Ahogyan megnyitójában a Zeneművészeti Egyetem rektora, Vígh Andrea elmondta, számos színvonalas fesztivál van, de olyan, ahol az oktatás is szerepet kapna egy sem, ez csak a Fesztiválakadémia sajátja. A rendezvénysorozat egyedisége valóban ebben rejlik, de különlegessége számtalan más vonását megtapasztalhatták mindazok, akik részt vettek a programokon.
A fesztivál bemutatását kezdjük mindjárt a nagyközönségnek hírt adó plakáttal, rajta Kokas Katalin és Kelemen Barnabás, a két kiváló hegedűművész, a rendezvénysorozat ötletgazdáinak és szervezőinek művészi fotójával. Amit a fotó közvetít, az az igényesség, a lendület, a kreativitás, a rugalmasság, a közvetlenség. A finom ízléssel kivitelezett programfüzet üzenete is hasonló.
Az események fő helyszíne a budapesti Zeneakadémia épülete volt, amelynek az egésze csakúgy, mint minden apró részlete ámulatba ejti a belépőt, ezzel már önmagában vizuális élményt nyújtva. A patinás környezet szabta nívóhoz méltán illeszkedtek a kiváló koncertek és a csatlakozó programok.
Egyike a különlegességeknek a mesterkurzusok nyilvánossága volt, amelyek egyébként zárt foglalkozások. Itt a mester – a hangszeres művész – a növendékeit úgy oktatja, hogy közöttük és velük együtt zenél, instruál, bemutatja a mesterfogásokat. A növendékek pedig kérdezhetnek, visszajelezhetnek, együttesen értelmezhetnek, tehát a résztvevők között interaktív a kapcsolat. A zenekedvelő közönség az oktatás és az alkotás eme folyamatába bepillantást nyerhetett, és érzékelhette a mesterek elhivatottságát, ahogyan a tanítványoknak átadják a tudásukat, türelemmel, odaadással segítve őket a minél tökéletesebb előadásmód elérésében. Ugyanígy nyilvánvaló volt a tanítványok elkötelezettsége is, akik a világ minden tájáról jelentkezve, a hangszeres tudásuk fejlesztésére érkeztek. Nem elhanyagolható az ifjabb művészjelöltek hatása sem, akik a mestereket meglátásaikkal, megoldásaikkal inspirálják. A mesterek a koncertekre meghívott hangszeres művészek közül kerültek ki, akik a hangversenyeken való kamarazenélésen túl vállalták a mesterkurzusok megtartását is.
Kapcsolódva a mesterkurzusokhoz, a másik különlegesség a produktumok bemutatása a közönségnek. Erre a kora délutánonkénti „Mesterek és tanítványok” című matinékoncertek szolgáltak, amikor a mester immár a bemutatásra érett produkcióval vitte növendékeit a pódiumra. Külön élmény volt megfigyelni, ahogyan az előadás alatt a betanító művész figyelt minden mozdulatra, hangra, ahogyan minden módon, akár pillantásokkal, fejbólintásokkal igyekezett segíteni, és ahogyan nyugtázta a növendékei teljesítményét és sikerét. Bár a programfüzet előrebocsátotta a matinék változásának eshetőségét akkor, ha az előadásig nem valósulna meg az összehangolódás a mesterek és tanítványok között, erre nem került sor.
További programként, napközben zenei háttér információt nyújtó beszélgetések és előadások várták az érdeklődőket. Ezek keretében maguk a koncerteken fellépő művészek tartottak előadást, például az orosz hegedűiskoláról, Bach szólóhegedűre írt műveiről. Utóbbit Kelemen Barnabás prezentálta, saját maga által bemutatott élő hegedű illusztrációval, bejátszott hangfelvételekkel, kivetített kottákkal, melyeken például – a közönséget ámulatba ejtve – levezette a művekben rejlő számmisztikát. Mindezt a rá annyira jellemző felkészültséggel, kiváló előadói stílussal, finom humorral, és közvetlenséggel.
Beszélgetésként téma volt a hegedűoktatás a 21. században, valamint „Fesztiválok a világban” címmel eszmecsere a fesztiválok szervezéséről. Utóbbit Fazekas Gergely zenetörténész vezette, aki a közönséget estenként a koncertek műsorvezetőjeként látta el információkkal, előzetesként pedig a műismertetésekkel. A beszélgetés résztvevői voltak Kokas Katalinon kívül, Jernej Gregoric fesztiválszervező, és Razvan Popovici, aki Katalinhoz hasonlóan hangszeres művészként szervez fesztivált. Megtudhattuk a beszélgetésből, hogy a fesztiválszervezés alapja a zeneszeretet, valamint az igény a különböző művészek összehozására az együtt zenélésre, és a közönségnek a zeneművek bemutatása, velük való megkedveltetése. Az elfoglalt, a hazai és a külföldi pódiumokat járó, oktatói munkával is lekötött hangszeres művészek, mint Katalin és Razvan, ennek a célnak a megvalósításáért vállalják a fesztiválok tervezését és szervezését. Ahogyan Kocsis Zoltán megállapította, a fesztiválszervezés ugrás a sötétbe, amelyet a beszélgetőpartnerek csak megerősíteni tudtak. A meghívni szándékozott művészek időbeosztását egyeztetni a rendezvény tervezett időszakával, aztán a művészekkel a hozzájuk illő művek kiválasztása, majd a programba illesztése, nem kis erőfeszítést igényel. Mintegy pszichológusként ismerniük kell a művészek személyiségét, vagyis bemérni azt, hogyan tudnak együttműködni a kamarazenélésben, mert ha ez megvalósul, akkor plusz energiák szabadulnak fel, és inspirálják egymást, de ha nem, akkor ellenkező hatás érvényesül. Szintén mindhármuk tapasztalata szerint, a fesztiválszervezéshez nagyfokú rugalmasság szükséges, mert a körülmények mind az előkészítésnél, mind a helyszínen változhatnak, amelyeket azonnal kezelni kell. Mindegyik fesztivál más, nem összehasonlíthatók, nem sorolhatók típusba, még aszerint sem, hogy a helyszín szabad tér, vagy zárt tér. A helyszínt illetően a két külföldi beszélgető partner kitért a Fesztiválakadémia helyszínének, a Zeneakadémia egyedülálló, impozáns épületének a méltatására is.
A különlegességek sorába tartozik a legendás hegedűtanár nevét viselő Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny, amely második alkalommal zajlott a Fesztivál keretei között. Négy korcsoportban 8-18 év közti hegedűsök versenyeztek, akik a világ számos országából érkeztek és mutatkoztak be a nemzetközi zsűri előtt, a díjazottak pedig esti koncerten felléptek a Fesztivál színpadán is. A mesterkurzusokhoz hasonlóan – bár a résztvevők felkészültsége korukból eredően más – a hegedűverseny szintúgy a fiatalok felkarolását, színpadra lépését, megismertetését, szakmai fejlődését szolgálja. Mint mindig, a közönség előtt a gyerekek külön sikert arattak, akiknek ez bizonyára plusz inspirációt adott a pályájuk építéséhez.
További Fesztiválakadémia specialitás az Európa hajó, ahol a közönség dunai hajózással egybekötve, még a Zeneakadémián zajló, ugyancsak változatos programokhoz képest is különleges élményben részesült, mint a hangszeres művészekből álló trió által produkált ősbemutató, az argentin zongoraművész kísérte tangó, aztán artistamutatvány, cigányzene, mindez étel-ital fogyasztással egybekötve.
Ne feledkezzünk meg a többi esti koncertről sem, ahol nagyszerű hangszeres művészek adtak elő kamaramuzsikát, különféle formációkban. A zeneszerzők és színpadra vitt műveik igen széles palettán helyezkednek el, klasszikustól a modernig, közismertektől a ritkán hallhatókig. Egy-egy esti program összeállítása is bővelkedett meglepetésekben, közöttük a közönség tagjai megtalálhatták a nekik tetsző darabokat, de akadhattak olyan művek is, amelyeket többen fenntartásokkal fogadtak, ez azonban ízlés dolga. A koncertek változatossága, sokszínűsége, ötletessége, na és igen magas színvonala azonban nem vitatható. Jelen cikk keretei között lehetetlen valamennyi előadás bemutatása, ezért csupán néhányat taglalok, azzal a szándékkal, hogy érzékeltessem, miből maradt ki az, aki nem volt jelen.
A „Mindig új a forrás íze” címet viselő szerdai koncerten rendkívüli ötletre vallott George Enescu a-moll hegedű-zongora szonátája elé román népzene beillesztése. Az 1927. évi bemutatójától kezdve sikeres szonátáról bár azt lehetne hinni, román népzenei motívumokat tartalmaz, a valóban román népzenét előadó művészek megállapítása szerint ilyen felfedezés nem tehető. A kapcsolat abban rejlik, hogy a mű népzenei ihletésű, és a népi hangszeres játék figurációit jeleníti meg, ahol egyebek mellett a zongora megszólaltatása a cimbalomra emlékeztet.
A valóban román népdalokat Szalóki Ági népdalénekes adta elő, Balogh Kálmán cimbalomművész kíséretével, kiegészülve harmonikával. A művészek előadása lenyűgözte a közönséget, Ági gyönyörű hangja, Kálmán virtuóz cimbalomjátéka, és a hangulatos harmonikajáték egyaránt. A különleges produkciót a külföldi nézők is elragadtatással fogadták.
Az Enescu szonátát Kokas Katalin hegedűn és Balog József zongorán adta elő, nagyszerű játékukkal méltán aratva hatalmas sikert.
A két produkció egymás utáni elhangzását követően a közönség kereshette a hasonlóságot, azt azonban nem tudni, ki milyen eredményre jutott.
Pénteken „A remete visszatér” elnevezésű hangversenyen hallhattuk Francis Poulenc Maszkabál című profán kantátáját. Ahogyan a főpróbán a karmester elmondta, ebben a műben benne van a ’20-as évek Párizsának világa, amikor a zeneszerző a 30-as éveit élte, maga is színes egyéniség volt, költő, festő, zenész, és kellőképpen bolond. Már a felvonuló hangszerek is sejttették a kavalkádot, hegedű, cselló, oboa, klarinét, fagott, trombita, zongora, ütőhangszerek, plusz énekhang egyaránt megszólalt. A kamaraművet a szerző szürrealista versekre komponálta, amelyek előadása, majd feliratozása és hangszeres megszólaltatása alatt volt ideje a közönségnek ámulnia és meghökkennie a váratlan zenei fordulatokon, és a vers szövegeken egyaránt. A publikum minden tagja talán nem hallgatná meg a művet naponta, egyszer azonban mindenkinek hallania kellene ezt az egészen egyedülálló alkotást.
A „Dicső éjben” című záró koncerten, vasárnap került pódiumra Arnold Schönberg Megdicsőült éj, op. 4 műve. Előadóként a Fesztivál kiválóságai léptek színpadra, mint Kelemen Barnabás és Yuri Zhislin (hegedű), Kokas Katalin és Razvan Popovici (brácsa), Fenyő László és Natalie Clein (cselló), továbbá Hámori Gabriella (vers). A darab előadásához megtörténtek az előkészületek, a nézőtéren kialudtak a fények, a sejtelmesen megvilágított színpadon elrendezték a kellékeket, a művészek azonban néhány percig még nem jelentek meg, így a közönség kellően ráhangolódhatott a produkcióra.
Az 1902-ben bemutatott művet akkoriban kifütyülték, később azonban a szerző egyik legnépszerűbb darabja lett. Mai megítélés szerint a versre komponált vonóshatos az egyik legszebb darab a posztromantikus stílusúak közt. És valóban, a közönséget elvarázsolta, mint ahogy az előadók is hasonló hangulatba kerülve, a művészetük legjavát adták, amely méltó befejezése volt az egyhetes rendezvénynek.
Az esti koncertek előzetesei a délutáni főpróbák voltak, amelyek feltétlenül látogatásra érdemesek. A műsor ugyanaz, de ha szükséges, még csiszolják a művet, és elvégzik a finom hangolást, átvitt értelemben is. Eltérően például operai főpróbától, a művészek itt még nincsenek beöltözve, legtöbbjük utcai ruhát visel. A főpróbán bepillantást nyerhet a néző az alkotás folyamatába, még úgy is, ha ez már a végső szakasz. Itt látni igazán a művészek egymáshoz való viszonyulását, érzékelni a humorukat, a színvonalas előadás iránti elkötelezettségüket. Ekkor a művészeknek módjuk nyílik a közönséggel való kapcsolatra a színpadról is, amely alkalmat nem mulasztják el. Például megkérdezték a publikumot, nem bánják-e, ha újra játsszák a darabot (nem bánták), vagy jól hallani-e a nézőtéren mindegyik hangszert (jól hallották).
A közvetlenség és a rugalmasság példáját tapasztalta meg a nézősereg szombaton a főpróbán. Történt ugyanis, hogy a következő mű előadói egy ideig nem jelentek meg a színpadon, váratlanul megjelent viszont Kelemen Barnabás, aki megnyugtatta a közönséget a műsor változatlanságáról (nem nyugtalankodtak, Barnabás megjelenésének pedig kifejezetten örültek), és tájékoztatta a nagyérdeműt arról, hogy mivel gyorsabban halad a főpróba a tervezettnél, ezért a következő számra a művészek még csak most készülnek fel, amely idő alatt ő és felesége (Kokas Katalin) Bartók vonós darabokat adnak elő, ha nincs ellenvetés (nem volt, sőt). Javaslatot is kért a közönségtől, melyik darabot szeretnék hallani, és a kérésnek eleget téve még további műveket is bemutattak.
Ehhez a momentumhoz kapcsolódva, mindenképp szót kell ejteni a Fesztivál hangulatáról. A Fesztiválakadémia atmoszféráját hasonlók jellemezték, mint ami a cikk elején említett plakátról sugárzik, vagyis az energia, a lendület, a rugalmasság, és a közvetlenség, amely kialakulásában szerepük volt a programoknak, a művészeknek, és valamennyi résztvevőnek egyaránt, a meghatározó azonban Kokas Katalin és Kelemen Barnabás személyisége. Ők végig együtt éltek a programokkal, akkor is jelen voltak, amikor éppen nem szerepeltek. Hol a nézőtéren, hol a hangversenyterem előterében, hol a fesztiválirodában, vagy a büfénél bukkantak fel, nyugodtan, kedvesen, mosolyogva, „jó gazda” módjára mindenre figyelve, rajta tartva a szemüket a történéseken.
A harmadik Fesztiválakadémia tehát minden tekintetben egyedülálló élményt nyújtott látogatóinak. Akik idén ebből kimaradtak, jövőre ne hagyják ki, és minél több programon való részvétellel ragadják meg a kínálkozó különleges alkalmakat.
Hozzászólások