Az irodához a gyárudvar leghátsó sarkába kellett elsétálnia. Ott bizonytalanul bekopogott az ajtón. Valaki fáradtan kiszólt, hogy tessék, mire a futár belépett a szűk irodába. Azt mondta, virágot hozott valakinek. A sötét helyiségben négy nő dolgozott: a könyvelő, az adminisztrátor, egy munkaügyes és egy bérszámfejtő. Mind felnéztek a monitorjukból.
– Mégis kinek? – kérdezte a munkaügyes.
– Azt nem tudom – válaszolta a futár. – A cím ez az üzem. Vár valaki virágot? Van valakinek szülinapja, névnapja?
Senkinek se volt.
– Írtak hozzá üzenetet? – kérdezte a könyvelő.
A futár megnézte a csokorhoz mellékelt kártyácskát.
– Ide csak az van írva, hogy „Bocsánat – K. I.”
– Bocsánat?! K. I.?!
– Pontosan. Más nincs.
Az irodások tanácstalanul néztek össze.
– Nos, mi legyen? – kérdezte a futár.
A nők a vállukat vonogatták, nem tudják, kié, senki se várt virágot, főleg ilyen bocsánatkérő virágot nem.
– Tudja, mit – mondta végül a munkaügyes –, a legjobb az lesz, ha itt hagyja, majd csak kiderül, kié.
A futár sietve letette a rózsacsokrot a hűtőre, elköszönt és kilépett az ajtón. A vörös rózsák pedig ottmaradtak négy tekintet kereszttűzében.
– Szerintem Imi küldte nekem – mondta mintegy öt perc csönd után a könyvelő. – Tegnap összekaptunk.
– Imi?! Ő nem Simon? – kérdezte a munkaügyes. – Mert akkor ő S. I. lenne.
– Bizony! – helyeselt valaki. – S. I., mint a mértékegységrendszer.
– Valóban, de én kedvesemnek hívom. Biztos úgy írta alá: „Kedvesed, Imi.” K. I.
A copfos adminisztrátor lány nagyot sóhajtott:
– Nem hinném. Tartok tőle, hogy az apám küldte.
– Apád?! Egy éve költöztél el tőle, mert ivott, és mert összecuccolt egy alkesz nővel.
– Miért ne lehetne ő?! Kovács István. K. I.
– Szerintem inkább ő az írta volna: „apa”: „A”. – jegyezte meg a munkaügyes.
A többi nő is helyeslően bólintott erre. Igen, ez lenne a logikus: apa. Az adminisztrátor lányt azonban nem lehetett meggyőzni.
– Miért ne küldhette ezt apám?! Biztos belátta, hogy tévedett, kidobta azt a nőt, és most visszavár. De én már nem fogok nála lakni, annyi szent, bármennyi rózsát is küld nekem.
– Hülyeség! – mondta a munkaügyes. – Szerintem a barátom küldte, az Andris.
– Hát ő se K. I.!
– Kunhegyi Andrásnak hívják, igaz, de Igor a beceneve. Ezt a nevet használjuk az ágyban is. Igaz, pár hete nem igazán… de ennyi rózsa után, lehet, hogy ma este újra…
Ekkor a bérszámfejtő Erzsike, aki eddig csendben volt, most elsírta magát a sarokban:
– Tudjátok, ki küldte?! Hát a Pisti!
– A férjed, aki húsz éve csak úgy minden szó nélkül elhagyott?!
– Míg te nevelted az ikreidet, addig ő egy huszonöt éves ribanccal hempergett Franciaországban!
– Miért ne küldhette volna?! Megbánta. Hazaköltözött.
Odalépett a csokorhoz, a kezébe vette, szinte ringatni kezdte:
– Tudtam, hogy a végén visszajön. Rendes ember ő egyébként.
– Dehogy! Apa volt. Jó fej az öreg, ha néha hülye is…
– András küldte, megbánta, hogy összefeküdt azzal a libával!
– Imi volt, ha mondom. A kanapén aludt ma éjjel. Látjátok, megvolt a hatása.
A négy nő felbátorodott, és most már egymás kezéből kapkodta ki a virágot.
– Andris!
– Imi!
– Apa!
– István!
A lármában alig lehetett hallani a kopogást. A zavart futár jelent meg az ajtóban:
– Bocsánat hölgyeim. Úgy tűnik, eltévesztettem a címet. Az utca túloldalára kellett volna mennem, a kisboltba, a pénztáros lányhoz.
Ezzel megfogta a rózsákat és olyan gyorsan, ahogy tudott, kilépett az ajtón. A négy nő a szégyenlős csendben visszasomfordált a helyére, beült a monitorfénybe és újra dolgozni kezdett. Hosszú ideig csak billentyűk zaja hallatszott a kopott íróasztalok mögül.
Hozzászólások