A város olyan volt a völgyben, mint egy parázsló cigarettacsík az olvadt aszfaltban. A busz a mecseki szanatórium megállójában várakozott. A teljesen elhúzott ablakok ellenére is olyan volt a jármű belseje, mint egy szauna. Három megroskadt ember várta az indulást, az átizzadt ruháik odatapadtak a barna bőrülésekhez.
Egy mentő állt be a parkolóba. Ajtók nyílottak, hordágy érkezett, majd néhány pillanat múlva a beteget elnyelte az izzó falú épület. Épp a gyerekvasút sípolása hallatszott az állatkert irányából, mikor a sofőr beindította a busz motorját. A három utas kicsit fellélegzett, remélték, hogy talán menet közben jön egy kis huzat.
A hátul ülő asszony fáradtan nézte az elsuhanó tájat. Itt-ott turistautak, kirándulók bukkantak elő a kókadt fák mögül. A férjére gondolt, és azt próbálta kitalálni a professzor úr szavaiból, mennyi lehet vissza neki. Egy hónap? Esetleg három?! Titkon azt remélte, hogy karácsonyig még van idejük. Talán még adatik egy utolsó, közös ünnep a férjével. Hogy utána mi lesz a házzal, a három gyerekkel? Nem lehet tudni.
A középső ajtóval szemben egy özvegy orvos ücsörgött kissé zavartan. Ritkán utazott busszal, most is csak azért ült fel a helyi járatra, mert szervizben volt a kocsija. Már két hete. Mikor már azt hinné, készen van, mehet érte, valahogy mindig újabb problémák adódnak vele. Ha a szerelő nem lenne évtizedes barátja, azt gondolhatná, átverik. Erről azonban szó nincs. Egy harmincéves kocsival sok probléma van. De ez a legkisebb gondja, a kocsinál jobban nyomasztja az, hogy szeptembertől nyugdíjba megy. Az utolsó műszakjai vannak hátra. Öt-hat talán hét nap és vége. Aztán ülhet otthon egyedül a külvárosi házában. Ebbe még belegondolni se mert. Görcsösen megmarkolta az előtte lévő kapaszkodót.
Közvetlen mögötte negyvenes férfi ült. Pár napja szűnt meg a munkahelye, miközben közvetlen egy válás előtt áll. Nem bírta a fullasztó várost, kicsit feljött a Mecsekre kikapcsolni, sétálgatni, leülni egy-egy padra. Gondolkodni akart, rendezni a sorait. A busz nagyokat nyikordulva sietett a Dömör-kapu felé. Kibámult a széles ablakon keresztül a meddő nyárba. Észre se vette, hogy a turistautakon családok kirándulnak.
A Dömör-kapu megállóban nagy csattanással nyíltak ki a buszajtók. Rövidebb várakozás következett. A szappanbuborékokra először a nő lett figyelmes: vidáman szálldogáltak ide-oda a buszban. Körbenézett, honnan jöhetnek. Akkor vette észre, hogy a buszmegállóban egy család álldogál (vannak emberek, akik a Mecsekbe kirándulni jönnek fel, és nem haldokló férjükhöz?!). Egy kisfiú lelkesen fújta a buborékokat, melyek közül egy-kettő betévedt a buszba.
Néhány pillanat múlva már mindhárom utas a buborékokat figyelte. Nézték, ahogy a kapaszkodók között ide-oda szálldogáltak, ahogy egyre nőttek, ahogy egyre hatalmasabbak lettek, mintha el akarták volna nyelni az egész buszt. Némelyik buborék már akkora lett, hogy oldalablaktól oldalablakig lebegett.
Mire a nő és két férfi észbe kapott, a buborékok elnyelték őket. Pár pillanat, és fent lebegett mindegyik a Mecsek felett egy-egy hatalmas buborékba zárva. Az időközben feltámadt szél könnyedén játszadozni kezdett velük, ők pedig egyre magasabbra szálltak, fel a makulátlan kék ég felé. Rövidesen eltűntek a kíváncsi szemek elől.
A busz üresen indult tovább a forró város felé.
Hozzászólások