1.
A Zsitva völgyéről írott sorozatomban említést tettem nagy felfedezésemről, az erdészeti krónikába írott sorokról. Időközben új körülményre, forrásanyagra bukkantam, amely érthetőbbé és világosabbá teszi Kádár János és Alexander Dubček kistapolcsányi találkozóját.
A történetet onnan kezdem, hogy a múlt század hatvanas éveinek második fertályában Alexander Dubčeknek, Szlovákia egyik pártvezérének felajánlották Putifár – az első bölénybika volt a kistapolcsányi rezervátumban – elejtését! Igen nagy szó volt ez akkor, mert előtte az ősvadból még egyetlen példányt sem lőttek le! Egy nyári, júniusi reggelen Dubček megérkezett Kistapolcsányba és a különleges fogadtatást mellőzve, kíséretével kivonult a bika, Putifár elejtésének színhelyére. Az ősvad egy hatalmas tölgyfa tövében feküdt – azt mondták pihen –, elejtése nem okozott volna gondot. Ám Dubček köztudottan etikus vadász volt és csalódottan figyelte a fekvő bölényt, mert a vadászok érkezésére sem reagált. Beteg volt már szegény, amiről Dubčeknek egy kukkot sem szólt senki.
Rövid szemle után a vendég megkérte kísérőit, hogy állítsák lábra a nagyvadat, mert fektében vagy ültében még a nyúlra sem illik lőni! Ámde óvatosságból vagy félelemből nem volt hajlandó senki sem a közelébe menni, azaz Dubček óhajának eleget tenni. Mire az etikus vadász hátatfordított a fekvő vadnak, és kemény léptekkel elhagyta a vadászterületet, elindult autója felé. Talán mondanom sem kell, hogy lehajtott fővel követték kísérői, mindnyájan érezték a nagy fiaskót!
*
A történetet folytatom ott, hogy valamikor a múlt évszázad igazán utolsó fertályában, Kistapolcsányban Sovánka Károly (1883-1961) nagy vadászfestőnk kistapolcsányi emlékeit kutattam, és lapozgattam az erdészet vaskos krónikájának lapjait. Eszembe jutott a balsikerrel, felsüléssel végződött vadászat. Az 1967-es évet kezdtem lapozgatni, reméltem, hogy találok valami emlékeztetőt, rövidke bejegyzést az illusztris vendég látogatásáról. Csalódnom kellett, mert a bölényvadászatnak a krónikában nincs nyoma. Ám tovább lapozgatva a krónika lapjait, az 1968-as esztendő elején, nem kis meglepetésemre az alábbiakat olvastam:
„Csehszlovák elvtársaink meghívására töltöttünk egy napot itt Palárikovóban és Tapolcsányban. Nagyon jól éreztük magunkat, olyasféleképpen, amikor azt mondja magának az ember, hogy jó volna máskor is eljutni ide. Hálás vagyok Dubcsek elvtársnak, csehszlovák barátainknak a meghívásért, a bensőséges, baráti légkörért, az erdészeti embereknek a jó vacsoráért, figyelmes ellátásért. Mindnyájunknak jó egészséget, sikereket kívánok, és a „viszontlátásra” szóval búcsúzunk.
Tapolcsány, 1968. január 21-én.”
Mondom, a meglepetéstől nem tudtam szóhoz jutni, hiszen Kádár János saját kezű bejegyzését, gondosan megfogalmazott gondolatait, sorait olvashattam. Miután egy picit megnyugodtam, az volt az első benyomásom, hogy az „Öreg” nagyon vigyázott a formaságokra, csehszlovák elvtársakról írt, pedig vendéglátói mind – még az erdészek is – szlovák „elvtársak” voltak. Másiknak az tűnt fel, hogy Kádár nem volt tisztában a földrajzi fogalmakkal: Kistapolcsány (Topolčianky) helyett Nagytapolcsányt (Topolčany) írt a krónikába. A szövegben zavart a Palárikovó (Tótmegyer, Károlyi Lajos gróf egykori vadászterülete és kastélya) is, mert nem értettem az összefüggést Tótmegyer és a kistapolcsányi krónika között. Csak sejtettem, hogy ott is, meg itt is megfordultak, illetve vadászhattak.
A Kádár sorait hitelesítő aláírók szlovák részről: Dubček, Stencl és Hagara, a negyedik aláíró nevét – sorrendben a második volt – nem tudtam megfejteni. Ma sem tudom, hogy ki lehetett. Magyar részről természetesen Kádár János, Erdélyi Károly és az utolsó Kovács Béla – későbbi prágai konzul – volt az aláíró. A másik két szignót nem sikerült kiderítenem.
A tótmegyeri és a kistapolcsányi találkozó, vadászat teljes titoktartás mellett zajlott. A korabeli szlovákiai sajtó – beleértve az Új Szót is – egy „nyúlfarknyi” cikkecskét, híradást sem közölt a pártok csúcsembereinek találkozójáról. Később azért mégis kiszivárgott valami, mert az emberek országszerte beszéltek róla. Különösen úgy könyvelték el a dolgot, hogy Kádár segíteni akart Dubčeknek. Ilyen értelemben pozitívan értékelték Kádár közreműködését, mint ahogyan Kádár és Dubček későbbi megbeszéléseit is…
*
A történelem sajnos, illetve Dubček emlékiratai (Nádej umierá posledná – Utolsónak hal meg a remény) mást bizonyítanak. Ámde ne vágjunk a dolgok elé, elmondták mindketten a maguk verzióját, igazát. Az „idősebbé az elsőbbség” jogán hallgassuk meg elsőnek Kádár vallomását. A „Végakarat” című könyvében Kanyó Andrásnak az alábbiakat válaszolta: „A csehszlovák testvérpártban lezajlott viták egyik eredménye volt, hogy Antonyin Novotyt leváltották és utódja Alexander Dubček lett. Ő fordult hozzám azzal a kéréssel, hogy találkozzunk, mellőzve a külsőségeket. Ez a találkozó 1968 elején jött létre, valahol Szlovákiában, egy vadászat ürügyén. Engem elkísért Erdélyi Károly és ha jól emlékszem a pozsonyi konzul is. Nagyon tartalmas beszélgetés volt; ismerkedtünk egymással. Dubček azt javasolta a végén, hogy a két családot is hozzuk össze. Ez elől én nem zárkóztam el, de mint tudjuk, sajnos, ilyen kontaktusok nemcsak magyar-csehszlovák, de más viszonylatban sem jöttek létre. S ennek nem az akarás vagy nem akarás volt az oka. Dubček elvtárs egy kicsit kényelmetlenül érezte magát, le volt fogyva, az események idegileg is megviselték. Azt mondta, nem örül neki, hogy őt választották a párt élére; a párt fennállása óta még nem volt rá példa, hogy szlovák legyen az első ember. Én persze gratuláltam neki, s hozzátettem azt is, hogy fogadja részvétemet, hogy első embernek lenni sok gond és nagy felelősség, ám kevés öröm. Ő értette a tréfát, oldott, jó hangulatban tárgyaltunk. Elmondta azt is, hogy a szovjetek rögtön meghívták, de ő először otthon kíván teljesíteni, majd azután megy Moszkvába. Szóba került az is, hogy a csehszlovák állam egyik lába hosszabb, mint a másik; aztán van például szlovák KB, de nincs cseh KB, erős írószövetségük volt, 75 százalékos párttagsági aránnyal, de a vezetést senki sem akarta vállalni. Így beszélgettünk, Dubček többször is elérzékenyült, azt mondta, kevés ember van, akivel ilyen közvetlenül tudna szót váltani…”
2.
A tótmegyeri-kistapolcsányi találkozóval kapcsolatban készített Kádár egy másik, bővebb feljegyzést is, amelynek tartalma lényegében, nagyvonalakban megegyezik a riporternek tett nyilatkozattal. Az emlékeztetőben szó esik az „asztaltársaságról”, a találkozó néhány résztvevőjéről is. Íme: „Január 16-án jött Dubček elvtárstól üzenet, hogy szeretne velem találkozni, s beszélgetni. Meghívott valahová Szlovákiába, egy közel eső helyre, vadászatra. A második üzenet úgy szólt, hogy a találkozón az ő részéről esetleg részt venne két-három politikai bizottsági tag és tőlünk is szívesen látnának elvtársakat, Fock és más elvtársak nevét is megemlítette.
Érsekújvár felett egy ismert vadászhelyen szerveztek rövid vadászatot… Részt vett Szabolcsik elvtárs (Michal Sabolcik, volt szlovák politikusról van szó), az elnökség póttagja, a Szlovák Kommunista Párt KB titkára Dvorsky elvtárs, a szlovák párt KB póttagja, kerületi titkár, egy Hagara nevű elvtárs, aki a szlovák vízgazdálkodási szervek igazgatója, Daubner elvtárs a szlovák szakszervezetek alelnöke. Stencl elvtárs, a szlovák népi ellenőrzés elnöke. A társaság egy része szombaton este, vacsora után visszament Pozsonyba. Mivel én a Politikai Bizottság tudtával és jóváhagyásával mentem ki, a Politikai Bizottság nevében mondtam el azt, amit illett és el kellett mondani.
Olyan volt a légkör a Dubček elvtárssal való beszélgetésnél is, mint amikor ismerősök találkoznak. Én szokásomnál kicsit erősebb kísérettel mentem, mert bizonytalan volt, hogy kik lesznek jelen a másik oldalról. Beszerveztünk olyan embereket, akik a cseh és a szlovák nyelvet beszélik (pozsonyi konzulunkat) és Erdélyi elvtársat, aki oroszul beszél. Végül az történt, hogy oroszul beszélgettünk, mert ott volt olyan tolmács, aki megfelelő ilyen bizalmas beszélgetésre. És az orosz nyelv Dubček elvtársnál nem ütközött nehézségbe, mert ő kitűnően beszélt oroszul. Nagyon jó légkör volt. Dubček elvtárs olyasmit is mondott: nincs még két ember, akivel ugyanígy és ugyanezekről a dolgokról tudott volna beszélgetni érthető oknál fogva…
A beszélgetés majdnem végig a cseh ügyekben való beavatkozásról folyt, másról sem beszéltünk. Én is nagyon örültem annak, hogy létrejött ez a találkozó és ilyen feltételek között történt.”
*
Még mielőtt egybevetnénk a két politikus írásos anyagát, Dubček orosz nyelvtudásáról annyit, hogy szüleivel gyerekként került a Szovjetunióba, Gorkijban (ma Nyizsnij Novgorod) járt iskolába. A háború után pedig már Csehszlovákiából küldték a moszkvai Politikai Főiskolára. Kádár megjegyzése, hogy Dubček bírta az orosz nyelvet, helytálló. Ám jómagam és sokan mások inkább annak örültek volna, ha a magát bölcs embernek tartó Kádár János a csehszlovákiai magyarság helyzete iránt érdeklődött volna a jó hangulatban, kötetlenül zajló beszélgetés során. De rólunk egyetlen szó sem esett…
Az 1968-as politikai állapotokról annyit, hogy nagyon hosszú tárgyalások és huzavona után Antonin Novotny végül is lemondott „pártfőnöki” funkciójáról, és helyébe 1968 januárjában a CSKP első titkárává Dubčeket választották. Még melegében, január 10-én a párt első titkárát felkereste Csernyenko, Prága szovjet nagykövete és átadta Brezsnyev üzenetét, illetve Moszkvába szóló meghívását, amit január végére terveztek. Ám Dubček még mielőtt Moszkvába utazott volna, nagyon magányosnak érezte magát, szeretett volna néhány dolgot megbeszélni más országok elvtársaival is.
Szerencsére, gondjai közepette hívta fel Kádár János, és javasolta, hogy mielőbb találkozzanak. Dubček beleegyezett a találkozóba, elfogadta Kádár javaslatát. Erről ezeket írta:
„Dél-Szlovákiában, Érsekújvárhoz közel, január 20-án találkoztunk… Nem hivatalos találkozó volt az, jegyzeteket sem készítettünk arról, amiről beszélgettünk. Kölcsönösen informáltuk egymást a helyzetről országainkban, és úgy tűnt, hogy Kádár nagyon érdeklődik terveim iránt.
Kádár akkor 56 éves volt, kilenc évvel idősebb nálamnál, gondoltam, hogy bővebb tapasztalatai vannak a sztálinista-rendszerről, amely előtt Csehszlovákiában álltunk. Úgy tűnt, hogy Kádár érti problémáinkat és velem egyetért. Barátsággal búcsúztunk egymástól. Később aztán mélységesen csalódtam benne, mert később hiányzott belőle a bátorság az országunkban zajló reformok támogatására. Biztosan attól félt, hogy a szovjet vezetés provokálása veszélyeztetné az otthoni, magyarországi reformokat. A csalódás aztán később keserűséggé változott, amikor 1968 augusztusában megtudtam, hogy Kádár a velem való találkozás után nyomban telefonált Brezsnyevnek, és részletesen tájékoztatta találkozásunk eszmecseréjéről. Azért tűnik most utólag úgy, hogy a találkozás iniciátora nem Kádár volt, hanem Brezsnyev. A magyar pártvezér csak egy bábocska volt a Kremlből rángatott zsinór végén, egészen az augusztusi invázióig…”
3.
Kádár nyilván jól informált volt és tisztában volt azzal, hogy a szovjet elvtársak mindenáron „ellenforradalmárokat” akartak kreálni a dubčeki vonalat pártoló, támogató és követő csehszlovák politikusokból, hogy bizonyíthassák, indokolhassák intézkedéseiket. A világ szeme előtt zajlottak az események és csak napok, órák kérdése volt a renitenskedő Csehszlovákia lerohanása. Node, naivan hittük és bíztunk, hogy nem lesz az olyan gyorsan, egyszerűen nem történhet meg. Egy picit naiv volt Dubček is, talán a körülötte lévő emberek, emberei tették azzá, mert az utolsó pillanatig bízott, még augusztus 17-én is az utolsó találkozásuk alkalmával, hogy a begerjedt, szovjet, vörös szemeit forgató bikát, az alkoholtól bűzlő Brezsnyevet meg lehet állítani.
Kádár János
Ugyanis augusztus 17-re egy újabb találkozót hozott össze Kádár Szlovákia földjén Dubčekkel. Ennek kimeneteléről, létrejöttéről emlékirataiban nem tesz Kádár említést. Dubček viszont igen: „Amikor augusztus 17-én Kádárral találkoztam, nagyon könnyednek, lazának tűnt. Nem árulta el, hogy mi a sürgős, személyes találkozásunk oka. És én ez ügyben nem faggattam. Kötetlenül beszélgettünk, Kádár szokásos javaslatait ismételgette… Hangsúlyoznom kell, hogy semmilyen célzást nem tett a katonai agresszióra vonatkozóan országunk ellen. Búcsúzáskor megismételtem, hogy a reformjaink iránti kritika elejétől fogva jogtalan. Kádár rámnézett, és hozzáfűzte: „De, hát te ismered őket, nem?” Most már természetesen tudom, hogy Brezsnyev utasításai szerint találkozott velem… A következő napon, augusztus 18-án Moszkvába utazott, hogy a Csehszlovákiába való betöréshez csatlakozzon!
Augusztus 20-án békés, meleg, napsütéses nap volt Prágában. Senkinek sem jutott volna az eszébe, hogy néhány óra múlva a „szövetséges” tankok elkezdenek bennünket letiporni.”
*
A gazdasági, kulturális és politikai reformokért, a megújhodásért Csehszlovákia népének túlságosan nagy árat kellett fizetnie. Sajnos a nagyhatalmak, a Nyugat és Amerika ölbe tett kézzel, tétlenül nézte az eseményeket; egy szuverén, ENSZ-tagállam letiprását, leigázását, amely sok-sok éven át tartott.
*
A kistapolcsányi-tótmegyeri találkozó két főszereplőjének sorsa különböző módon alakult. Kádár maradt a szövetségeseinek bölcs és tekintélyes embere. Engedték, hogy építgesse a maga gulyás-kommunizmusát. Sőt elhitették vele, hogy óriási gazdasági tetteknek, cselekedeteknek az alkotója. Végül Kádárt is megbuktatták. Életének hetvenhetedik évében 1989. június 6-án hunyt el. Mindannak ellenére, hogy a gyászszertartást és temetést megelőzően százezrek rótták le kegyeletüket ravatalánál, az Öreg nagyon magányos maradt a halálában is…
Alexander Dubček sírja
Alexander Dubček hatvannyolc után teljesen kegyvesztett maradt. Kizárták a pártból és más szervezetekből, még a Szlovák Vadászszövetségből is, de nem törték meg sem szellemileg, sem testileg. Fizikai munkát végzett az egyik erdőgazdaságnál, közben felnevelt három fiúgyermeket. A bársonyos forradalom után Prágában a Szövetségi Parlament elnökévé választották. Sajnos 1992 szeptemberében a pozsony-prágai autópályán nagyon súlyos autóbalesetet szenvedett, és 1992. november 7-én elhunyt. Pozsonyban pihennek hamvai. Csak három esztendővel élte túl a nálánál 9 évvel idősebb Kádár Jánost, akitől tanulni akart, akit tisztelt és szeretett, akiben mélységesen csalódott.
(Megjelent: 2005. július-augusztus, 3 részben)
Hozzászólások