Ahogyan Baráti Kristóf korábban tájékoztatásul elmondta, idén „a legjelentősebb kamarazenei szerzők legerőteljesebb műveiből” állították össze a programot, előadónak pedig a korábbi évekhez viszonyítva kevesebb művészt hívtak meg, akik jellemzően végig a fesztiválon maradtak, és így több alkalommal színpadra léptek. E két változás is mutatja a művészeti vezetők, Baráti Kristóf és Várdai István újító kedvét, amely talán eltérő reakciókat váltott ki a közönség soraiban, azonban az előzetesen közzétett programból ki-ki a kedve szerint válogathatott, már ha kapott jegyet. E cikk szerzőjeként a hétfő esti nyitókoncerten, a keddi délelőtti és esti, valamint a szerda délelőtti hangversenyen vettem részt. Mindegyik alkalommal gyakorlatilag teljesen megtelt a Szivárvány Zeneház, így esetenként pótszékekre is szükség volt a nézősereg elhelyezéséhez.
Frankl Péter és Szarvas István
Mint eddig minden évben, most is kaphatók voltak a fesztiválpárnák, amelyekkel akkor lehetett helyet foglalni, ha maradt üres szék, vagy pótszékeket helyeztek el, ha pedig egyiken sem sikerült a helyfoglalás, akkor a padlón, lépcsőn lehetett a párnára ülni.
Szintén nem újdonság a Kaposfesten, de a fesztivált jellemző vendégszeretet és közvetlenség egyik megnyilvánulása, hogy Bolyki György fesztiváligazgató valamennyi alkalommal jelen van. Koncert előtt olyan korán még nem sikerült odaérnem, hogy ne állt volna az épület előtt felállított asztalnál, a napi teendőket ellátó munkatársai között, majd pedig a bejáratnál személyesen invitálta a publikumot a belépésre, üdvözölve a mellette elhaladókat, és néhány szót váltva velük – akik közül sokan a törzsközönség évről-évre visszatérő tagjai.
A hagyományok részeként kézbe vehette a látogató a Kaposfest Times napilapot, benne az előző napi összefoglalóval, és az aktuális napi koncertekhez kapcsolódó ismertetőkkel.
Újdonságot jelentett a Kaposfestre kikísérletezett ínyencség, a „KF No9” sörkülönlegesség, amellyel meglepetésként a nyitó koncertről kilépőket ajándékozták meg a szervezők. A sör finom volt, és mindenkinek jól jött a forró nyári nap vége felé.
Aztán további újdonság az óriási tábla a Zeneház előtt, azzal a kéréssel, hogy aláírásukkal jelezzék a nézők a következő évi, jubileumi, tizedik Kaposfesten való részvételi szándékukat, de egy-egy mondatos üzenetet is küldhettek a művészeti vezetőknek.
Felhívást intéztek továbbá a rendezők a nézőkhöz feliratkozásra a levelezőlistára, amely alapján a fesztiválszervezőktől közvetlen és hiteles információkat kaphatnak, kihagyva a média nyilvánosságát.
Nem Kaposfest specialitás, de jómagam itt vettem először észre azt, hogy egyes hangszeres művészek nem papír alapú, hanem digitális kottából játszanak, amelynek feltűnő jeleként ők nem lapoztak. A művészek szerint ezt a fajta kottát külön meg kell szokni, és már a próbákon is használni, nem csak az előadáson. A digitális kotta személyre szabható, használatával a művésznek nem kell kottákat vinnie magával, csak egy megfelelő Ipad-et, amelyen egész kottatár elfér.
A fesztivált a hétfő esti hangversenyen Szita Károly polgármester nyitotta meg. Visszatekintve a kezdetekre, külön köszönetét fejezte ki Kokas Katalinnak és Kelemen Barnabásnak, akik a Kaposfestet létrehozták, és művészeti vezetőként sikerre vitték. A közönség kitörő tapssal fogadta a polgármester szavait, ezzel kifejezve azt, mennyire egyetértenek a dicsérő szavakkal, és mennyire üdvözölték ezek elhangzását.
Ami a fesztivál lényegét, a koncerteket illeti, a produkciók ezúttal is hozták a megszokott, igen magas színvonalat, semmi máshoz nem viszonyítható élményt nyújtva a nézőknek, amelynek a fellépő művészek is részesei voltak, hiszem szemmel látható és hallható volt, hogyan élik meg a kamarazenélést, és nyugtázzák a publikumtól áradó elismerést, amely szűnni nem akaró tapsban és ovációban nyilvánult meg.
Előrebocsátom, hogy a fesztivál első négy koncertjén elhangzott valamennyi mű előadását lehetne elismerő szavakkal illetni, ezért aztán nehéz közülük bármelyiket kiemelni. Kettőt mégis külön említenék, nem zenei szakértőként, hanem zenekedvelő hallgatóként, azt remélve, hogy a rám gyakorolt hatás és az élmény akár az olvasót is megérintheti.
Randall Scarlata és Szarvas István
Az egyik a kedd esti koncert, ahol külföldön élő kiváló zongoraművészünké, Frankl Péteré volt a főszerep. Az első részben Robert Schumann „A költő szerelme” dalciklust hallottuk, Heinrich Heine verseinek megzenésítéseként. Frankl Péter zongorázott, Randall Scarlata pedig énekelt. A 80 év feletti zongoraművész teljesen kortalanná vált a színpadra lépése pillanatától kezdve. Szinte eggyé lett a zongorával, a dalokat olyan virtuozitással, érzelmekkel, színekkel játszotta, amellyel elvarázsolta a közönséget, azt az érzetet keltve, hogy kifejezési eszközein túl a művész energiái is végtelenek. Méltó partnere volt az amerikai baritonista, aki ahány dal, annyiféleképpen közvetítette a vers mondandóját, úgyszintén lenyűgözve a publikumot. Ahogyan korábbi interjúban olvashattuk, minthogy a dal előadásakor csak az énekes és a zongorista van jelen a színpadon, jelmezek, kellékek, mozgások nincsenek, ezért a hang mellett fajsúlyos a művész színészi kifejezése, erőteljes színpadi jelenléte. Ha ez nem valósulna meg, akkor az előadás ellaposodna, és érdektelenné válhatna a közönség számára.
A két művész együttes produkciója feledhetetlen élménnyel gazdagította a hallgatóságot. Az előadás azért is kimagasló teljesítmény, mert a dalok eredeti nyelven, németül hangzottak el, mégis sikerült velük átadni a versekben foglalt érzelmeket, hangulatokat, azok számára is, akik nem értik a német nyelvet. Nyilvánvaló volt a kiejtés tisztasága is, nyelvértéstől függetlenül minden hang kivehető volt.
Egy ismerősöm az előadás végén azt mondta, aki nem szereti a műfajt, ezt az interpretációt meg kellene hallgatnia, és utána már a dalok szerelmesévé válna. Úgy vélem, megállapítását a közönség minden tagja megerősítené.
A másik a szerda délelőtti koncert, ahol másodikként Johannes Brahms „H-dúr trió”-ja csendült fel. A művet Baráti Kristóf hegedűn, Camille Thomas csellón, és Fejérvári Zoltán zongorán adta elő. A kiváló magyar művészeinkhez csatlakozott francia-belga Camille Thomas művésznő fiatal kora ellenére számos rangos nemzetközi elismerés tulajdonosa, igen vonzó külsővel megáldott, rendkívül szuggesztív előadó.
A mű érzelmekben bővelkedő, kiemelkedő romantikus alkotás. A három hangszer hol külön-külön, egymást követve szólal meg, hol átfedik egymást a szólamok, vagy éppen egyszerre játszanak a hangszerek. Ehhez adott volt három nagyszerű művész, akik nem „csak” előadták a darabot, hanem teljes átéléssel játszottak, azonosulva a muzsikával. Sokak számára, így nekem is különleges élmény a zenén túl a látvány, amely megsokszorozza az előadás hatását. Különösen kamarazenélésnél, így ennél a darabnál is megfigyelhető volt a művészek minden gesztusa, mozdulata, arcuk rezdülése, és testbeszéde. Látható, mennyire figyelnek minden hangra, ugyanúgy egymásra, hogyan nyugtázzák egy-egy dallam elhangzását, a másik kiváló teljesítményét.
A kifejezésmód és a szemmel is látható beleélés a művész egyéniségétől, habitusától függ, a trió esetében Camille Thomas volt az, akinek az arckifejezése is erőteljesen tükrözte az érzelmeit. A zongorista Fejérvári Zoltán teljes átéléssel előadott nagyszerű játéka különleges élményben részesítette a hallgatóságot. Baráti Kristóf jórészt arcrezdülés nélkül ad elő, nála inkább a teljes koncentráció és odaadás figyelhető meg, minden hangjában tökéletes hegedűjátékának szépségét csak csodálni lehet.
Korábbi interjúban a csellista művésznő nyilatkozata szerint: „Egy előadás után akkor vagyok boldog, ha azt érzem, hogy egy nagyon speciális kapcsolatot sikerült kialakítani a közönséggel”. Hát a Kaposfesten a három művész megteremtette az egészen különleges kapcsolatot, amely érzést a művészek és a publikum egyaránt magával vitt.
Kedves Kaposfest, köszönjük a feledhetetlen koncerteket!
Találkozunk egy év múlva.
Hozzászólások