Hetedhéthatár | Lángoló szerelem

Szépirodalom - próza

Lángoló szerelem

 

Reggel a nap parancsoló sugarai ébresztették mély álmából. Óvatosan kelt fel, halkan lépkedett a hideg márványon, szinte átsuhant a termen, maga után úsztatva a hosszú fátylát. Elhaladt a medencék mellett, melyben ott lebegtek a tegnapi nap ünnepségének maradványai, a színes, még élénk rózsaszirmok.

A cselédek és a népes rokonságának nőtagjai még mindig aludtak, ki a padlóra vetett tarka párnákon, kik a rózsafakereveteken. Lágyan lépte át a pálmaleveleket és a kövön hagyott tálcákat. Hívogatók voltak a rajta lévő tömény, émelyítő kókuszos édességek, gyorsan lehajolt és bekapott egyet belőlük, miközben a szobájába sietett.

Az ágyra terítve találta a vörös menyasszonyi ruháját és a mellé készített ékszereit. Minden békés volt csak egy távoli kopácsolás zaja törte meg a csendet. A város legkiválóbb és legelismertebb kereskedőjétől hozatta tegnap a gazdagon díszített kelmét, amely majd méltó lesz ahhoz, hogy találkozzon a szerelmével. Végighúzta a kezét a selymen, az ujja hegyével körbeírta a lótuszvirághímzéseket, megszagolta és belélegezte az anyag szantál illatát, melytől megtelt a szíve vággyal. Tetszeni fog Niravnak.

Kilépett az erkélyre és megcsodálta a méltóságteljes Jamuna folyót, mely visszatükrözte a fehér halászhajók vitorlájának fényét.

Becsukta a szemét és lelki szemei előtt megelevenedett a lánykérés napja.

Apja és a fivére már hosszú hónapok óta keresték a neki megfelelő párt. Asztrológusok ültek le és tanakodtak a zárt szobákban a mennybolt bolygóit és csillagait tanulmányozva, hogy segítsenek társat találni neki. Egy társat, akinek apja átadhatja őt, aki majd felelősséget vállal érte, és akivel segítik egymást abban, hogy teljes életet élhessenek és visszajussanak Istenhez.

Egy nap virágokkal díszítették fel a házat, mindenki ünneplőbe öltözött, az asztalokat a szolgák roskadásig halmozták el gyümölcsökkel és fűszeres rizzsel. Belovagolt az udvarba egy daliás és előkelő harcos, aki leszállt a lováról és a ház küszöbére helyezett egy gyémántokkal és drágakövekkel kirakott kardot, mellyel megkérték Észak-India egyik leggazdagabb urának számára.

Az álmodozásból egy élesebb koppanás rázta fel, mintha a kopácsolás már nem a távolból hallatszott volna, sokkal inkább olyannak tűnt, mintha a szomszéd teremben ácsoltak volna.

Rengeteg dolga volt még. Szeretett volna rendet hagyni maga után. Az ékszereit kupacokba szedte, és mellé írta kinek melyiket szánja. Mindegyikhez emléke kötődött.

A vörös rubint gyűrűt az első kislányuk születésekor kapta. A fényesen csillogó karkötőket pedig akkor húzta a csuklójára Nirav, amikor hazatért egy hosszabb kalkuttai útról. Számtalan, a szerelmüket megpecsételő láncot és kézékszert kellett szétosztania.

Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy visszamenjen a múltba, úgyhogy a hennával sűrűn festett csuklójára csatolta a csengettyűs karkötőjét, egy kicsit meglódította a füle mellett, melynek csilingelése újabb emlékeket idézett fel benne.

El akart merülni a férfi érintésében, újra akarta élni, amikor gyengéden simogatja a hátát és lágyan játszik az ajkaival. Olyan finoman ívelt volt a szája, olyan édes a csókja. Újra akarta érezni az ízeit a szájában, a vonalait az ujjaiban és azt a beteljesedést, mely akkor öntötte el, amikor a kéj átjárta mindkettőjüket. Szerette a férfi mélyen zendülő hangját és azt a bölcsességet és magabiztosságot, amely átsegítette őket az életük számtalan nehézségén.

Kétszer vetélt el, lebegve élet és halál között, de a férfi mindvégig ott volt és tartotta benne a törékeny hitét és az illanni készülő életét.  A férfi palotájának és a szívének úrnője volt. Nirav vigyázott rá, nem hagyott teret a hierarchikus zsarnokoskodásnak, mely oly sok indiai családra volt jellemző, ha asszony érkezett a házba.

A férje kedvelte a meséket, szerette, amikor a nő ölébe hajthatta a fejét és ő lágyan cirógatta a haját, köröket formált a halántékán és mesélt. Istenekről, csatákról, hős férfiakról, magasabb szférákról, bölcs királyokról és hűséges asszonyokról.  Ilyenkor a férfi élvezte a nő édes hangját, mely legtöbbször álomba is szenderítette.

Dayita arcán könnyek peregtek le, a szíve ellágyult és betöltötte egy jóleső érzés.  Mélyet sóhajtott és újra a feladataira gondolt. Hamarosan jön egy madárkereskedő és elviszi a fehér pávát, kertje ékét, a madarak királyát, amely az örök élet és szerelem szimbóluma volt kettőjük számára.

A magnólialigetbe sietett, leült a kerti padra és ismét becsukta a szemét. Magába szívta a virágok illatát, hallgatta a madárházból kiszűrődő csivitelést és ismét látott.

Látta, ahogy lemegy a nap és ő türelemmel vár a színes selyemkendőjébe burkolódzva és várja haza a férjét. Nirav megáll az ajtóban, rávillantja a barna szemét és már siet is hozzá. Öleli, és a fülébe súgja:

– Örökké!

Örökké. Ez a szó fog ma megelevenedni. Ismét hozzámegy a férfihez, akit imád és szeret, aki várja a jöttét, akinek a lelke oly hevesen hívja, hogy már nehezére esik a lét.

Az éles kopácsolás mellett kiszűrődött a kertbe a harmónium lágy hangja. Tudta, hogy itt az ideje készülődni.

Megjelentek a szolgák is, akik körbeállták és elkísérték a medencéhez, ahol frissítő illatos fürdőt vett. A fésülködőasztalon virágok és ékes csatok hevertek, melyek hamarosan bekerültek a gondosan elrendezett koromfekete hajába.

Mindent átlengett a földöntúli harmónia és béke. A szolgálólányok felöltöztették, rátekerték a szárit és felfestették a homloka közepére a bindit.

Pár percet kért, megkért mindenkit, hogy hagyják magára, szeretne ismét egyedül maradni, mielőtt elbúcsúzna tőle az apja, a fivére és a gyermekei.

Ötvenéves. Szelíden és kritikusan szemlélte magát a tükörben. A szemei körül már látszanak a szarkalábak, a bőre finom aranybarna, a haja még mindig fényes, de az alakja már nem a régi.  A férfi úgy szerette, ahogy volt, hisz együtt éltek harmincöt évet, látták egymást öregedni és a változásokat egymásból váltották ki.

Körbenézett még egyszer utoljára a szobájában. A szobája, amely oly sok gyönyörűséget, szenvedélyt és szeretetett látott. A baldachinos ágya, az elefántcsont szobrok, a puha párnák, a füstölők és gyertyák, a mandala festmények a falakon, mind-mind tanúi voltak a boldogságuknak. A sors gyakran szórta rájuk aranylótusz szirmait, nem volt oka panaszra.

Abbamaradt a kopácsolás, tisztán hallotta a szívverését. Már nem kell sokat várnia, rövidesen találkozik a férjével, ismét ölelhetik egymást, újra elmerülhet a biztonságos ölelésében.

Mennie kell, nem várathatja tovább Niravot!

Az esküvői menet ünnepélyesen, halkan énekelve sétált az alkonyatban a folyó felé. Már látta a gondosan összeépített máglyarakást, melyen egész nap dolgoztak az emberek, hisz többször is hallotta az ütemes ritmusát a kalapácsoknak.

A máglya közepén feküdt Nirav fehér lepedőbe csavarva, az édes arcát már leterítették, hogy ne bántsa a szemét fény és ne zavarja meg ennek a világnak a zaja. Meghalt öt nappal ezelőtt, de ő vele akar menni, együtt akar vele távozni, melyre a hite adott is lehetőséget. Nincs itt dolga, mihez kezdjen egyedül a világban?

Már nem érdekelte a földi élet, már nem szemlélte a környezetét, nem hallotta a néha feltörő zokogásokat és apró sikolyokat.  Háromszor körbejárta a fahasábokból épített máglyát, majd bátran felment a falétrán és a férje mellé telepedett. Leült és megsimogatta a fehér lepedőn áttetsző arcot. Az ölébe vette a férje fejét és suttogni kezdte a mesét, amelyet Nirav annyira szeretett. A kertről, amely életre kelt, mert a szeretet magjait ültették el benne, ahol burjánzott az élet és ahol madarak hada élt. Köztük egy fehér páva is, akit egy gyönyörűséges nő a tenyeréből etetett.

A szolgák eközben száraz leveleket és faágakat szórtak szét. Érezte, ahogy valaki egy bambuszrúdhoz kötözi a lábát, hogy ne tudjon mozogni, de ez már mit sem érdekelte, hisz tudta, hogy hamarosan meghal ő is, és találkozhat Niravval, akinek a lelke most is várja őt, hogy együtt folytathassák az útjukat, újra a Földön, vagy valahol másutt, de együtt.

Olvasztott vajat öntöttek a máglyára, melyet több fáklyával lobbantottak lángra. A füst marta a torkát, a lángok már egész közel voltak, a forróságot már érezte a bőrén. Elöntötte a félelem és a kétely, de aztán felidézte Nirav arcát, azt a pillanatot, amikor megállt a kertajtóban és mosolyogva ránézett egy-egy fáradt nap után. Amikor azt súgta a fülébe, hogy Örökké. Becsukta a szemét, szorította Nirav kezét és megbékélve a sorsával lépett át egy másik világba.

Úgy mondják India varázslatos kék ege alatt, ha egy özvegyet a tűz ölel, és a szerelmesének adja a lelkét, akkor minden bűnét, még ha ezer volt is neki, eltörlik az égiek. Örökké övé az Ég Csarnoka, ahová a férje karján érkezik, mely évmilliókig lehet a kettőjük otthona.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

6 hozzászólás van ehhez: “Lángoló szerelem”


  1. Szépen megírt szomorú történet. India! Vajon hányszor ismétlődhetett meg Nirav és Dayita lángoló szerelme?

    Hozzászóló: Tátrai S. Miklós | 2018. július 11., 13:06
  2. India titokzatos és rejtélyes. Nehezen mozdulnak ott a dolgok, de szépen lassan eljutunk a XXI. századba és más színpaddal talán tovább mesélem a történetet. 🙂

    Hozzászóló: Hajnal Mária | 2018. július 11., 13:45
  3. Nagyon szépen írsz és a történet is nagyon mély és szép érzelmeket hordoz. Gratulálok szeretettel!

    Hozzászóló: Vígh Gabriella | 2018. július 13., 09:55
  4. Drága Marcsim! Bizony, bizony, megríkattál! Átéltem minden pillanatát a történetnek, csoda szép! Olyan könnyedséggel írsz, soha ne hagyd abba! Ölellek, és gratulálok tiszta szívemből!

    Hozzászóló: Róthné Ica | 2018. július 14., 19:47
  5. ÓÓÓ Drága Ica! Csak most vettem észre, hogy írtál.
    Nagyon köszönöm, örülök, hogy tetszett, jólesik a szívemnek. <3

    Hozzászóló: Hajnal Mária | 2018. július 19., 13:38

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

WP Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com