Hetedhéthatár | A túlpart

Szépirodalom - próza

A túlpart

 

Molnár Péter harmincöt éves volt és ebből négy évet élt bűvöletben. A kollégái gyakori ugratásai ellenére is pontosan tudta, hogy irigylik. Restaurátorként dolgozott Párizs művészeti negyedében és ha szeretett volna sem tudott hibát vagy hiányt találni az életében. Bejárta a világot, olyan híres művek közelébe került, amelyeket sokan csak képeslapokról ismertek. A munkája volt a szenvedélye. Ha az élet csak ennyit adott volna neki, ha csak annyi lett volna a sorsában, hogy híres festők műveit újítja és védi meg az idő ártalmaitól, már akkor is boldog lett volna, de ő ennél sokkal többet kapott.

Mélységes alázattal közelítette meg a festményeket, úgy érezte, megnyílik egy időkapu és ő átsétálhat rajta a XVI. vagy XVII. századba. Festékpaletta volt a kezében, színeket kevert és a halhatatlanok ecsetvonásait követve újrafrissíthette a vásznakat. Elfogadta, hogy a tehetsége nem elég ahhoz, hogy új, az örökkévalónak készülő műveket hozzon létre, de az is megelégedésére szolgált, hogy a régi nagyságok képeit javítgatta.

Ha akadt egy cseppnyi ideje, kirándult. Szívesen barangolt a környéken, szerette az erdők hűvösét, vagy a levendulaföldek élénk lila színeit.  A halványkék eget, az országra jellemző szőlő- és borvidékeket és az olívaültetvényeket. Ha tehette néhány napot elidőzött egy-egy vidéki fogadóban, bort ivott és olvasott. Az orosz irodalom volt a gyengéje. Tatjána levelét kívülről tudta. Ritkán, de gondolt arra, hogy egy ilyen romantikus, bátor és mégis védtelen nőt szeretne maga mellett tudni. Egy olyan nőt, akinek a lelke szépsége leigázza a józanságát és a bölcsességét, akit megvédhet és óvhat. Férfi akart lenni, nem várta, csak remélte a Holdját.

Sajtot evett Korzika egyik vendéglőjében, amikor a nő mellé huppant. Letelepedett az asztalához és megkérdezte mit olvas? Fiatalabb volt, mint ő, húszas évei elején járhatott, nem volt szép, de volt stílusa. Hosszú fehér gyöngysor lógott a nyakában, vidám, élénk színű nyári ruhát viselt, és mosolyogva coissant majszolt.

Vibrált körülötte a levegő, nem tudta levenni róla a szemét. Azonnal és végérvényesen, ott és akkor beleszeretett. Olvasott már ilyen képtelenségekről, de soha nem hitte, hogy ilyen létezhet, hisz a nő nevét sem tudta, sőt, visszaemlékezve a történtekre, már akkor szerelmes lett, amikor még a nő hangját sem hallotta.

Természetes volt, ez volt a nő legfőbb jellemzője. Ez a tulajdonsága, még a sarokban megbúvó pillangót is arra ösztönözte, hogy előbújjon a rejtekéből, és a rávetülő tekinteteknek megmutassa a szépségét.

Lina Morel huszonhárom éves volt akkor és Párizsban élt. Még nem döntötte el, hogy mit kezd az életével, egyelőre úgy határozott, hogy a Sorbonne-on újságírást tanul, de ez mellett festett és énekelt is, bár pontosan tudta, hogy egyikhez sem ért, de Párizs ilyen, mindenkiből botcsinálta művészt alakít.

Korzikáról együtt mentek haza, és már a második párizsi estén találkoztak. Péter vacsorázni vitte, majd meglepte egy koncerttel. Egy ismeretlen bárénekesnő előadóestjére mentek, aki fehér selyemkendőbe burkolódzva Edith Piaf dalokat énekelt, de úgy, hogy még Isten is csodálkozott az égben.

A nyelvi különbségek nem okoztak gondot, azon a síkon, ahol ők akkor léteztek és éltek, akár némán is beszélgethettek volna, a francia és az angol nyelv csak segítség volt. A lelkük harmóniájához csak csekély mértékben járult hozzá.

Ismerkedtek, hagyták, hogy a közös fájuk gyökerei szilárdan és mélyen hatoljanak a földbe. Piknikeztek a parkban, csónakáztak a Szajnán. Esténként táncolni jártak és újra felfedezték a várost, az eldugott kávézók teraszait, a kandeláberek puha fényét, a parkok sövénylabirintusait, és a párizsi tetők színes cserepeit. Sétáltak az esőben, csókolóztak a Notre Dame lépcsőjén.

Egymás életének aktív részvevői lettek. A férfi olvasta Lina cikkeit, Lina pedig vaskos festőművészeti könyveket lapozgatott és művészettörténetet tanult a férfitől. A nő meglepte egy békebeli hangulatot idéző selyem szalaggal díszített kalappal. Jellegzetes mozzanata volt az életüknek, hogy Lina puhán elnyúlva divatlapot forgat a kanapén, amikor Péter hazatér a munkából és felteszi a fogasra a kalapot. Nem kértek egymástól semmit, csak adni akartak. Úgy érezték magukat, mintha finom méhpempőben fürdene a lelkük.

Megismerkedésük negyedik hónapjába költözött a nő a férfihez és rá két hónapra, Péter megkérte Linát, hogy legyen a felesége. Szabadtéri koncertről sétáltak haza, amikor a férfi a parkban megcsókolta és halkan a fülébe súgta:

– Szeretlek!

A zsebéből kivett egy szívalakú fekete bársonydobozt és felpattintotta a fedelét. A lány meglátta a megingathatatlan szerelmük jelképének apró gyémántköveit és igent suttogott.

Az őszi esküvőhöz Lina ragaszkodott, akarta az ősz színeit, a bíbort, a rozsdavöröset, a napsárgát. A ruháját nagy titokban egyedül vette meg. Egy finom, romantikus stílusú, buggyos ujjú selyemruhát választott, nem akart fátylat, csak néhány fehér virágot tűzött a szénfekete hajába.

Az esküvői fogadalmat sokáig fogalmazta, valami nagyon szépet és örökérvényűt akart írni. Összegyűrt papírgalacsinok jelezték a töprengését. Végül azt vállalta az emberek és Isten előtt, hogy:

– Ígérem, hogy mindent megteszek, azért, hogy szeress és akarj élni! Ígérem, hogy a világod mindig színesre festem, óvlak és szeretlek, amíg csak élek! Soha el nem hagylak, csak te létezel a világomban.

Molnár Péter soha nem gondolta, hogy bármi megzavarhatja a nyugalmukat. Anyagi biztonságban éltek, a szerelmük szeretetté alakult, otthonukban zene szólt, gyerekzsivajtól volt hangos a külvárosi házuk, mind a ketten sikeresek voltak és elégedettetek, jólét vette körül őket, Isten a tenyerén hordozta a családot. Amikor is…

2

Egyedül feküdt a klinika negyvenhetes kortermében.  Ez nem Franciaország elit negyedének kórháza volt, hanem a magyar valóság. Az idegen rideg szocreál járólapok, az agyon terhelt, önmagukat beérni képtelen nővérek és a végtelen csend.

Haza akart jönni, tudta, hogy nem kapja meg azt a kényelmet, amit Franciaországban a pénzéért a magánklinikán, de itthon akart meghalni.

Az ezredforduló előtti napokban kezdődött. Még a délelőtt sem ért véget, de már fájt a feje. Nem tartott sokáig, de rendszeressé vált. Ivott egy nagy pohár vizet, bevett néhány bogyót és a metsző decemberi hidegre fogta. Már-már hozzászokott, hogy minden délelőtt belehasít a fejébe a fájdalom, amikor váratlanul abbamaradt.

Pár tünetmentes hét után azonban Karinthy zakatoló vonatjai jutottak eszébe, amelyek az ő fejében is megjelentek és végig dübörögtek egymás után többször is az agytekervényein.

Elkábította az elméjét. Próbálta könnyedén venni ezt a megmagyarázhatatlan jelenséget, de akkor már tudta, hogy nagy a baj. A füle zúgott, a látása homályosodott. Az írása zavarossá és olvashatatlanná vált, festeni egyáltalán nem tudott.

