Hajnal Mária | Mese az erdélyi grófkisasszonyról, avagy megszelídíthető-e a végzet?

Szépirodalom - próza

Mese az erdélyi grófkisasszonyról, avagy megszelídíthető-e a végzet?

 

Vér, vér, gyenge leánykák meleg vére tart engem életben. Ha a vérük nem lenne, meghalnék minden éjszaka, mert az éjszakák végtelenek és tele vannak fájdalommal. Az én társam messze van, pogánnyal háborúzik a Moldván túl, és én elhervadok itt, mint a fűzfalevél, ha kiszárad a régi tó.

A nő sikoltva ébredt, hirtelen azt sem tudta, hogy ébren van-e vagy még álmodik? Zihálva vette a levegőt, hálóinge izzadtságtól csepegett. Úgy érezte üres a feje, mélyeket lélegezve kétségbeesetten nézett körbe, és próbálta beazonosítani, hogy ki is ő valójában és hol van?

A neve Ecsedy Sophie. Kedd van, igen egészen biztosan kedd van az Úr ezerhatszázötvennegyedik évének szeptemberében.

Lassan nyugodott csak meg, kikászálódott az ágyból, ivott egy korty vizet, keleti kendőt terített a vállára s kinézett az ablakon. Az ősz teljes pompájával ragyogott, a falevelek már sárgultak, a távolban viszont látszott a magasba törő erdei fenyők koronája.

Mindig ezek a szavak, nem tud tőlük szabadulni már hónapok óta. Évekkel ezelőtt a vár felújításánál találták mélyen a falba rejtve a bőrkötéses naplót a munkások. Tetszett neki a színe, magához vette, majd meg is feledkezett róla. A nagy tél beálltakor újra a kezébe került a bőrkötéses könyv, amely ismét bűvöletbe ejtette. Megvárta, amíg lement a Nap, a kandallója elé kuporodott, betekerte magát a rojtos aranyszínű selyemkendőjével és olvasni kezdett a pattogó tűz fényénél.

Egyszerre volt idegen és mégis ismerős, néha úgy érezte azokat a szófordulatokat használja a napló írója, amelyeket ő is szívesen mondott.  Tükröződött benne a saját egyénisége. Ő volt és mégsem. A szomorú sorsú grófnő, aki írta a naplót elkezdett élni a fejében, elkezdte érezni őt. Éjszakánként, álmában, már estélyeket adott, tűzpiros rózsaszirmokkal teli kádban fürdött és gyötörte a vér ízének a vágya.

Elhatározta, hogy kilovagol az erdőbe, viszi a kutyákat is, talán az majd javít a kedvén. Szokás szerint begyömöszölt egy régi szoknyát a tarisznyájába és lefutott a vár mögötti istállóhoz. A legszilajabb, leggyönyörűségesebb kanca volt az övé egész Erdélyben. Sosem tanult lovagolni, így született, tudott és kész!

Vágtázva szelte át a környéket, már gyerekkorában is rakoncátlan vadóc volt, akinek soha senki nem tudott parancsolni. Egyenesen a folyópart melletti barlanghoz lovagolt, ahol a legenda szerint meztelen tündérek raboskodtak. Őszi éjszakákon, amikor hűvös szél fújt, hallani lehetett a jajgatásukat. A faluban azt mondták a székelyek, ha a környék lakói gondoskodnak róluk és minden nap új ruhát hoznak a lányoknak, akkor azok védelmet adnak a falunak. Ha nem, akkor a falut tűzvész, pestis vagy egy harcos horda pusztítja el.

Bevitte a barlangba a vörös bársonyszoknyáját és azon töprengett, hová tűnik napról napra az a holmi, amit kihoz?

Tényleg a lányok jönnek érte? Többször kint maradt már éjszakára, de hajnalra mindig elaludt, amire felébredt már csak egy apró fekete üveggyöngyöt talált a ruhája helyén. Annyit járt már itt, hogy a gyöngyökből láncot tudott fűzni, mely most is ott ékeskedett a nyakán. Ez az ékszer olyan volt, mint egy iránytű, segítette az egyéként sem gyenge képzelőerejét. A gyöngyök inspirálták és megoldásokat kínáltak neki.

A vár élete eközben egy méhkashoz hasonlított, különleges nap volt ez a grófság életében. A nagyúr a hírek szerint ma tér vissza a háborúból, nem egyből, hanem számtalanból. Ecsedy Marót Sophie apja zsoldos volt, de nem a pénzért harcolt, azokat a népeket segítette a Tiszától a Nílusig, ahol az erősek a gyengéket bántani próbálták.

Öt év telt el az óta, amióta felvértezve elindult a seregével. A környékbeli urak közül már többen hazatértek, de nem örömöt és dicsőséget hoztak magukkal, hanem démonokat és félelmeket. Rémisztő történeteket suttogtak a parasztok a kocsmákban, az éjszaka bolyongó megtébolyodott uraikról.

Mindenki izgatottan várta a grófot, vajon ép ésszel tér-e haza, vagy az ő agya is megbomlott, mint a többieknek?

Már nyárson pörögtek az ökrök az udvarban, a szolgák az asztalokat terítették.  A dohos borospincékből felkerültek a legjobb borok, csapra verték a hordókat, rikoltoztak a csirkék és libák, nagy lakoma készült a konyhán.

Sophie az istállóból bátyja keresésére indult. Először a könyvtárszobába ment, de onnan a szolgák a lovagterembe irányították, ahol Levéd, Sohpie bátyja épp vívóleckét vett mesterétől. Lili a fekete párduc rávillantotta zöld szemét, fel is mordult, de nem mozdult, visszahúzódott és fekete selyemgombóccá gömbölyödött a sarokban, csak a nyakörvét díszítő gyémántokat lehetett kivenni a szőrkupacból.

Lili és Levéd barátok voltak, ez a fenséges állat volt a férfi árnyéka. A várban szabadon kóborolhatott, nem hajtott fejet senkinek, egy gazdája volt csupán. Együtt tanultak meg vadászni, ő volt Levéd életének élő tanúja. Jelen volt az első botladozó lépésétől a magabiztos, eget rengető járásáig.

A nő meghúzódott az ajtófélfa árnyékában és figyelte testvére izmos alakját. Könnyedén, rugalmasan mozgott. Játékosan, mesterin bánt a karddal, nem az az elkényeztetett puhány arisztokrata volt.  Férfias, kemény, de melegszívű és gyengéd azokkal, akiknek arra volt szüksége.

Szokás szerint ismét Levéd nyert, a kézfogás után vette csak észre, hogy a testvére őt figyeli. Boldog öröm töltette el húga láttán. Nem volt nála szebb nő Magyarországon, mivel világlátott ember volt, nyugodt szívvel jelenthette ki, hogy egész Európában.

Itáliaiban a Bolognai egyetemen tanult, de szíve mindig visszahúzta a vad erdélyi lápokhoz, ahol tudta, hogy húga egyedül kóborol. Ő járta a világot, míg húga a szomszéd vármegyébe is csak Húsvétkor jutott el. Sokat töprengett azon, hogy lehet Shophie mégis ilyen boldog, ő már járt Egyiptomban és Szíriában is. Látta az óceánt, és a tengereket. Gyakran játszották azt, hogy átölelték egymást, magukra terítettek egy puha plédet és a férfi elmesélt mindent, amit látott. Shophie pedig utazott, bár a cipője nem lett sáros, mégis tudta milyenek a hagymakupolák, a piramisok és a zsiráfok.

A két testvér egymásra mosolygott. Sophie határozottan sarkon fordult és sebes léptekkel indult a szobája felé. Nem kellett sokat várnia, testvére perceken belül belépett a szobába és karjaiba zárta. Két éve tartott már köztük ez a vérfertőző kapcsolat, melyet olyan természetesnek tartottak mind a ketten, mint a levegő. Kezdetben harcoltak ellene, de ellenálhatatlan erő vonzotta őket egymáshoz. Képtelenek voltak ezt a szenvedélyt uralni, nem találtak sem a természetben, sem a zenében, sportban, tanulásban hasonló boldogságot, mint egymásban.

A nő megsimogatta a férfi édes arcát, aki belecsókolt a tenyerébe. Kiapadhatatlan szenvedéllyel ölelték egymást és élvezték egymás ízeit, nem bírtak betelni az illatokkal, ízekkel, az érintéssel, az ágyékukban lüktető vággyal, majd a forró megkönnyebbülést hozó kéjjel.

Eközben Ecsedy Marót büszkén lovagolt haza a seregével. A völgyből látta meg a szikla tetején magasló Zéta várát. Erdély legszebb ékköve volt az övé. Több mint ötven szobával, húsz nagyteremmel, számtalan ritka könyvvel, szőnyeggel, festményekkel, a keletet idéző műtárgyakkal. A családnak fekete múltja volt, mindig is belengte valami álomszerű kísérteties hangulat. A tagjai harcoltak ellene, úgy érezték a végzetüket sorssá tudják szelídíteni, még akkor is, ha szenvedélyes természetük a szakadék felé sodorta őket.

A vár ura és a katonái már tudták, hogy ellenség közeledik, a hatalmas tatár sereg, az Arany Horda akarja elvenni a hatalmukat és értékeiket.

Két hete az alkonyban nyílvessző hasította szét a gróf sátrát. Egy aranyhegyű nyílvessző suhant és becsapódott az anyagba. Nagaj kán azt üzente, a grófság minden értékét akarja, köztük Shopie-t is.

A lovagterembe gyűltek össze a vár lakói. Karddal az oldalukon sorakoztak fel a nemesek, a hölgyek illatoztak és pompáztak, a legszebb ruhájukat húzták fel, a szolgák már megterítették az asztalokat, lágy zene szólt a háttérből, a függönyöket lengette a szellő, az asztalok roskadoztak, békésnek tűnt minden, de a feszültség mégis tapintható volt.

Sophie és Levéd egymástól távol tettetett nyugalommal beszélgettek a barátaikkal. Mindenki várt. Még Lili is, aki híres volt a nyugalmáról és fegyelmezettségéről föl s le járkált a teremben. Éles csattanás hallatszott, felhúzták a várkaput.  Csizmák ropogása visszhangzott, ahogy a márványpadlóhoz ért a vár urának a lába.  Ecsedy Marót még jelen sem volt, de a belőle áradó erő megremegtette a férfiak lábát. Megállt a lovagterem boltíve alatt, serege vitéz katonái mögé sorakoztak, egy percre megtorpant, végig pásztázta éles szemével a tömeget, egy hanyag mozdulattal ledobta a mentéjét és belépett a terembe.

Dübörgő hangja betöltötte a teret, csengett-bongott, ropogott. Az emberek lélegzet-visszafojtva hallgatták.

– Esküre szólítalak benneteket! Nincs idő ünnepelni, sem vigadni, hamarosan megtámadnak minket, így fel kell készülnünk a csatára. Az ellenség kéri tőlem a vagyonomat, a családomat, a lányomat és az alattvalóimat. Ez a mi földünk! Nem alkuszom, nem adom. Ez a vár nem eladó. Megvédem bármi áron. Aki félti a bőrét, elmehet, nincs szükségem szűkölő, vonyító kutyákra. Esküdjetek: Esküszöm őseim szellemeinek, akik évszázadok óta itt éltek, hogy véremet és életemet a Zétai vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély, ördögi hatalom meg nem félemlít, sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. Bármi áron, de megvédem! Isten vagy a gonosz engem úgy segéljen!

Néma, halotti csend borult a teremre, az arcokról a rémület sugárzott, ez volt az a fordulat, amelyre senki nem számított. Néhány másodperc szünet után azonban egy tiszta, jól hallható hang törte meg a némaságot. Levéd büszkén és mindent szót érthetően ismételt el, majd újra kezdte, de már nem egyedül esküdött, már csatlakoztak hozzá hű barátai is, ismét és ismét elmondta a szavakat, addig, amíg a vár lakói egy lélekkel és egy szívvel zúgták a fogadalmat.

Egyedül Sophie maradt csendben, úgy pörgött az agya, hogy azt hitte, bele is bolondul.

Hát itt az idő! Ha ekkora a baj, akkor nem elég a földi kard, és a vérben úszó mindenre elszánt szem, segítségre lesz szükség. Szorosabbra tekerte magán a selyemkendőjét és elviharzott. Pontosan tudta, mit kell tennie.

Szövetségesekre van szükség egy másik világból, meg kell idéznie azokat, akik képesek segíteni. Lesietett az alagsorba és felhozta a kellékeket, gyertyákat, füstölőket, ásványokat és gyógynövényeket. Imádta a levendula illatát, a gyerekkora biztonságára emlékeztette, most azonban a kapuk megnyitásához volt rá szüksége. Hány kaput kell feltörnie? Lesz hozzá ereje? Ki jön át? Hányan jönnek?

Mindenre emlékezett, a nagyanyja számtalanszor elmondta mit kell majd tenni, ha veszély fenyegeti a várat.

Kört formált a padlón a gyertyákból, szétszórta az ánizsmagokat és a levendulát. A citrint, a jádét, az ametisztet és az obszidiánt négyzetté rendezte. Meggyújtotta a füstölőt, amelynek átható szantálfa illata betöltötte a szobát. Megcsodálta az athaméját, mely a négy elem szellemét hivatott majd megidézni. Körbe vette a múltja és az a varázslatos világ, amelyben felnőtt. Nagyanyja úgy nevelte, hogy a természet a része legyen, eggyé tudjon válni vele.

Már csak a sárga kígyó vére volt hátra. A nagyanyja bízta rá ezt az undorító csúszómászót. Idősebb volt, mint ő, hetente egyszer etette meg, és reménykedett benne, hogy előbb pusztul el, mintsem, hogy valaha is szükség legyen rá. Soha meg nem érintette a nyálkás bőrét. Nem sok dolog volt, amely megrémisztette, de ez a kígyó közéjük tartozott.

Most azonban nem csak kivennie kellett az akváriumból, hanem meg is kellett ölnie.

Elszántan nyújtotta a kezét a kígyó felé, amely azonnal megérezte a közeledését s életre kelt. Hozzátapadt az üveghez és kúszni kezdett rajta egyre feljebb és feljebb.

Nem! Erre képtelen lesz! Leült az akvárium elé és összeomlott. A könnyeit törölgette, amelytől egyre dühösebb lett magára. Miért nem egy skorpiót kell ízekre szednie, vagy egy tarantulát? Gondolkodás nélkül neki megy egy párducnak is, de a kígyók a gyengéi, már a szótól libabőrös lesz és a hányinger kerülgeti. Elgyengült és az ájulással kellett küzdenie.

Mélyeket lélegzett, a nyakán hordott fekete gyöngyszemeket kezdte morzsolni, majd megvillant a szeme. Győztesnek született, nem egy síró-pityogó gyereknek. Felállt és egyetlen mozdulattal kiemelte a kígyót és egy határozott mozdulattal beledöfte a kését.

Újra szúrásra emelte a kezét és ismét lecsapott. Legnagyobb döbbenetére nem piros volt a kígyó vére, hanem smaragdzöld. Az állat vergődött, tekergett, de pillanatról pillanatra fogyott az ereje. Sietve rohant az előre előkészített kehelyhez, melybe felfogta a szikrázó, folydogáló vért, melyet aztán az ásványnégyzet közepébe helyezett.

Koncentrált és elsuttogta a varázsigét. Nem történt semmi. A világon semmi.

Elöntötte a kétségbeesés, elrontotta, nincs több lehetősége, hisz a kígyó első vércseppjeire volt szükség a varázslathoz. Erre az eshetőségre nem számított. Soha nem beszélt arról a nagyanyja, mi lesz, ha elrontja.  Istenem, mi lesz most a várral?

Ám akkor valamit érezni kezdett a levegőben, egy kis levendulaillatot. Meglazult a tér, szikrázott a levegő, fények jelentek meg, lila, majd zöld, a tárgyak felemelkedtek, majd lezuhantak. Minden forrongott és visított, az egész szoba egy csatatérre emlékeztette, semmi nem ott volt, ahol kellett volna. A tárgyak lebegtek, a levegő izzott, villámlott a szobában.

Tisztán kirajzolódni látszott a térben egy ezüstös kapu, majd a homályból kisétált négy lélegzetelállítóan gyönyörű meztelen tündér, egy fekete paripa és egy tucat vijjogó vámpírnő.

A tatárok messze földről híresek voltak kegyetlenségeikről. Embertelen módon bántak az ellenségeikkel, barátaik nem voltak. Ha csatasorba rendeződtek lépteik nyomán rengett még a föld is, a folyók vérfolyammá változtak és döglött halakat sodortak a partra. Azt beszélték, hogy a horda emberi agyat is eszik, abból nyerik az elszántságukat.

Levéd a korai napfényben a pajzsát fényesítette, úgy döntött, alkut ígér a kánnak. Így elkerülhető lesz a csata, ő vív meg vele egyedül. A győztes diktálja majd a feltételeket a továbbiakban, melyet a vesztes had elfogadni kényszerül. Nem kell félnie, ráadásul Lili is vele lesz. Belefájdult a lelke, ha arra gondolt Sophieval valami történik. Ez az egyszerű, csupa szív álmodozó nő volt a Mindene. A szenvedélye, a kínja, a boldogsága és vágya örök tárgya.

Nem kell erről tudnia senkinek, apjának sem szól, csak átlovagol Lilivel és néhány emberével a keleti szírt mögé, ahol az Arany Horda már készül a harcra és beszél a kánnal. Jelölje meg a legvérmesebb, legerősebb, legelszántabb emberét és ő megküzd vele. Azt fogja tenni, amire nevelték és amelyre született: küzdeni fog és győz! Mert eddig mindig így volt, most, hogy ekkora a tét, sem történhet másként.

A szirtről hallani lehetett a kardok csattogását, a vad lovak fújtatását. A tatárok sátraik előtt gyülekeztek, egyesek porba rajzolt stratégiai vonalak fölé hajoltak, mások halálos méregbe mártották íjvesszőik nyilait. Egy súlyos tölgyfából készült asztal tele volt emberi nyitott koponyákkal, melyben kocsonyásodott emberi agyvelőt lehetett felfedezni.

Levédet fojtogatta a sisakja, hirtelen egy fekete árnyék suhant át rajta. Nagyanyja hangját hallotta a távolból.

– Szeretlek drága fiam, a végzeted napja ez. A gyáva minden nap meghal, a bátor csak egyszer!

Már tudta, hogy nem győzhet. Ez lesz élete utolsó napja.

Körbenézett, megcsodálta gyermekkora színterét, eszébe jutott az édes húga érintése, boldog élete volt. Ősei fekete múltját az apja és az anyja már majdnem tisztára törölték, ő és húga lett volna hivatott fényesebbé tenni, de már tudta, hogy elbuktak. Nem tudták a végzetüket sorssá szelídíteni.

Szorosabbra húzta a kantárszárat és elindult a tábor felé. Ismét a húga kúszott be a tudatába, arra a dühre és fájdalomra gondolt, amely elég erőt ad majd ennek a gyönyörű nőnek, hogy térdre kényszerítse a kánt, ha megtudja szerelmetes fivérét néggyé szabdalta az ellenség.

Hallotta a velőtrázó sikolyt és az égbe szálló átkot, látta a lángoló vad szenvedélyt és a keménnyé fagyott bosszút.

Félelem nélkül indult a halálba és hősként halt meg, pont úgy, ahogy azt megérezte.

A kán hitvány módon, fogát vicsorítva utasította el a felajánlott harcot, becstelen módon bánt a katonákkal, kiknek fejét vette először, majd a szétroncsolt testük egy részét a kutyák elé hajította. A katonák egy emberként harcoltak, százakat öltek meg, de ezrek álltak fel újra. Lili minden erejével védte a gazdáját, de izmos testébe kétszáz mérgező nyílvessző fúródott be egyszerre.

A cafatokra szaggatott, vitézül küzdő hősök húsdarabjait és mellvédjeiket lepedőbe csavarva dobták Zéta vára elé, jelezve, hogy minden nemesnek és alattvalónak ez lesz a sorsa, aki szembeszáll a Hordával.

Úgy mondják, élt egy lenyűgöző szépségű, dúsgazdag grófnő, aki egy fekete tüzes paripán az eget szántva vágtázott egyszer Erdély horizontján. Mögötte vijjogó vámpírok és meztelen tündérek szelték a levegőt. Könyörtelenül és kíméletlenült ölt, a tatárok vérét szomjazva.  Erdély álmatag lányára ma már csak ezek a lapok emlékeznek. Ha már ez sem lesz, a feledés homályába vész a nő, aki egyszer vértengerré változtatta a Kárpátokat.

A legenda azt mondja, a porrá lett Zéta vár romjai közt burjánzó rózsabokor levendulaillatot áraszt, és azok, akik kellő alázattal, ítélettől mentesen közelítik meg a helyet, hallhatják a grófkisasszony zokogását, ahogy bűnös szerelmét és végzetét siratja.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Mese az erdélyi grófkisasszonyról, avagy megszelídíthető-e a végzet?”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés