Ragacsos, koszos, ónos esőkkel nehezített idővel köszöntött ránk az idei tél. Korábban, mint szokott, váltogatja a nagy hidegeket a meleg frontokkal, hogy mindenkinek eleget tegyen, aki rosszul érzi magát a változékony időben. Korán sötétedik, sokszor borult, szürke az ég, a rosszkedvű városlakók mogorván vagy szomorúan sietnek az utcákon.
Bűzös kapualjakban hajléktalanok kuporognak, most hordják nekik szét a szociális munkások a forró teát. Próbálják őket rábeszélni a szállásra, de ott nem lehet inni, és ezek a mindennélküliek azt vallják, ott éjszaka kifosztják egymást a bennlakók. Ugyan mit tudnak elorozni egymástól? Micsoda mélység ez, amibe nem láthatunk bele?
A lakás is sötétebb ilyenkor, de fedél a fej felett, menedék a bánat és nehéz gondolatok ellenére is. Őseink bánatukban is énekeltek, a négerek énekkel, és mosolygó arccal, tánccal temetik szeretteiket. Sőt: édesanyám azt mondta annak idején, a legnehezebb időkben: „Sose légy rest észre venni a szépet!” Miben kellene most észre vennem?
Aztán valaki kiejti a száján, november végén: „Az idén korán kezdődik az advent!”
Azám, a négy örömre, újjászületésre várakozás vasárnapja, amit koszorúval, gyertyafénnyel ragyogtatunk fel, előlegezve a szegényes jászolban született kisded istállójában pislákoló fényt, amelyet azonban a betlehemi csillag ragyogása tett örökérvényűvé.
Ne legyünk restek, meg is teremteni tehát a szépet!
Előkerül a tavalyi szalmakoszorú, kapok néhány fenyőgallyacskát, piros gyertyákat veszek, és aranyoszöld kockás szalagot, amivel a koszorúra illesztem az örökzöld ágacskákat. Két kicsi gyermekfigura: egy fiú és egy lányka, egy arany csomag, és egy madárka kerül a négy gyertya közé, melyeket piros-zöld masni ölel át.
A kisasztalra a Román Kati faragta betlehemi jászol kerül, elé két mécses, mellette ragyogó pirosával pompázik egy Mikulás-virág. Bejárati ajtómon terménykoszorúban egy élő fenyőgally! Jöjjön hát az öröm!
Az első gyertya lángjánál rég elvesztett szeretteimre emlékszem, és észre sem veszem, dúdolni kezdek: „Pásztorok, pásztorok, örvendeznek…” Két napja meggyújtottam a harmadik gyertyát, de a betlehemi jászol örömüzenete helyett egy ismert, de elgondolkoztató dal jut eszembe: „Mindazokért, akiket nem láttunk már régen, mindazokért, egy-egy gyertya égjen!”
Igen, égjen a láng emlékeztetőül is mindazokért, akik szellemlényükkel veszik körül mindennapjainkat, de lobbanjon fel az adventi gyertyákban a lelkünket megtisztító mindenkori csoda öröme is: a szegénységben világra jött kisded létének újjászületést sugalló fénye! Legyen újra meg újra advent!
Hozzászólások