Az ablak függönye mögül, a résen besütött a reggeli nap. Egészen világossá vált a szoba. Fehér Lajos, ez a huszonöt év körüli srác először az alvó lányra pillantott. Eszébe jutott a tegnap esti buli. Aztán az a tény, hogy a lány különösebb unszolás nélkül, követte őt ide. Nem akarta felébreszteni, de mozdulatára a lány is felkönyökölt az ágyban. Egymásra tekintettek, első pillanatban mind a ketten szótlanok maradtak. Kissé zavarban is voltak, hiszen ez volt az első közös ébredésük. Aztán a zavartságon túltették magukat. A fiú megölelte a lányt. Érezte testének melegét. Átfutott rajta a tegnap esti és éjszakai élmények sora. Öröm töltötte el, valami különös érzés még ezen kívül, de hogy ez mi, erre nem tudott magyarázatot adni.
Irén kék szemébe nézett. Ennek a tizenhat éves gimista lánynak izzott a tekintete, melyet erőteljesen aláhúztak formás, szabadon hagyott mellei. Fehér Lajos nem tudta, hogy mit is nézzen, mert mind a kettő vonzotta. Szótlanul nézte a lányt, majd egy hosszabb hallgatás után megszólalt: – Sokszor elmaradtál már? – kérdezte a lányt. – Reggelig? – tette fel a kérdést Irén. – Igen! – mondta a fiú. A lány ránézett. A tekintete meleg volt és nyugodt. – Még nem! – Ez az első? – lepődött meg Fehér Lajos és valami győzelemféle érzés kerítette hatalmába. A lány intett a fejével, hogy igen. – Akkor most haragszol rám? – Miért? – a lány könnyedén kérdezett vissza és kezdett öltözködni. – Hogy itt maradtál, és miattam szorulsz majd. – Ki akarta, hogy itt aludjak? – incselkedett a szavakkal Irén. – Erről vitatkozhatnánk! – szabadkozott a fiú egy kicsit. – De ki mondta ki? – Te… – mondta bizonytalan hárítással Fehér Lajos és nagyot nyelt. – Na látod, ezért tartom is a hátam! Vagy megbántad? A lány kérdése egy kicsit keményen hangzott. – Ne mondj ilyet! – tiltakozott a fiú és megölelte a lányt. Ebben az ölelésben szerette volna kifejezni, hogy szép volt minden. Kibontakozott az ölelésből és újbóli zavarát oszlatván megkérdezte a lánytól: – Iszol egy kupicával? – kezébe vette a konyakos üveget. – Nem! – tiltakozott. – Felfrissít, éhgyomorra jó! – biztatta a fiú és poharak után nyúlt. – Akkor iszom! – egyezett bele. Ez már egyértelmű döntésnek látszott. Öntött és ittak. – Brr…, de erős! – rázkódott meg a lány. – Szokás kérdése, nekem már nem! – húzta ki magát Fehér Lajos, ezzel is mutatva férfias mivoltát. – Hallgatnék egy kis zenét – vetette közbe Irén. – Milyet? – kérdezte készséggel a fiú. – Friss jazzt! – volt a válasz. – Parancsolj!
Fehér Lajos előkeresett egy CD-t és becsúsztatta a gépbe. Bekapcsolta. – Megfelel? – kérdezte pár taktus után. A zene feldobta őket. Ezzel mintha beindult volna valami, mozdult a láb, a test, a szív ritmusa.
– Igen!
– Mosakszol?
– Nem!
– Miért?
– Majd otthon megfürdöm!
– Anyád nincs otthon?
– Dolgozik!
– Elkísérjelek?
– Ne fáraszd magam. Jobb szeretek egyedül. Pihenj még!
– Nem tudok. Lekísérlek! A párbeszéd is pergővé vált. Érezték ez az esti, éjszakai együttlét, eddig tartott. Most talán jobb lenne egyedül, hiszen újból át kell gondolni mindent. Helyre kell tenni az eseményeket. Felöltöztek és Fehér Lajos lekísérte a lányt a villamoshoz.
– Találkozunk? – kérdezte, amikor a villamos ajtói kinyitódtak. Indulásig már csak pillanatok voltak hátra.
– Akarod? – mosolygott a lány.
– Ilyet kérdezni? Este a szokott helyen! A lány már a peronon állt.
– Jó! Megígérem! – erősítette meg. Becsukódtak az ajtók.
– Siess… várlak! – kiabálta a közben elindult villamos után Fehér Lajos. Hosszan nézett a tovatűnő lány után, de gondolatai már az éjszakai eseményekre kalandoztak vissza. – Mi maradt utána? Csak az emlékek, vagy az érzések? Nem tudom! Mit érzek most? Jó volna… az első alkalom, nekem adta… csak velem, de miért? Szeret? Szeret! – Mit jelent szeretni? – volt a további kérdése. – A férfié lenni, vagy mást? Biztosan még mást is! Ő mit érezhet? Oly keveset tudott rólam, én is róla, vagy az nem baj? Az arca… miért olyan az arca? Nem szép, mégis vonzó. A teste, a melle csodálatos! Miért nincs összhang? Tartós lenne ez a kapcsolat? Nem tudom… talán… – kusza vibrálások után jöttek a gondolatok, melyek mindent összezavartak.
Szótlanul, magába roskadva bandukolt az utcán. Talán már délelőtt tíz óra is elmúlt, amikor egy kereszteződésben, a piros lámpánál, megtorpanva állt. – Mi mást tudnák tenni ilyen jó időben? – kérdezte hirtelen és egy nagy medencére gondolt. Kiment a Palára. Helyet keresett, jó naposat és hasra feküdt. Érezte milyen forrón, éget a tűző nap. Valahogy, az éjszakai kaland után, jól esett. Ellazította testét, a fáradtság szétáradt benne. Szempillái leragadtak. Félóra után felriadt. – Napon nem szabad aludni! Felkelt. Egészen megizzadt. Zúgott a feje. – Kissrác koromba is így jártam! – emlékezett vissza. – Elaludtam otthon a kertben egy diófa alatt. A nap tűzött, meleg nyár volt. Először az árnyákban feküdtem, aztán ahogy telt az idő, az árnyák is elment, csak a tűző nap maradt. Napszúrás lett a vége. Lázas voltam! – másra már nem emlékezett. – Most meg szomjas vagyok! Sört akart inni. A medence szélén, az alacsony vízbe gázolva ment.
– Ez a Jenő a melóból! – állapította meg. Ott állt vele szemben a kollégája, ez a bronzbőrű, rövid hajú fiú, aki pár évvel idősebb nála. Jenő egy nagyon fiatal lány kezét fogta. Talán tizenöt, tizenhat éves lehetett. Nem volt zavarba. – Szabin vagy? – kérdezte hirtelen Jenőtől. – Nem, kiléptem! – válaszolta röviden. Fehér Lajos értetlenül nézett rájuk. Jenő pár pillanatig, kissé értetlenül bámult, de rögtön rávágta: – Mit lehet ezen nem érteni? Ki-lép-tem! – mondta tagoltan és egyben győzedelmesen, mint egy hős tettet. – Csak úgy? – az újabb kérdés. – Ne gyerekeskedj már, untam én azt a melót! – szögezte le. – És most mit csinálsz? – kérdezte értetlenül. Jenő megvonta a vállát és vidáman annyit mondott: – Nyaralok a kis menyasszonyommal! – és átölelte a fiatal lány vállát, aki kedvesen mosolygott és Jenőhöz simult. A fiú élvezte ezt a ragaszkodást. Egy kis szünet után tárgyilagosan hozzá tette: – Majd alakulnak a dolgok, Olga papája megígérte, hogy segít! Olga mosolygott, Jenőre nézett és úgy mondta: – Az apám, ha valamit megígér, meg is teszi! Ezzel, mintha a sorsdöntő kérdésre, pontot is tettek volna. Intettek Fehér Lajosnak és átölelve egymást, tovább sétáltak a tűző napon, a lubickoló fürdőzök gyűrűjébe.
Fehér Lajos állt egy darabig szótlanul, majd az estére gondolt. – Irén vár! Menni kell! – döntött és az öltöző felé vette útját. Letusolt, lassan öltözött, nem akart sietni, este nyolcig még van bőven idő. A bejárati büfénél vett egy szendvicset, ivott egy pohár sört, és ahogy majszolta a kolbásszal, paprikával teletömött zsemlét, arra gondolt: – Szerencsés ember vagyok! Szerencsés, mert megismertem egy fiatal, tiszta lányt, aki csak az enyém! Senki másé!
Melegség, nyugodtság futott át rajta. – Ez lenne a boldogság? Ha ez, akkor nagyon jó! – összegezte és a tegnap esti presszó felé vette útját. Pontban nyolckor ott is volt. Várt türelmesen. Először még nem akart leülni egy asztalhoz, kint várakozott. Sétált a bejárati ajtó előtt. Megtett jobbra és balra is tíz métert. Nézelődött, Irén még nem érkezett meg. A séták egyre hosszabbra bővültek, az idő is telt. Már ott tartott, hogy az ajtótól való távolság mindkét irányban meghaladta a kétszáz métert. Onnan, ha visszapillantott a szürkületben már nehezen lehetett alakokat pontosan felismerni. Néha Irén alakját vélte felfedezni, ilyenkor meggyorsította lépteit. Aztán a sietéstől sűrűbben vette a levegőt, már száradt a torka is. Irén sehol, pedig ezt a távolságot sétáló léptekkel ötször is megtette. Egyre idegesebb lett. Nem tudta, mit tegyen. Már kilenc óra körül járt az idő, a séta sem esett jól. Irénről sajnos nem tudott többet a tegnap esti, éjszakai eseményeknél. Másnap, harmadnap is elment, megtette az esti sétáit, de a lány ezeken a napokon ott nem jelentkezett.
Hozzászólások