Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.
Gazsi úgy tért vissza a nyári szünetről, hogy szőrén-szálán eltűnt a szemüvege. Hiába kérdezgettük a szülőket, ők is csak a vállukat vonogatták: már átkutatták a lakást többször is, a szemüveg nyomtalanul eltűnt, Gazsi elégette vagy egyszerűen megette.
Csilla – a lakóotthon vezetője – persze ezt nem hagyta ennyiben, és szeptember első napjaiban személyesen vitte el a fiút a szemészetre, aki persze mindent megpróbált, hogy ne kerüljön erre sor. Előző nap este például mindenáron bizonyítani akarta, hogy ő igenis jól lát, szemüveg nélkül is öt méterről megmondja, mennyit mutatunk a kezünkön.
– Nem, nem Gazsi, majd holnap a szemészeten mutasd meg, mit látsz és mit nem, rendben? – így Csilla.
Még a vacsoránál is ez ment: mutassunk egy számot, ő majd megmondja.
– Majd holnap, Gazsi, a szemészeten – mondogattuk neki.
Erre duzzogva megkente a kenyerét kecsappal. Összetévesztette a lekvárral.
Ezzel el is dőlt minden. Másnap felírtak Gazsinak egy új szemüveget, ami pár héten belül kész is lett, és amit Gazsi ugyanúgy nem hordott, mint az előző szemüvegét.
Csilla azt kérte, hogy figyeljünk erre, és aki meglátja Gazsit szemüveg nélkül, az szóljon rá. A következő hetekben új szállóige született a lakóban, ugyanis Gazsit a legritkább esetben láttuk szemüvegben, tehát minden második mondatunk ez lett: Gazsi, hol a szemüveged?! Ilyenkor besétált a szobájába, felhúzta a szemüvegét, de csak azért, hogy a legrövidebb időn belül újra levegye.
Hihetetlen gyorsan és minden feltűnés nélkül tudta ezt megoldani. Elég volt az utcai séta közben kicsit félrenézni vagy esetleg egy másik fiatallal foglalkozni, mire az ember újra Gazsira nézett, már nem volt rajta a szemüveg. Elég volt Gazsit beküldeni fogat mosni a fürdőszobába, mire fél perc múlva kijött, nem volt rajta a szemüveg. Elég volt vacsorakészítés alatt bedugni a fejed a sütőbe, hogy állnak a melegszendvicsek, mire felegyenesedtél, Gazsi fején nem volt szemüveg.
Mindennap eljátszotta azt, hogy délután hazafele a napköziben felejtette szemüvegét. Csilla ekkor napiparancsba adta, hogy a napköziből csakis úgy indulhatunk el, ha Gazsin szemüveg van. És lőn. Néhány héten belül már a fiatalok is átvették tőlünk Gazsi kontrollálását. Egyszóval október közepére az egész lakóotthon, az egész városrész egy kérdésből állt:
– Gazsi, hol a szemüveged?!
Ilyenkor elvigyorodott, bocsánatot kért, beslattyogott a szobájába, és felvette a szemüvegét, ami öt percig a fején is maradt.
Csilla ezt a helyzetet elégelte meg, és egyik este a fürdés után, amikor a többiek tévéztek, leült Gazsival beszélgetni. Odaültetett engem is erősítésként.
– Szóval Gazsi, miért nem szereted a szemüvegedet? – kérdezte Csilla.
– Mert szédülök benne.
– Az első napokban mindenki szédül a szemüvegben, megszokod és el fog múlni, de ehhez az kell, hogy állandóan viseld, ne csak néhány percig. Ugye, Sanyi?
Bólintottam.
– Így van Gazsi.
– Jó, de szorítja az orromat is.
– Holnap délután bemegyünk egy optikushoz, és beállíttatjuk a keretet, hogy ne törjön. Mindenre van megoldás, ugye, Sanyi?
– Így van, Gazsi! Egyéb probléma?
– Gyorsan piszkos lesz, nem látok ki rajta.
– Akkor azt csináljuk, hogy ha piszkos lesz, szólsz valakinek, aki megtisztítja, rendben? A kollégák szívesen segítenek ebben, ugye, Sanyi?
– Így van – mondtam.
– De… de…
Gazsi ekkor kifogyott a kifogásokból, úgy tűnt, végleg sarokba szorítottuk. Kétségbe esetten nézett ránk, majd végül kibökte az igazságot:
– De én… ezt a szemüveget… szégyellem.
Egymásra néztünk Csillával, és nem tudtuk, nevessünk-e vagy sírjunk, mert olyan emberi volt az egész. Aztán Csilla azt mondta Gazsinak:
– Pedig jól nézel ki benne. Olyan intellektuális. Ez mindig bejön a csajoknál, ugye Sanyi?
Erre már nem bólogattam olyan lelkesen, de azért helyeseltem. Gazsi szeme felcsillant:
– Hmm… Intellektuális…
Ettől kezdve hordani kezdte a szemüvegét. Ez után a beszélgetésünk után elég volt csak kétóránként rászólni:
– Gazsi, hol a szemüveged?!
Hozzászólások