Számtalan vizsgálat követte egymást: kis és nagy labor, röntgen, fülész, szemész, CT.

Nem szólt otthon, ezt a terhet egyedül cipelte napokon keresztül. Itt vétett először, nem avatta a bizalmába a feleségét és már csak a kész tényt közölte: agydaganat.

Talán kíméletből, talán, mert az embernek a keresztjét egyedül kell hurcolnia, talán mert a szerelem káprázata már csökkent benne, de nem érezte, hogy a nő a támasza lehet ezekben a napokban.

Lina összeroskadt a hírtől és a ténytől, hogy a férjének titka volt. Őrjöngve ordította, hogy értelmetlen együtt élni, ha nincs meg köztük a bizalom, akkor ez már csak egy sivár és rút kapcsolat, esélyt sem kapott arra, hogy bástya és vigasz legyen. Áruló lett!

A férfi nem érezte át a nő szemrehányását, kétségbeesve tekintett a jövő elé. Minden és mindenki idegesítette, az eddig oly kényelmes élete romokban hevert. Nem férj vagy apa volt, hanem Molnár Péter, akinél pár órája agydaganatot diagnosztizált egy tudós professzor. A halál volt már a feladata és nem az élet.

Aznap már egyedül aludt a hálószobában, Lina átköltözött a gyerekekhez és vigasztalhatatlanul sírt. Ő viszont nem tudott mozdulni, képtelen volt átmenni és átölelni, nem tudta arra kérni, hogy nézzenek szembe együtt a betegséggel és a közelgő vészjósló eseményekkel. Ösztönösen cselekedett, át sem gondolta a lépéseit, repülőjegyet rendelt, bedobálta a bőröndbe a cuccait és hazament.

Az orvosok azonnali műtétet javasoltak, amely nem hoz majd gyógyulást, de nyerhetnek egy kis időt és elkerülhető lesz a szélsebesen közelgő teljes vakság.

Feküdt a negyvenhetes korterem kórházi ágyán és a látomásaival küzdött. A haját leborotválták, a koponyáját felnyitották és kioperáltak belőle egy alma nagyságú tumort. Érezte, hogy kezd kilépni a földi világból, egyre kevésbé köti az anyag. Érezni kezdte saját lelke isteni eredetét és természetét. A teljes vaksága ellenére mégsem fátyolozta el előle a természet a túlpart ragyogását. Haldoklott. Ahogy fogyott belőle az élet, úgy pergett le előtte az élete. Látta Linát a parkban olvasni, látta a merengő tekintettel író nőt, látta a szerelmük első napjait.

Nem kötötte más a világhoz csak a nő, akit megbántott és elhagyott. Élni akart még pár napig, hogy újra láthassa ezeket a képeket a lelki szemeivel. Boldog volt, mert ez a nő szerette. Rájött, hogy a magabiztosságának és férfiasságának ez a nő volt a gyökere.

Elaludt. Egy kellemes női hang ébresztette. Nem látta, csak hallotta Lina hangját, aki ott ült mellette, fogta a kezét és felolvasott. Az Elfújta a szelet olvasta kellemes puha lágy hangon. Rálépett erre a hangra, amely kékből, aranysárgából és narancsból épített neki egy nyári kerti hidat, amelyen bátran átsétálhatott a túlpartra, ahol már várták. Eszébe jutott a nő fogadalma, amelyet az esküvője napján súgott:

– Ígérem, hogy a világod mindig színesre festem!

És valóban… átsétálhat ezen a színekkel és virágokkal díszített hídon egy másik életbe…

Lina Morel taxival érkezett a repülőtérről a klinikára. Sebes léptekkel vágott át a folyosón és kért bebocsájtást az intenzív osztály kórtermébe. Későn érkezett, a férje alig egy órával ezelőtt meghalt és már el is szállították.

A nő leroskadt a férfi üres ágya melletti fehér, támla nélküli székre és zokogott.

Először a tenyerével maszatolta el a könnyeit az arcán, aztán benyúlt a táskájába. Miközben a zsebkendőjét kereste, az ágy szélére ejtette az Elfújta a szelet, és tovább sírt.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A túlpart”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

WP Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com