Otthon üres ház fogadott.
– Apa! Anya! – vettem sorra a szobákat.
Senki. Egyedül Lady, házunk hűséges őrzője vetette magát rám kitörő örömmel.
– Szervusz, öreglány, hogy vagy, he? De régen nem láttalak.
– Vigyázz, harap! – ijedezett 40-es.
– Ugyan dehogy, hisz ez az én kutyusom – cirógattam meg kedvesen. – Megismered még a gazdidat? Hát a többi hova tűnt? Gaz-di! Érted? Gaz-di! – szótagoltam nyomatékosan. – Vezess gyorsan hozzájuk!
– Hagyd, majd én – grimaszolt 30-as. – Csak nem várod, hogy ez az alsóbbrendű szénegység vezessen nyomra bennünket?
– Te nem ismered a kutyámat. Ha ő egyszer megszimatol valamit, az a föld alá sem bújhat el előle.
– Igen? Akkor csak vezessen – vágta zsebre a szenzorát.
– Lady! Gazdi! Keress!
A kutya ugatva vágtatott az ajtóhoz és felugrott a kilincsre. Kinyitottam az ajtót, és loholtunk Lady után. Így jutottunk a pincébe. Csakhogy ott sem volt egy lélek sem.
– Menjünk, tévedett az öreglány. Nem hallod, mit kaparod azt a földet, te kis hülye?
– Megmondtam – fölényeskedett Kukacka. – De ne izgulj, az én érzékelőm nem téved – villantak fel szemében a beléje épített detektorok fényei. – Helyesbítek, a kutyád mégsem tévedett: idegen szénegységek vannak a gádorban.
– Itt? Hol?
Kiderült, hogy a pince alatt még egy titkos pince húzódik, s a következő percben már rá is akadtam családom valamennyi tagjára.
– Apa! Anya! – öleltem át őket boldogan, hogy a sors, Isten, akárki megint összehozott azokkal, akiket a legjobban szeretek.
– Őt nem öleled meg? – intett egy idősebb nő felé Zsú húgom.
– Miért, ő kicsoda?
– Dzsamilla.
– Az lehetetlen – szaladt minden vér az arcomba. – Ez az öregasszony?! – lestem a nő felé.
Tényleg ő volt, Dzsamilla! Az pedig, hogy öreg, immár valamennyiünkre ráillik. Éden ide-oda, megvénült itt mindenki: apám, anyám, a húgaim, férjeikkel meg velem együtt természetesen. Nem értem, hogyan, vagyis értem én, csak azt furcsálltam, miért éppen most és ilyen egyszerre vált be Szergej Szergejevics jóslata. Megrendülten indultam Dzsamilla felé, aztán félúton meggondoltam magamat. Ez a nő elhagyott, átejtett, semmi közünk egymáshoz.
– Jaj de örülök, tényleg te vagy az? – áradozott édesapám. – Hol jártál, mit csináltál, amióta nem láttunk?
– Mindjárt elmesélem, csak előbb te áruld el, miért bujtatok a pincébe!
– Nem tudod?
– Mit? Hogy háború van? Igazság szerint nem tudtam. Képzelem, micsoda kalamajka lehet most errefelé.
– De hát hol jártál, hogy csak most szereztél erről tudomást?
– Hát… izé… kirúgtak az Édenből.
– Jézusom! Á, nem, ez nem lehet! Akkor mit keresel az Édenben, mert akit egyszer innen kirúgnak…
– Valahogy, miért, miért nem, kikapcsolt a pajzsotok, erre fogtam magam, és átjöttem megnézni, mi ez a ramazúri felétek.
– Kikapcsolt a pajzsunk? Hogy mik vannak! Na, mindegy, ha te mondod. Egy abszurdummal több vagy kevesebb, nem számít.
– Mégis mi történt? Ki robbantotta ki a háborút?
– Timur Engel, alias Hitler, ugyanis kiderült, hogy Timur Engel és a SZIRP elnöke egy és ugyanaz a figura.
– Hogy fogadták?
– Az emberek? Eleinte morogtak. Hitler ígéretei, no meg a kezdeti sikerek azonban sok édenit levettek a lábáról.
– Téged is?
– Ne viccelj! Hogy tetszhet nekem olyan had- és pártvezér, aki minden űrmigránst ki akar iktatni?
– Tehát ezért bujtatok a föld alá. – És keresett oltalmat nálatok Dzsamilla, fűztem hozzá magamban. – De mi a helyzet azokkal a tejfehér bőrű tagokkal, akik őrjöngve futkosnak ide-oda az utcákon?
– Ez már egy külön történet. Ahhoz, hogy megérthesd, vissza kell ugranunk abba az időbe, amikor a földlakók egy része a haldokló Nap elől menekült a föld alá, másik része pedig egy-egy űrhajón, a Holdon vagy Marson keresett menedéket magának – elegyedett a társalgásba Zsú lapátfülű hitvese.
– Igen, de a Nappal együtt a Hold, Mars, sőt, minden bolygó megsemmisült.
– Nem minden. A Föld, Istennek hála, megmenekült.
– Istennek? – húzta el a száját Zsó férje. – A tudománynak, sógor, a tudománynak meg annak a vágynak, amit életösztönnek neveznek.
– Megengeded, hogy folytassam? Köszönöm. Tehát megmenekültünk. De nemcsak mi, hanem azok is, akik a föld alatt próbálták túlélni naprendszerünk legszörnyűbb apokalipszisét.
– Ezt viszont én kétlem, mert ha maradtak is odalenn túlélők, már réges-rég kihaltak, különben biztosan kimerészkedtek volna a felszínre – ingattam meg szkeptikusan a fejemet.
– Sokáig mi is ezt hittük, aztán egyszer csak felbukkantak a föld alól, és attól fogva egyik változás követte a másikat: tüntetések, majd zavargások a muszlimok, űrvándorok és főleg albínók miatt, akik óriási tömegben lepték el az É–2-t.
– Ilyen sokan vannak?
– Mint csillagok az égen, és valamennyien vadak, éhesek – tódította édesapám. – De ez még hagyján, ennél milliószor nagyobb döbbenetet okozott, amikor megtudtuk, hogy nemcsak az arany-, hanem örök életünket is eljátszottuk. Erre tört ki most már a pánik is. Éli, éli, lámmá sábáktáni?: Isten, Isten, miért hagytál el engem?, jajveszékeltek a xanaxiak és Hitler hívei egyaránt. Azonnal félreverték a harangokat, és hetekig csak úgy tódult a nép a templomba.
– Utána, mintha mi sem történt volna, folytatódott a háború. Kösz a tájékoztatást. Mindenesetre szép kis felfordulásba csöppentem! És az albínók? Csatlakoztak az elnökhöz?
– Se hozzá, se Hitlerhez. Pillanatnyilag semlegesek, tekintetbe véve, hogy, most mit kerteljünk, mindkét táborban gyűlölik az albínókat, muszlimokat…
– Inkluzíve minden űrmigránst – nézett Dzsamilla egyenesen a szemembe. – És ezt a űrmigránsok is nagyon jól tudják.
– Szia, Dzsamilla! – üdvözöltem hűvösen, azzal pont: semmi puszi, ölelés, mintegy jelezve, hogy jelenlétét ugyan megtűröm, de ennél többre nem számíthat. – Jelenleg ki áll nyerésre?
– Természetesen Napóleon – világosított fel édesapám. – Xanax hadereje, technikája, nyugodtan kijelenthetem, egyszerűen felülmúlhatatlan. Most derült ki, amiről eddig szintén nem tudtunk, hogy bolygónk minden tudása, ereje ebben az egy városban összpontosul.
– Én tudtam, de hogy jön ide Napóleon?
– Ő I. Ali fővezére.
– És Hitler barátja.
– Volt, fiam, volt. Most ellensége, mert a politikában, ugye, nincs barátság.
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások