Hajnal Mária | A teve

Szépirodalom - próza

A teve

 

Történet abból az időből, amikor még gondolkodás nélkül fel mertem húzni egy miniszoknyát

 

A lányaim nyolcévesek voltak, a várost ellepték a Moszkvai Nagy Cirkusz plakátjai. Az óriás falragaszok hirdették az előadásokat. Ígértek egzotikus állatokat, zsonglőröket, trapézmutatványt, bohócokat és persze vattacukrot.

Akkoriban a csajokkal még elválaszthatatlanok voltunk, manapság az a ritka, ha együtt megyünk valahová, de erre az előadásra kivételesen csak a Petussal mentünk kettesben.

A felső sorok egyikét választottuk. Kényelmesen letelepedtünk, volt kukoricánk és kólánk is. Mellénk kuporodott egy láthatóan alkoholista szőke nő a kisfiával, aki időnként felajánlotta a flaskáját, bíztatott, hogy bátran húzzak csak rá, higgyem el, nem fogja észre venni senki. Nem fogadtam el, de nem panaszkodtunk a társaságra, nézelődtünk, figyeltük az embereket, teltház volt.

Még nem kezdődött el az előadás, de valami készülődött a porondon. Bevezettek egy púpútevét. Érdes, hangon bemondták a hangosbeszélőbe, hogy ezerötszáz forintért lefényképeznek vele, kétezerért pedig mehetünk egy kört a hátán. A Petra menni akart, lekecmeregtünk a sorokból, kifizettük a pénzt az orosz hölgynek, beálltunk a sorba, a Petra felbotorkált a lépcsőzetes emelvény tetejére, az orosz artista felsegítette, ment egy kört, lejött, és ezt a történetet le is zárta magában, azóta sem hallottam tőle.

Álltam ott az óvodások között és arra gondoltam nekem is meg kellene próbálnom. A Pécs táblát évente egyszer látom. Annyi esélyem sincs eljutni Afrikába, mint egy tehénnek megtanulni tangózni. Ha én valaha tevegelni szeretnék, akkor bizony ezt most kell megtennem, mert belátható időn belül erre nem lesz módom.

Alig halhatóan közöltem a gyerekkel, hogy magamat is befizetem, a gyerek szinte sírva:

– Anya, neeeee égess már!

No de ha én egyszer elhatározom magam!

Kifizettem az orosz hölgynek a magam részét is, és vártam.

Ahogy apadt a sor, úgy csökkent a lelkesedésem. Az előttem állók életkora hat év lehetett, de úgy tűnt, mind hősnek született, mert csak úgy pattogtak le s föl arról a tevéről.

Tiszteletteljesen mindenkit magam elé engedtem és meredt szemmel bámultam Isten nem épp legszebb teremtményére. A padokból jóval kisebbnek tűnt, ez az állat egyszerűen hatalmas, mit hatalmas, gigantikus… megagigantikus.

Egy ló még csak-csak, de egy teve az mégiscsak egy teve. Feladtam! Szemlesütve kértem el az orosz hölgytől a beugrót.

Hárásó… hárásó… – közben mosolygott és már rám sem hederített.

Felballagtunk a helyünkre, de már elment a kedvem az egész előadástól. Hiába, aki lúzer az lúzer. Hogy lehetek már ennyire béna?

Minden eszembe jutott, amíg ott ültem. A Krásznája Plóságy, a Gúm Áruház, a Peresztrójka, no meg Xéna, ő bezzeg biztos felugrana a bőrszerkójában erre a tevére és vágtázna egyet.

Hivatalosan is megállapítottam, hogy engem legyőzött egy teve! Na, jól van ám!

Megkértem az alkoholista szomszédasszonyomat, hogy vigyázzon a gyerekre, mert nekem sürgős elintézni valóm van. Elmegyek tevegelni.

Megkerestem ismételten az orosz hölgyet, aki már idegesen nézett rám, egy cseppet sem volt kedves.

– Mit rohangászik itt? Még elijeszti a gyerekeket és oda az üzlet. Ne fizessen… menjen és csinálja!

Na, szép! Szociális alapon fogok tevegelni. Az utolsó óvodás is vidáman leszállt a tevéről és én ismét megtorpantam. Nem lett kisebb, most már a szagát is éreztem. Figyeltem a tribünt, zúgolódtak a népek. Már várták a beígért szenzációs előadást, ehelyett engem kellett figyelniük, hogy topogok.

No és akkor, hirtelen éreztem, hogy megragad egy erős kéz, és tol az emelvényre, szabályosan rávágott valaki a tevére.  Az orosz nép egy dicső szép szál legénye megunta a szerencsétlenkedésem, és úgy vélte, itt az ideje kézbe venni az ügyet.

Még láttam, ahogy rákacsint a kantárszárat vezető másik félistenre és innentől már nem volt beleszólásom az ügymenetbe. Nem egy kört kaptam ajándékba, hanem négyet. Csak róttuk és róttuk a köröket. Az oroszok csak vigyorogtak én pedig kezdtem ezt a teve dolgot élvezni. Megkerestem a tekintetemmel a gyereket, integettem neki, ez akkora sikert hozott, hogy a közönség állva tapsolt, csak épp azt nem értettem, hogy a gyerek arcára miért ült ki az ítélet!?

Nem akarok dicsekedni, de szerintem nagyobb tapsot kaptam, így utólag visszagondolva, mint a nő, akit az ágyúból lőttek ki.

Szegény Petra lányom akkor kapta az utolsó pofont a sorstól, amikor a szünetben többen megállítottak minket és azt mondták:

– Hogy maga milyen jól mutatott azon a tevén.

Végszó? Hát az nincs. Egyszer azt olvastam, hogy a tevéket egy olyan tervezőbizottság alkotta meg, akiknek nem volt egymással kapcsolatuk. Terveztek, terveztek, de valahogy tudatosság nélkül, és amikor összeillesztették az elemeket, lett belőle a Teve, de mint tudjuk a teve az mégiscsak egy teve.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A teve”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés