Tátrai S. Miklós | A gyónás

Szépirodalom - próza

A gyónás


 

A falu főutcája a templom után kiszélesedett, akár térnek is nevezhették volna. A helybeliek ennek semmi jelentőséget sem tulajdonítottak, mint ahogy néhány átnevezett utcának sem. Sosem az utcanevek és házszámok szerint tájékozódtak, hiszen jól ismerték egymást, pontosan tudták, ki hol lakik. Az idegeneket úgy igazították útba, hogy mindenkit egy könnyen megtalálható helyhez irányítottak, amihez már minden bizonnyal eltéveszthetetlen közelségben volt a keresett hely. A templom, a kastély, a bolt, a kocsma, a tűzoltószertár, mindig megfelelő tájékozódási pontnak bizonyult. Több kisebb utca futott össze a falu közepén, vagy inkább innen indult ki, nézőpont kérdése, mint annyi minden a világon. Ide érkeztek a farmotoros Ikaruszok, oldalukon cserélhető nagy táblák jelezték, hogy honnan jöttek, és hová mennek. Az utóbuszok kötötték össze a falut a közeli kisvárossal, és a nem túl távoli Budapesttel. A háború óta tizenhárom év telt el, ami nagyobb változást hozott, mint az azt megelőző évtizedek. Bevezették a villanyt, megjavították az utat, helyrehozták a templomot, javítottak az iskola épületén, művelődési házat, sportpályát alakítottak ki, boltot, cukrászdát adtak a falunak. A romos kastélyra már nem jutott pénz, annak csak egy részét tudta használni a komoly viták után megalakult termelőszövetkezet.

A cukrászda igazán újdonságnak számított. A kocsma mellett kapott helyet, egy borbélyüzlet szomszédságában. A Budapestről érkezett cukrászmester remekül értette szakmáját, finom süteményekkel, fagylalttal lepte meg a falubelieket. Nem volt hatalmas forgalom, meg kellett becsülni a fillért is, nemcsak a forintot, de szorgalmas munkával boldogulni lehetett. Nyáron a fagylalt, hűvösebb időben a sütemény, különösen a krémes és a téli fagyinak nevezett édesség fogyott, a december pedig a szaloncukorról és mikulásfigurákról szólt. A helybeli lányok, asszonyok, szívesen segédkeztek ilyenkor a készítésében, csomagolásában, hiszen abban az időben, különösen vidéken, ez helyben végzett kézimunka volt. A jó hír gyorsan szállt, és sok megrendelés érkezett a szomszéd falvakból is esküvői tortákra, ami már jó üzletnek bizonyult. A munka egyre több lett, a mester már nem győzte egyedül. Kezdetben a rokonoktól kért segítséget, testvére, anyósa, sógornője váltották egymást a pult mögött, majd később szakmabeli segédeket, inasokat foglalkoztatott. Népszerű ember lett a faluban. A legények örültek, a lányok szomorkodtak, amikor asszonyt hozott a házba. Népszerűségét – ha csak rövid időre is – Micunak, sógornője óvodáskorú kisfiának sikerült felülmúlnia, akinek napokon belül minden gyerek a barátja lett. Micu, érkezésének második napján, késő délután, csokoládét majszolt a kocsmával közös udvaron. Két falubeli fiú, akik poharazgató apjukra vártak, irigykedve nézték, és nem állták meg, hogy meg ne kérdezzék azt, amire pontosan tudták a választ: finom a csoki? „Persze! Kértek?”– hangzott a logikus válasz, amire azonnal felcsillant a srácok szeme, és versenyt bólogattak. Micu nem érezte bűnnek, hogy a pult mögötti polcon lévő dobozokból, amelyek tele voltak csokoládéval, vigyen néhány darabot új barátainak. Ők sem éreztek semmilyen gátlást az elfogadásban, sőt az adakozás hírének elterjesztésében sem. A dobozok tartalma egyenes arányban fogyott a cimborák számának növekedésével, és egyre erőszakosabban hangzott el a „Csenjél már valamit” felszólítás. No, ez már Micut is elgondolkodtatta, hiszen annyit ő is tudott, hogy lopni nem szabad. A felnőttekhez fordult, akik nem tudták, hogy bosszankodjanak, vagy nevessenek, mindenesetre az ingyen csokizást azonnal megszüntették. A „barátok” többsége elmaradt, de hárman-négyen továbbra is visszajártak, hiszen jó volt játszani, beszélgetni a pesti kisfiúval, aki annyi mindent nem tudott az ő életükről. Tátott szájjal bámulta a lovas kocsit, a teheneket, rácsodálkozott az ostort pattogtató kondásra, nem ismerte a növényeket, a kaszát, a sarlót, a csirkeitatót, és oly sok mindent. Mindezek eltörpültek azonban amellett, hogy a Jézuskáról, az angyalokról, a mennyországról, egészen másként gondolkodott, az ördögök és a pokol létezését – pajtásainak nagy meglepetésére – csak mesének tartotta. Amikor a nyolc-kilenc éves Jakab „tisztítót” firtató kérdésére azt a választ adta, hogy tisztító az van, mert anyukám odahordja a ruhákat, végképp megdöbbentette társait. Jakab elhatározta: ez nem maradhat ennyiben, és tanítani fogja Micut. Nemes szándéka nem várt eseményt indított el.

Jakab rendszeresen járt hittanoktatásra a plébános úrhoz, hívő szülei, nagyszülei vallásos szellemben nevelték. A világról semmivel sem tudott többet, mint az ötvenes évek végén élő falusi kisdiákok, azaz nagyon keveset. Rádiója bár sokaknak volt, de még nem mindenkinek, a televíziót talán már hírből ismerték, számítógép, internet, mobiltelefon sehol sem létezett, a könyvek, újságok ritka vendégek voltak a szülői házban. A tanárok és a plébános úr – olykor egymásnak ellentmondó – tanításai adták a legtöbb információt. Jakab úgy vélte, mielőtt megkezdené Micu tanítását, meg kell tisztítania saját lelkét, lelkiismeretét, és erre a gyónás lesz a legalkalmasabb. Végiggondolta a tízparancsolatot, és saját cselekedeteit az elmúlt időszakban. Szorongva emlékezett egy-két hazugságra, isten nevének indokolatlan említésére, és a csokoládélopásra, ami alól feltétlenül feloldozást kell kapnia. Egyáltalán nem volt tisztában a paráználkodás jelentésével, így nem tudhatta, elkövette-e ezt a bűnt vagy nem. Egyik este az imádkozás után megkérdezte édesanyját, aki elvörösödött, zavarba jött, és mivel férje nem volt otthon, a gyereket a nagypapához küldte. Az öreg is csak hümmögött, majd valami olyasmit mondott, hogy „… ha egy lyánnyal, aki nem a feleséged, titokban olyat csinálsz, amit nem szabad…” Jakab megijedt, mert rögtön arra gondolt, hogy akkor ő bizony Emikével a patakparton, a bokrok között paráználkodott.

A tisztelendő úr elégedetten hallgatta Jakabot, amikor elmondta szándékát, és egyetértőleg bíztatta a gyónásra. Megértően oldozta fel vétkei alól, ám amikor odaért, hogy „paráználkodtam”, elképedve kapta fel a fejét.

– Mit mondtál fiam?

– Paráználkodtam – szipogott Jakab.

– Mikor?

– A múlt héten, szombat délután.

– Hol történt?

– A patakparton, a bokrok között.

– A patakparton, a bokrok között? – rémült meg az atya, mert a helybeli legényektől, lányoktól sok furcsaságot hallott a patakparton történtekről. – Kivel paráználkodtál?

– A Bénivel és a nővérével, Emikével.

– Emikével? – csodálkozott a tisztelendő úr, és megjelent képzeletében a tizenkét éves, angyali arcú kislány, akit azért bizony már komolyan nézegettek a legények.

– Láttad a csúnyáját is? – hangzott a megdöbbent kérdés.

– Igen, csúnyát is láttam pap bácsi!

– Meg is fogtad?

– Csak egyszer! Aztán elengedtem, mert nagyon csúszós volt.

– Na, és Béni? Ő is megfogta?

– Nem, csak nézte és nevetett. Azt mondta, csókoljam meg, és majd csoda történik velem.

– Megtetted? – rémült meg a pap, és izzadtságcseppek csöpögtek a homlokáról.

– Nem! Tudtam, hogy csak viccel velem!

– Ezt jól tetted fiam! – könnyebbült meg az atya.

– Ennyi történt pap bácsi!

A tisztelendő úr mélyeket lélegzett, próbálta rendezni gondolatait. Sok furcsaságot hallott már. Mindig megőrizte a gyónási titkot, megadta a feloldozást. Tudta, hogy ez most is így lesz, a gyónási titoktartást sem szegi meg, de a fiú és a lány szüleit valahogy mégis tájékoztatni kell. Eldöntötte, Jakab apjának még aznap üzenni fog, beszél vele. A sekrestyébe kérette, és maga is meglepődött saját zavartságán. Annyit tudott csak kérni az apától, hogy óvatosan és tapintatosan tudja meg fiától, hogy mit csinált múlt szombaton a patakparton, és beszélje meg vele az esetet, mielőtt nagyobb baj keletkezne. Azt is kérte, hogy őt ne említse meg Jakabnak, de szerinte kettőjüknek még beszélni kellene. A férfinek fogalma sem volt, hogy mi lehet az, amit fia elkövetett. Jó szándékú, rendes gyereknek ismerte, aki ugyan néha csintalankodik, talán rosszalkodik is, de olyat, ami miatt az atya felháborodik, nem tudott elképzelni. Vacsora után magához hívta fiát, leültette, és a tisztelendő tanácsát megfogadva, nyugodtan beszéltetni kezdte.

Másnap reggel Jakab apja illedelmesen kopogtatott az atyánál. A pap kinyitotta az ajtót, és behívta a látszólag teljesen nyugodt férfit, aki köszönés után belekezdett mondandójába.

– Jól rám ijesztett tisztelendő úr! Már azt hittem valami nagy baj van.

– Hát, ami azt illeti, valóban nagyobb is lehetett volna. Mindent elmondott a fiú?

– Szerintem igen! Őszintének tűnt. Úgy láttam megbánta!

– Remélem is, és máskor nem követ el ilyesmit. Mégis csak gyerek.

– Nem értem atyám! Azért ez nem olyan súlyos bűn. Én is megtettem annak idején, talán nyolcéves lehettem.

– Na de fiam! – szörnyülködött az atya – Ezek után alig merem megkérdezni, hogy mit mondtál neki?

– Tekintettel arra, hogy ez önt ennyire felháborította, megkértem, hogy többet ne fogdossák, és ne kínozzák a békákat.

– A békákat? Hát az volt a csúnya látvány, az volt nedves, azt nem akarta megcsókolni? – hahotázott most már a plébános úr, és biztosan tudta, hogy ezt senkinek sem meséli el.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “A gyónás”


  1. Kedves, mosolyogtató történet. Igaz, én nem zargattam a békákat,
    kedves Miklós

    Hozzászóló: Kisslaki László | 2018. július 27., 17:54

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés