondhatjuk: az életből ellesve! Kedves, szellemes!

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2018. július 10., 07:25

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés