Hajnal Mária | A lehetőség

Szépirodalom - próza

A lehetőség

 

Önmaga létét teljesen jelentéktelennek tartotta. Olyan lággyá és könnyűvé akart válni, mint a vízparti fűz, amely hosszúra növeszti az ágait és hagyja, hogy a szél ringassa a leveleit. Nem akart mást, csak szemlélődni, ennek ellenére egy komor vaskos törzsű tölgyfához hasonlított, amely inkább kettétörik, mintsem meghajoljon a zúgó viharban.

Szigorú napirendet tartott. Minden reggel öt órakor kelt és kiment a természetbe. Az időjárástól függetlenül kisétált a tóhoz és körbejárta a parkot. A reggelihez gondosan megterített, sokkal több ételt tett az asztalra, mint amennyit meg tudott enni. Pontban háromnegyed hétre felöltözött és beült az autójába. A ruháit a kényelem és az egyszerűség jellemezte, de ebben is a túlzások csapdájába esett, mert gyakran vett magának három egyforma zakót vagy cipőt.

Folyton a tartalékolásra törekedett, szüksége volt arra a biztonságra, amelyet a tárgyak és az élelmiszerek sokaságának illúziója adott neki.

Tanárként dolgozott. Anglia egyik legelismertebb egyetemén matematikát tanított. Akár jó tanár is lehetett volna, ha feloldotta volna magában a merevséget és a görcsöket, de mivel erre képtelen volt, így a diákok csak tisztelték, de nem kedvelték. Barátai nem voltak, csak jó ismerősei, akik csodálták a tudását, de tudomásul vették lópokróc természetét. Csendes volt, hosszú órákat volt képes a kertjében ülni és csak szemlélődni. Bárki számíthatott rá, de soha nem kezdeményezett programot, vagy mély beszélgetést, csak létezett.

Színházjegye volt mára. Anna Frank naplóját fogja megnézni az egyetemi színpadon.

Hat órakor kezdődik az előadás, az utolsó órájának ötkor lesz vége, úgy gondolta nem megy már haza, majd beül a nézőtérre és olvas a kezdésig. A színpadot eltakarta a sűrűn redőzött vörös bársonyfüggöny, a terem fenséges volt, rajta kívül senki nem volt még jelen. A fények még nem világították be a színteret, de a homályban tudott volna olvasni, ha akar, azonban a szék hívogatta, hátra dőlt és inkább elrévült a múltba.

Anna Frank márciusban halt meg, április tizenötödikén pedig már felszabadították a bergen-belseni koncentrációs tábort az angol csapatok, ahol fogva tartották. Neki nem volt szerencséje, már, ha az életben maradás ebben az esetben szerencsés. Szívás – gondolta!

Ezerkilencszáznegyvenöt márciusában tizenkét éves volt, ha szentimentális lett volna, ebben a hónapban újra ünnepelhetné a születésnapját. A koncentrációs tábor nyikorgó vaskapuja ekkor nyílt meg és adott neki szabadságot.

A szüleit még a dachaui táborba szállítás előtt elvesztette, már be sem vagonozták őket, a lengyelországi vasútállomáson fejbelőtték őket. A lágerbe érkezéskor az SS tiszt erősnek találta, így a szétválasztáskor, amikor a halmazból életre és halálra ítélték az embereket, őt az élők közé sorolták be. Leborotválták a haját, kapott egy csíkos rabruhát, elvették a cipőjét, számot tetováltak a karjára és munkába állították.

A barakkok és őrtornyok körül dolgozott, a tisztek kutyáját etethette, és a tábororvosnak segédkezett a betegek kartonozásában és nyilvántartásában. A felpüffedt hasú, tályogos emberek csak órákig maradtak az orvosi szobában, a legtöbbjük még aznap meghalt, amikor behozták őket, innen a hullák már a tábori krematóriumba kerültek. Valószínűleg soha nem fogja elfelejteni az égett emberi hús és haj szagát. Látott kutyák által szétmarcangolt csecsemőket, megkínzott, agyongyötört asszonyokat és önmagukból kivetkőzött állati sorba süllyedő embereket.

Éhezett, fűrészporral összekevert kovászból sütött kenyeret és moslékot evett. Mindig fázott, még a napfényben is diderget. Kezdetben undorodott a saját testszagától, de ehhez is hozzászokott, már nem zökkentette ki semmi a hétköznapi gyötrelemből és borzalmakból.

Az emberiség sötét, mély korszaka volt ez.

Azok az emberek maradtak életben ezekben a vérzivataros időkben, akiknek volt célja és még nem irtották ki belőlük a remény csíráját. Gyermeki lelke köré vasburkot szőtt a kilátástalanság.  Öntudat nélkül sodródott az eseményekkel, nem volt már sem akarata, sem reménye.

Az a nap sem volt különb a tábor életében, A kutyák ürülékét szedte össze drótkerítések mellől, amikor megpillantott egy kislányt. Fiatalabb volt, mint ő, a haja szőke, szigorú fonatba volt rendezve és piros masnival átkötve. Mereven nézte őt. Nem szólt, csak a sebes, véreres rongyokba csavart lábait nézte.

Elszégyellte magát, a kislány hozzá képest elegáns volt. Szólt volna hozzá, de nem lehetett. Szavak nem hangzottak el, csak a szemük beszélgetett. Végtelennek találta azt az időt, amelyet így, egymást nézve töltöttek. A kislány mozdult meg először, a zsebébe nyúlt és átdobott egy szelet kenyeret a kerítésen, majd szélsebesen elfutott.

Felszedte a kenyeret és szabályosan magába tömte. Puha, még meleg fehérkenyér volt. Az illata felidézte benne a szülei emlékét és a gyerekkorának azon részét, amikor nem tudta mi az a háború és gépfegyver.

Ettől a naptól fogva akart életben maradni. Várta a kislányt, aki azt képviselte, amiről neki hónapok óta le kellett mondani, a szabadságot és isten kegyét, egy morzsányi lehetőséget az élhető jövőre. Láthatatlan glóriát látott, a gyermek feje felett.

Három napot kellett várnia a lányra, aki ugyanabban az időben, mint először, megjelent a barakkok melletti kerítésnél. Már nem volt riadalom a szemében, kedvesen mosolygott és átdobott a kerítésen egy az előzőnél nagyobb szelet kenyeret.

Hosszú hónapok teltek el így, a kislány rendszeresen dobált be élelmiszert neki, soha nem beszélgettek, még a nevét sem tudta, nyilván a lány sem az övét, mégis megszerették egymást. Egymás tekintetéből olvastak, a hála és a felelősség olyan szilárd kötelékké fonódott kettőjük között, amelyre máig gondolt.

Váratlanul új feladatot kapott, nem engedték többet a barakkokon kívül dolgozni, így búcsú nélkül vált el a szőke hajú angyalától. A lány szeretetteljes gondoskodása azonban visszaadta a bizalmát Istenbe és az emberekbe, így életben tudott maradni.

A háború után a hatóságok segítségével örökbe fogadták. Angliába került, tanult, jó élete volt, még a lelkének sebei is gyógyultak, de magának való, keserű ember lett. Megpróbálta megkeresni már felnőttként a lányt, de nem jutott a nyomára. Szerette volna megköszönni a segítséget és a gondoskodást, de mivel nem találta meg, így csak imát mormolt érte a kertjében.

Pár nappal később: Márk volt az úgynevezett legjobb barátja. Annak idején együtt jártak egyetemre, sokat vitatkoztak logikai feladatokon és képletek megoldásában, azon kevés emberek egyike volt, akivel a szabadidejét töltötte. Márk meg volt róla győződve, hogy barátjának apátiája megváltozna egy szerelemtől, ennek érdekében hosszú rábeszélés és agitálás utána negyedévente rá tudta venni arra, hogy páros randira menjen vele.

Ilyenkor Márk káprázatosan gyönyörű lányokat hozott, akiket elvittek vacsorázni, majd táncolni. A férfi illemből elkérte a lányok telefonszámát, de néhány nap múlva a galacsinná gyűrt papírfecniket ki is dobta, soha nem hívott fel senkit.

Aznap a Vidámpark előtt találkoztak. A lányok különösen csinosak voltak, az egyik helyes szeplős, a másik ragyogóan szőke. Még magának is nehezére esett bevallani, de tényleg jól érezte magát azon az estén. Tőle szokatlan módon nevetett a bugyuta torzított tükrök ábrázolta látványtól, lelőtte a céllövölde ötpálcás óriásfiguráját és még az óriáskerékre is felült a lánnyal.

A szőke lányból áradt a vitalitás, elmesélte, hogy nővérként dolgozik, kollégiumban lakik, de hamarosan befejezi az orvosi egyetemet és gyermekgyógyász lesz.

Az est beálltával a férfi gavallér módjára felajánlotta, hogy hazaviszi a lányt, ne mászkáljon, vagy költsön pénzt taxira. Szívesen hallgatta a lány csacsogását, kellemes hangját. A kocsiban a lány az édesapjáról mesélt, aki München mellett egy vasútállomáson dolgozott, ő felügyelte a vasúti sorompókat.

A férfinek megfájdult a feje, olyan gyorsasággal tódultak a fejébe a gondolatok, hogy szédülni kezdett. Észrevétlenül a lányra sandított és megpróbálta benne felfedezni a szőke angyalt. Figyelte, de már nem kételkedett, tudta, hogy ez a lány, aki szemmel láthatóan és érezhetően vonzódik hozzá, amely érzés a részéről is kölcsönös volt, ez a lány bizony az a lány, aki 15 évvel ezelőtt megmentette az életét.

Legszívesebben hangos ujjongásba kezdett volna, de nem akarta megijeszteni ezt a csodálatos teremtményt, aki mellette ült és arról csacsogott, hogy kecskét kell venni, felesleges füvet nyírni, ha majd lesz egy háza, akkor a kecske fogja lelegelni nála a füvet.

Félre fog húzódni, gondolta a férfi, leparkol majd, megfogja a lány kezét és megkéri, legyen a felesége. A lány majd el fog csodálkozni, nem fogja érteni, de ő elmesél neki mindent.

A lány emlékezni fog és az a kötelék, amely most is egymáshoz sodorta őket, annyira szilárddá fog válni, annyira élővé, hogy a lány igent fog mondani.

Igent mond, miért is ne mondana, hisz most is olyan, mintha millió éve ismernék egymást, mert a lány kedves és bizalmas, ő pedig meglepő módon figyelmes és békés. Ha összeházasodnak, akkor úgy mesélik el a gyerekeiknek, hogy ezen a napon már szerették egymást.

Igen, lehúzódik, és ezt fogja tenni.

Lassítani kezdett, látta a parkolóhelyet, ahová beállhat, azonban hirtelen eszébe jutott a tábor kegyetlensége, azok a pillanatok, amelyek éjjelente kísértik, az a hatalmas energia, amellyel mederben tartja és éli az életét, a szoros napirendje, a kényszeres vásárlásai.

Ő ezt nem teheti meg, nem terhelheti meg vele ennek a gyönyörű és okos nőnek az életét. Ez a nő megérdemel egy kiszámítható, démonoktól mentes életet. Ha igazán adni akar ennek a nőnek valamit, akkor elengedi.

Gyorsítani kezdett, a lány észre sem vette, hogy majdnem megálltak, egyenesen és határozottan a kollégium elé vezette az autót, kiszállt, kinyitotta a lánynak az ajtót és elbúcsúzott.

A lány meglepődött, várta, hogy megölelik, hogy elkérik a számát, mosolyt remélt, de nem történt semmi. A férfi a kapuig kísérte, állt, nézte, ahogy a portástól megkapja a szobakulcsát. Figyelte, ahogy felmegy a Lehetősége a lépcsőn, majd búcsút intett és elment.

A férfi visszaült a kocsiba és amilyen gyorsan csak tudott elhajtott.

Megállt a szomszéd háztömb mögött, kiszállt, úgy bevágta az ajtót, hogy az egész kocsi megremegett, majd néhányszor belerúgott a gumiabroncsba.

Hibáztatta az egész világot, amely ilyen helyzetbe hozta, mélyeket lélegzett, újra átgondolta, majd ismét átgondolta az esélyeiket a teljes életre, de nem látott megoldást.

Visszaült az autójába és továbbhajtott az életébe, melyet továbbra is magányosan és keserűen élt.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A lehetőség”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés