A legendás ötvenes években egy dunántúli kisvárosban ugyanabban az utcában laktak az unokatestvérek: a vörös hajú, szeplős, huncut szemű kisfiú, Iván és a mindig nevető, szőke hajú, kék szemű kislány, Ilonka. Testvérinél szorosabb érzések fűzték őket egymáshoz, kisgyermekkoruk óta szerették megérinteni egymást, odafigyeltek a másikra, volt valami meghatározhatatlan vonzalom a két gyermek között. Gyermekszerelem volt ez, amit ők is csak a lelkükben érzékeltek, szavakba önteni meg sem kísérelték. Beavatni meg ezekbe a homályos sejtésekbe végképp nem lehetett senkit, hiszen unokatestvérek szerelme köztudottan tilalmas dolognak számított.
Szüleiknek nem tűnt fel semmi, hiszen sok gyerek volt a családban, falkában játszottak a városszéli utcákon, az árokparton vagy épp a közeli kiserdőben. A hosszú álmos nyári délutánokon néha kettesben játszottak, de olyan ártatlan és tiszta szerelem volt ez köztük, hogy talán még bennük sem tudatosodott, mit éreznek egymás iránt.
Ahogy serdültek, még inkább elmélyültek köztük ezek az érzések, de tudták, amit szeretnének, az valami tilalmas dolog. Együtt jártak a kisvárosi tánciskolába, megszerezni azon tudások egyikét, amelyek majd a felnőttek világába belépőt jelentenek számukra. A lassú táncok lépéseinek tanulásánál megmagyarázhatatlan jó érzés öntötte el mindkettőjüket, amikor nyurga kamasztestük egymáshoz simult. Az izzadó tenyerű ötórai teákon lassanként megtanulták a tangó és a szamba alaplépéseit, meg a lemondást is.
Nagy nevetések, sírós összeborulások közt élték kamaszkorukat. Szép pár voltak: Ilonka és Iván. Majdnem szerelmespár. Csak éppen unokatestvérek.
Közben mindketten jártak más és más társaságba, középiskolába elkerülvén egy másik városba, Ilonka új barátokra tett szert. Ivánnak már akadtak barátnői, akiket hazakísért az esti mozi után, ügyetlen kis csókok a kapualjban, és ábrándos szerelmes levelek más fiúktól Ilonkának. De teljesen soha nem szakadtak el egymástól.
Iván a két katonaévének letöltése után váratlanul megnősült, húszévesen. Másik városba költözött, ez nagy törés volt Ilonka számára, innen kezdve kapcsolatuk fellazult, volt, hogy évekig nem tudtak egymásról semmit. A családi összejöveteleken hallott csak felőle a lány, hogy fia, majd lánya született.
Ő meg elment tanulni egy távoli városba, egyetemre, mérnök lett. Nem ment férjhez, bár voltak barátai, szerelmei, hosszabb-rövidebb időre még élettársa is. De valami mindig hiányzott. Gyermekei sem születtek, élete másképp alakult, mint ahogy kamaszként tervezte.
Aztán beleszeretett valakibe, aki nem volt szabad. A férfi magas beosztásban dolgozott, házas volt, nem kompromittálhatta magát egy szerelmi kapcsolattal. Mégis imponált neki a magas, szőke, kék szemű és nagyon intelligens fiatal nő rajongása. Éveken át tartott szerelmük, mert jóval több volt ez a szokásos szeretői viszonynál. Ilonka eleinte reménykedett, hogy a férfi elválik és nyíltan felvállalja őt, de később már így is elfogadta ezt a szerelmet. A férfi érzelmileg sokat jelentett neki, legjobb barátja volt, bizalmasa, támasza. Csak épp nem vele élt.
Magányos éjszakáin sokszor eszébe jutott a valahai szeplős kamasz: Iván. Amikor érdeklődött nagybátyjánál, hogy megy a férfi sora, meglepő választ kapott: tönkrement a házassága, elvált, magára maradt, mert a bíróság a gyermekeket az anyjuknak ítélte. A család aggódott Ivánért, aki kamionsofőr volt, sokat járt távoli utakra, féltették őt.
Ilonka sokáig töprengett, aztán egy vasárnap este felemelte a telefont, hívta a nagybátyjától kapott számot. Iván szinte azonnal felvette, hangjában öröm csendült:
– Ilonka, annyit gondoltam Rád!
Attól fogva éjszakákon át beszélgettek egymással telefonon. Újra szorosra fűződött köztük a kapcsolat, élvezték a visszakapott harmóniát, tervezgették a személyes találkozást.
Aztán egy nap sírva hívta fel őt Iván.
– Ilonkám, segíts! – kérte az asszonyt. Meghalt az anyám!
És Ilonka vigasztalta, meghallgatta, bátorította őt.
Nem várt fordulatot hozott az életükbe ez az esemény. A temetés után Iván apja leült beszélgetni a fiával. A felnőtt férfit egy addig elhallgatott családi titokba avatta be azon az estén.
Iván imádott anyjának fiatalon volt egy házasságon kívüli szerelmi kapcsolata. Amikor szülei házassága válságba jutott, válaszút elé kerültek. Iván apja szinte könyörgött feleségének, hogy ne hagyja őt el, mert rajongással szerette a szép fiatalasszonyt. És az asszony maradt, de szerelméről sem tudott lemondani. Így éltek néhány éven át, hallgatólagos beletörődéssel, sajátos szerelmi háromszögben. Egy napon megtudta, teherbe esett. Nekik nem lévén közös gyermekük, az apa nem a férje volt. Töredelmes vallomása után a párja megbocsátott neki és csak azt kérte, neveljék fel sajátjukként a születendő gyermeket. Egy feltételt szabott: véget kell vetnie a másik kapcsolatnak.
Az asszony maradt, és elfogadta férje nagylelkű, mégis kegyetlen feltételeit.
A kis Ivánt valóban sajátjukként, nagy-nagy szeretetben nevelték, nem született testvére sem aztán. Apja soha nem éreztette vele, hogy nem az ő vér szerinti gyermeke. Szülei között megállapodás köttetett arról is, hogy a fiú származásának titkát csak anyja halála után tudhatja meg. Így védték az anya tisztességét. De ez a titok mindeddig megpecsételte Ilonka és Iván sorsát. Bombaként hatott rájuk a felismerés: nem vér szerinti rokonok!
Egész életüket megváltoztatta a napvilágra került családi titok. Csaknem húsz év múltán újra találkoztak egy verőfényes őszi délutánon. Szótlanul fogták egymás kezét.
– Olyanok vagyunk, mint egy giccses képeslap – mondta Iván, szeme körül apró ráncokkal.
– Mint egy rossz amerikai film – felelte kacagva a még mindig kislányos mosolyú szép szőke, kék szemű Ilonka.
Egy éven belül összeházasodtak. Most házat építenek és a közös életüket, amit fiatalon a sors elvett tőlük, de nagylelkűen visszaadta nekik életük delén túl, ötvenedik évük küszöbén.
Hozzászólások