A kristályok lassan, de egyre nőnek,
nagy jelzése ez a múló időnek.
Szigorú rácsok közt őrzik titkukat,
elme csak sejt, de hiába is kutat.
Tarka legendák, mit mágusok szőnek,
a kétkedőkben soha meg nem dőlnek.
Múlt Atlantiszába kódolt a tudat,
látni vélik sorsuk Göncölén a rudat.
Hej! Ti szépek, ti öröknek nőtt csodák!
El nem ért vágyak, rejtett kristály-szobák,
bújócskáztok már évmilliók óta.
Botor az ember. Akarja a szépet.
Belső rezgéstek szirénhangú ének,
melyben mindig ott sír egy bányásznóta.
(A szerző A tizenkét drágakő című kötetének megjelenésére)
Hozzászólások