– Interjú Nászta Katalinnal, erdélyi könyvbemutatói kapcsán –
Rip. (B. Tomos Hajnal) – Kedves Kati, nem vagyok én hivatásos riporter, habár volt idő, amikor naponta az volt a feladatom, hogy embereket faggassak, ilyen-olyan technikákkal szóra bírjam még a legzárkózottabb „alanyokat” is. Erre most már nincs szükség. Úgy gondolom, esetedben nyíltan és egyenesen feltehetem a kérdést: beleegyeznél-e egy rövid interjúba a nemrég megjelent két könyved kapcsán?
N.K. – Persze, nagyon szívesen.
Rip. – Ezen a ponton biztosan rögtön beugrik neked is a brassói könyvbemutatón elhangzott kérdésem: ki és mikor kért interjút attól a Nászta Katalintól, akinek íme, ötven színésztitánt sikerült megszólaltatnia és válaszaik által teljes valójukban bemutatnia a mai olvasónak. Akkor azt válaszoltad, hogy volt rá felkérés egy régi ismerősöd részéről, de te visszautasítottad, azzal az indoklással, hogy nem tartod magadat méltónak beállni a sorba ama titánok mögé – ahogy te fogalmaztál – „nem vagyok én akkora színész”. Azóta sok-sok év telt el. Interjúalanyaid közül sokan már „odafentről szemrevételezik” Thália mai napszámosait, de valószínű arra a teljesítményre is „felfigyeltek”, melyre közülük egyik sem vállalkozott: könyvet jelentetni meg a nyolcvanas évek színházáról, rendezőiről, a színpad csillagairól, miközben ő, a szakmabeli, feladja színészi státusát, hogy másokat kérdezzen és jegyzeteljen. Most én vagyok hasonló helyzetben. Nem úgy faggatlak, mint költő a költőt, hanem, mint riporter a könyv íróját: ha percre elvonatkoztatnál szerzői mivoltodtól, hogyan értékelnéd, mi lenne a véleményed a „Thália erdélyi napszámosai”-ról?
Nászta Katalin dedikál
N.K. – Bizalmas lesz a válaszom, de nem titkos. Azt gondolom róla, fontos könyv. Nem lexikon, nem „biblia”, ezektől a jelzőktől meg is ijedtem, hanem olyan vallomásos, amilyent mindig is szeretnénk az emberektől. Utólag, úgy gondolom, lehettem volna bátrabb is a szituáció, a helyzet értékelésénél, megfigyelőként többet is írhattam volna róluk, de akkor ez még annyira személyes volt! Úgy tűnt, ez is sok, inkább a szakmai dolgokra akartam koncentrálni, mert ez volt a célom, a művészetünk méltóságának, értékének helyreállítása, vagy helyére állítása… Még akkor is sikerült, ha nem lett teljes. Mert a színész író is, költő is, zenész is, táncos is, képzőművész is, bohóc is, meg ezek kritikusa is. Egész komplex hivatás ez, teljes embert követel – ezért is gyönyörű és ezért is efemer –, mert nem lehet megőrizni azokat a perceket, időket, amikor együtt élünk a közönséggel egy játékban, ami sűrített élet tulajdonképpen. Mint a mesterséges fogantatás, ahhoz hasonló…
Rip. – Azt mondod, már amikor nekifogtál az interjúk elkészítésének, tudatosult benned a cél: helyére tenni a színművészet méltóságát, kivívni számára az őt illető megbecsülést. Akkor, a nyolcvanas években, amikor ezek az interjúk csak részben kerülhettek nyilvánosságra, úgy gondolom lehetetlen volt felmérni, mennyire érték – érhették – el a kitűzött célt. Most azonban, amikor végre egy kötetben láthatod viszont az összeset, sőt alkalmad volt személyesen is találkozni az erdélyi olvasók egy részével, eljutott-e hozzád a várva várt visszhang, felmérhette-e legalább részlegesen eredeti célod megvalósulását?
N.K. – Dehogy! Csak annyit érzékelek egyelőre, hogy nagyon örülnek, nagyon szeretik, és boldoggá teszi őket a múlt valamilyen szintű megőrzése. Majd, ha elolvassák, és átolvassák, és… nem tudom. Igazán ez egy kézikönyv lenne a mindenkori színészek, alkotók számára. Mert a színjátszás alapszabályai ugyanazok maradnak, modernség ide vagy oda. Ehhez szükségünk van egymás tapasztalatára, ami segít. A színészt, a rendezőt, de még az igazgatókat is. És talán a kritikusi hozzáállást, a szakma, e művészet tünékeny mivoltát jobban becsülendő hozzáállását is. De ezek nagyzolásnak hatnak, ha így leírom. Tulajdonképpen csak emberséges körülményeket kívántunk-kívánunk magunknak a munkához, ami a művész számára nem csak dologvégzés…
Rip. – Ha jól számolom, öt erdélyi városban mutattad – mutattátok be – a könyveket, öt nap leforgása alatt. Ez nem csak rengeteg utazást, hanem testi-szellemi „edzettséget”, minden szempontból állandó készültséget feltételez. Hogyan bírtad ezt a nem köznapi „maratont”? Vállalnád-e a közeljövőben, hogy Erdély, esetleg az anyaország más városaiba is elvidd a könyveidet?
N.K. – Nagyon izgatott voltam, hiszen közel harminc éve nem szerepeltem, és ráadásul olyan régen láttak! De boldogan viszem más városokba is, hiszen várnak Szatmáron, Váradon, s talán Marosvásárhely sem utasít el… Zalaegerszegen most lesz, május 29-én, Budapesten pedig június 3-án, ha nem jön közbe semmi. Azért ennek az ötnapos maratonnak a nyoma már látszott Kolozsváron, ott voltam a legdekoncentráltabb… Mindenhol más volt, akárcsak általában a találkozások. De mindenütt megrendítő volt számomra.
Rip. – Gondolom elsősorban a sepsiszentgyörgyi látogatásod lehetett különösebben izgalmas, hiszen színészi pályád java része ott bontakozott ki. Milyen volt a viszontlátás a várossal, a színházzal, régi barátokkal, esetleg azokkal a nézőkkel, akik a 70-es, 80-as években láttak Téged a színpadon és estéről estére tapsoltak produkcióidnak?
N.K. – Volt egy hosszú pillanat, amikor nem tudtam folytatni a beszédet… annyira megindultam attól, hogy újra itt vagyok, a régi közönségem előtt, kollegáim előtt, mindazzal, amit tettem, és amit nem. Hogy elmentem, és itt hagytam őket, hogy más lettem, nem jobb vagy rosszabb, csak más… Engem nem ünnepeltek ennyire soha. Ilyen melegen, ennyi szeretettel… És azért volt ez csodálatos, mert nem engem, hanem mindnyájunkat ünnepeltek, benne volt az elvesztegetett, fájdalmasan régen elmúlt időszak, az elmúlt fiatalságunk… De a színházépület már idegen volt, csak a Találkozás volt ismerős, és ez a csoda. Akik szerettek, szeretnek most is mindannyiunkat. Eljött a legidősebb kolleganőm, Molnár Gizella, pedig már nem egyszerű neki a járás, ott voltak a régi kollegáim közül Darvas Laci, B. Piroska Klári, László Puki, Veress Laci. És a régi barátok, és azok, akiket nem ismerhettem személyesen… De a világ már nem ugyanaz. Nem tudom, milyen lett volna, ha maradunk, hiszen sokan eljöttek már, nincsenek ott, nyugdíjasak, vagy elszerződtek. Szabadabbak ilyen vonatkozásban. Már más színházi csapaté a színház… Tudomásul kell venni. Sajnáltam, hogy senki sem lehetett jelen épp közülük, de turnéztak Magyarországon.
RIP. – Lenne-e kedved folytatni interjúsorozatodat, mondjuk a magyarországi színpadok mai művészeivel? Szerintem igen érdekes lenne a két színészgeneráció vallomásai által mérlegelni mennyit és hogyan változott 30 év alatt a színész szakmai szemlélete, művészi attitűdje, a „játszáshoz” való viszonyulása és maga a színház, az egyes szerepek megformálása, egyáltalán az, ami a világot jelentő deszkákon – színpadon vagy amögött – lejátszódik.
N.K. – A folytatás történik. Már áttelepülésünkkor megjelent az akkor készített beszélgetéseim közül pár a Film Színház Muzsikában, a Pannon Tükörben, és más megyei irodalmi lapnál. Ezután hosszú szünet következett, most meg újból írok, színházi előadásokról értékeléseket, inkább recenziókat, nem kritikát. És az interjúkat is folyamatosan készítem a zalaegerszegi színház művészeivel. Ebből is könyv lehet. De ez nem ugyanaz, mint az otthon készítettek. Persze, megfordult a fejemben összefoglalni valamiképpen azt, ami itt, és azt, ami ott volt, egyelőre még csak beszélgetek velük…
RIP. – Szerencsés véletlen volt, hogy interjúköteteddel egyidőben egy saját verseskönyv is napvilágot látott s így a nemrég lezajlott erdélyi turnéd során azt is bemutathattad nekünk. Hogyan fogadták az olvasók sorrendben a második verskötetedet, az „Ének az élőknek” címűt?
N.K. – Kíváncsian. A netes visszajelzések alapján azt látom, van egy kialakult olvasótáborom. Érdekes manapság az olvasói hozzáállás. Régen elvonult az ember a verseskötettel a hóna alatt, és elmélkedett az olvasottak felett. Ma olyan sietős a tetszés is, gyors lájk, azonnali reagálás, komment. Ilyen gyorsan még a mekdonáldsz kajákat sem bírjuk megemészteni…
Rip. – Költeményeidet már zsenge diákkorod óta közölték-közlik rangos irodalmi lapok, antológiák. Mégis az első önálló verseskötetedre 2016-ig kellett várnunk (a „Te tudsz engem, Uram címűről van szó). Miért történt ez így és mi volt végül az impulzus, mely ismét elindított Parnasszus ösvényein?
N.K. – Erdélyben, amikor még nagyon szerettem volna kiadatni a verseimet, nem volt rá fogékony a kiadó, nem tetszett? Nem tudom, de mindig visszadobták a verseskötetem. Lassan magam is elhittem, hogy félresikerült tehetség vagyok. A család, a színház betöltötte a helyet… Áttelepülésemkor nem is hoztam magammal őket. A nagynéném őrizte, mondogatta, milyen jók. Elfogultnak tartottam. Magyarországon is jelentek meg belőlük, de újakat nem nagyon tudtam akkor írni. Elvesztettem valamit. Szó szerint nem éreztem biztosnak a talajt a lábam alatt. A Bibliával való találkozásom, ismerkedésem pedig tökéletesen kielégítette mindennemű igényemet. Sőt! Többet adott annál, amim volt. Az Írás fényében minden könyv fakó, minden vers szürke volt. Ezért sem tudtam, nem is akartam írni. Mint aki újra tanul mindent, olyan állapotba kerültem. És egy idő után újból versbe kívánkoztak az érzéseim, gondolataim. Dalokat írtam. Meg is zenésítettem őket. Magamnak, meg néha iskolákban, óvodákban adtam elő őket. Vagy abban a közösségben, ahol közös Istentiszteleti alkalmakat tartottunk. De ritkán. Később felgyűlt bennem egy csomó minden, amit kiírtam a blogomban. Akkoriban ismerkedtem meg az internetes közlési lehetőségekkel. Felszabadító erejű volt. Hogy nem függök mások jóváhagyásától, ízlésétől. Szabadon világgá kürtölhettem a gondolataim. Így kezdődött… Aztán jött egy felkérés az Omniscriptumtól, utána én néztem szét a kiadók háza táján. Olvasgattam az aktuális irodalmat, költészeti alkotásokat, és elborzadtam. Elővettem a verseimet, újra megismerkedtem velük, és tetten értem bennük ki nem mondott vágyaimat, istenéhségemet, amiről nem is tudtam… Megértettem, hogy nekem ez egy olyan talentum, amivel foglalkoznom kell, nem szabad elásnom, ha nem is tetszik mindenkinek. Mert attól, hogy gondolkozni nehéz, és idegesítő egyesek számára, attól még szükséges… Ezért hát vettem egy mély lélegzetet és ott adattam ki, ahol a legkevesebbet kellett érte fizetni. Nagy szabadság ez, amikor nem függsz különféle kiadók ilyen-olyan akaratától…
Rip. – Talán Kányádi mondta – ha nem is szó szerint –, hogy a vers akkor kezd élni, ha azt valaki hangjával életre kelti. Te abban a helyzetben vagy, hogy verseidnek nem csak szerzője, hanem színművészként avatott előadója is vagy. Láttad-e hasznát, előnyét ennek a szerencsés egybeesésnek most, a sorozatos könyvbemutatók alatt, vagy más alkalommal?
N.K. – Nem. Sokkal többet kellene foglalkoznom egy-egy versem előadásához magával a verssel, mint amíg megírom. És én ezt a részét az életemnek lezártam. Ha szükség van rá, felolvasok belőlük, de csak értelmes interpretálásra vállalkozom, nem „átélősesre”.
Rip. – Tudom, nem az az ember vagy, akit a sikerek, tapsok megrészegítenek. Feltételezem azonban, hogy a „Thália erdélyi napszámosai” után sok minden megváltozott-megváltozik az életedben, talán pár dolgot másképp látsz majd, mint eddig, esetleg a „fontos dolgok” sorrendjén is változtatni fogsz kicsit. Hogyan látod most az elkövetkező egy-két évet, melyek lesznek emberként, költőként, esetleg előadóként a prioritásaid?
N.K. – Nem kezdek új életet, csak befejezem, amit be kell fejeznem. Nyugdíjasként már megtehetem, hogy nem a megélhetésemért kell küzdenem. És a szanaszét cirkáló írásaimat is összegyűjtöm, és megírom azokat, amiket helyettem senki nem fog… Közben pedig nagymama leszek, amitől minden megváltozik! Ha esne, kisüt a nap, ha sütne, beborul – és az élet zajlani fog, hangosabban, mint eddig. Közhely, de azt hiszem ez a szerep lesz a legkedvesebb…
Rip. – Ennél a hírnél nem is lehetne szebb befejezése beszélgetésünknek. Köszönöm, hogy időt és hajlandóságot áldoztál rá. Adjon az Isten erőt és bölcsességet, hogy – amint mondod – befejezhesd mindazt, amit elkezdtél, megtedd, amit még meg kell tenned magadért és az emberiségért!
Kérdezett: B. Tomos Hajnal
Két Hetedhéthatáros szerzőtársunk, Nászta Katalin és B. Tomos Hajnal beszélgetése eredetileg itt jelent meg 2018 tavaszán:
Hozzászólások