Ez a péntek délután Székesfehérváron a Budai úti kiskocsmában ugyanúgy indult, mint a hét többi napja. Egy idő után abban különbözött a többitől, hogy az ismerős arcok közül egyre többen lettek a helyiségben. Indításként, hogy valamiféle naplót vezessünk, mint az építkezéseknél szokás, sorba vettük a résztvevőket. Ott állt a pultnál Simek Sanyi a pék, az elmaradhatatlan sörös Mari, Varga Jocó, a vállalkozó kőműves, meg a málé Őr Jani, vagyonőr. Török Feri a temetkezési Részvét BT tulajdonosa és egyik alkalmazottja, a szőke, szeplős arcú sofőr, Sanyi, az egyik kisasztalnál ültek. Ők sört ittak, konyak kíséretében. A pultnál támaszkodók elé Peti, a csapos, egy-egy fröccsöt tett. Később nagy hanggal állított be a targoncás Sanyi és Varga Dani. Ők ketten mindjárt a Török Feri asztalához álltak, nem ültek le, csak vártak. Pénzosztás következett, mert ők ketten, mint alkalmi sírásók működtek közre a Részvét BT napi munkájában.
– Hány sírhely volt? – kérdezte Török Feri és elővette kis autós táskáját és kihúzta rajta a cipzárt és várt.
A targoncás Sanyi meg Varga Dani egymásra néztek, mindegyik a másiktól várta a választ. Aztán a rámenősebb targoncás Sanyi mondta: – Három!
– És tegnap? – tette fel a kérdést Török Feri.
Erre már Varga Dani válaszolt: – Négy!
– Jó sokan halnak meg mostanában! – jegyezte meg Simek Sanyi. Török Feri kissé dörmögő hangon tette hozzá: – Baj is, meg a mi munkánk szaporodik! Aztán kiszámolta a pénzt mind a két fiúnak, átadta nekik és becsukta kis autós táskáját, és mint aki jól végezte dolgát, koccintott a sofőr Sanyival és hosszan ivott a söréből. A targoncás Sanyi meg Varga Dani a pénz birtokában a pulthoz támaszkodott és intettek Petinek, a csaposnak, hogy a szokásosat tegye eléjük. Így gyorsan egy-egy korsó sör, meg egy-egy fél konyak díszítette a pultot. A fiúk egymásra néztek és szótlan összedolgozásban, mint ahogy a sírgödröket szokták ásni, behörpintették a konyakot. Még a szemük sem rebbent meg, kicsit vártak, hogy levegőt vehessenek, és közvetlen utána legurították a korsó söröket is. Pár perc szünet következett, majd targoncás Sanyi szólalt meg:
– Ez jól esett! Péter ismételjük meg! Ma úgy is péntek van!
Valaki közbeszólt: – Óvatosan fiúk, messze még az este!
Varga Dani csak intett a kezével, mintha azt akarná mondani: – Meg se kottyan ez nekünk! Arca kezdett pirosodni, de ő erre mindig úgy reagált: – Nem az italtól van, az allergiám jön ki. A munkától vagyok allergiás! Erre az ott állók mondták: – Ők is! Ebbe maradtak, ezt nem vitatták tovább.
Egyszerre többen is beléptek a kiskocsmába. Elsőnek Jenő, a kőműves szakmunkás. Már jobb volt a hangulata, mert korábban sokat búslakodott az eltűnt Andrea miatt. Hiába kereste, nyoma veszett. Mögötte a szőke Lajos jött és a nyugdíjas Gáspár, akik a nemrég elhunyt Brúnó barátai voltak. Brúnót sokat emlegették, példakép lett a Don Pedro Pizzéria mosogatófiúja. Szó nélkül végezte munkáját, ő nem volt allergiás, mármint a munkára, őt inkább a spagetti étteremben a mosogatásra váró tányérokon összegyűlt kecsöp bosszantotta. Ebben a tudatban szenderült át a másvilágra. A sor végén Varga Laci lépett a kiskocsmába. Vasutas múltján egyetlen percre sem változtatott. Az a krampácsoló, kavicsot lapátoló vasúti munkás maradt, mint volt pár évvel ezelőtt. Még egy szokása változatlan maradt, az üres zsebe. Ennek ellenére az ital utáni vágya az megmaradt. Leküzdésére szégyenérzete is elpárolgott, megszűnt. A zsetont a kisfröccsökre, mert ezt ivott mindig, megszámlálhatatlan mennyiségben, lejmolással szerezte meg. Ismerték őt, pénzt nem adtak neki, mert azt sohasem adná meg, inkább fizettek neki egy kisfröccsöt. Ebből aztán nem volt további gond.
Az összegyűltek a közben betérő ismeretlenekkel együtt iszogattak, értékelték az elmúlt hetet, amikor teljes horgászfelszerelésével és egy nagy fehér vödörrel berobbant Smidi. A becsületes neve ennek az alacsony, nagyhangú, mindig mosolyra húzódó szájú fickónak Smidéliusz Kázmér volt. Folyton a kajáról beszélt, közben olyan vékony volt, mint a nádszál. Smidit ismerte az egész környék. A Velencei-tavon szokott horgászni, oda van éves bérlete. Agárdról jött biciklivel. Most is mutatta, mekkora halat fogott.
– Ezt nézzétek meg! – mondta felemelt hangon és a vödörből valóban egy nagy pontyot húzott ki a kopoltyújánál fogva.
– Ez igen! – mondták többen. – Mit csinálsz belőle? – kérdezte sofőr Sanyi. Smidi először lekergetett a torkán egy szagos felest, majd egy pohár sört. Körülnézett és elkezdte mondani: – Legelőször megtisztítom, aztán felszeletelem a halászléhez. Persze van még itt egy csomó apró hal, azt is. Közben nagyot nyelt, szinte már érezte a halászlé ízét. A többiek ráfigyeltek. Smidi ahogy ecsetelni kezdte a főzés mozzanatait, mindig nyelt egyet, megnyalta szája szélét. Olyan volt ez a szertartás, mintha már kanalazná is a kész halászlevet. – Megtisztítom a hagymát, szép apróra vágom, egy kis zsíron éppen csak megfuttatom, felöntöm vízzel. Beleteszem a többi halat, legalább háromfélét és főzni kezdem. Megint nyelt egyet. A kocsmában lévők is vele együtt nyeltek. Az ádámcsutkák le fel, szaladgáltak. Smidi élvezte a helyzetet, mert tudta és kitapasztalta, hogy a kocsmában tartózkodás egy bizonyos idő után éhessé teszi az embert. Ilyenkor szoktak az alkalmi szakácsok főzésbe kezdeni. Elméleti síkon csak úgy rotyognak a legfinomabb babgulyások, paprikás krumplik kolbásszal, csipetkével, meg a rakott káposzta, oldalassal. De a halászlé is sokszor terítékre került. Itt aztán vita szokott kerekedni, mert van, aki a szegedi halászlé mellé teszi a voksot, de van, aki a gyufatésztával kiegészített bajai halászlénél marad.
– Smidikém, még mit teszel bele? – kérdezte éhes tekintettel targoncás Sanyi. Varga Dani csak nézett, réveteg szemmel, neki már több volt a maligánfok, mint a megszokott.
– Nektek már semmit! – mondta Smidi. – Úgy jártok, mint a múltkor. A hallgatóság tagjai szótlanul, de kíváncsian néztek Smidire. – Nem is tudjátok, biztos nem mesélték Sanyiék. A múltkor ilyen, hasonló állapotban mentek hazafelé. Odaértek a Berényi úthoz, amikor Sanyi azt mondta: – Itt egy folyó és megkérdezte Danitól, tudsz úszni? Mert én nem! – folytatta: – Naná, hogy tudok, mondta Dani és egy hasast ugrott az úttestre!
– Ez nem igaz! – kiáltott fel targoncás Sanyi.
– Itt még nincs vége! – intett a kezével Smidi. – Dani nagyot nyekkent, majd azt mondta neked: – Gyere nyugodtan, be van fagyva!
Hangos nevetésbe torkollott a Smidi által vezényelt, állítólagos történet. Majd folytatta: – Mikor megfőtt az alaplé, jön a passzírozás, összeállítás. Halászlékockából is teszek bele, meg finom őrölt házi pirospaprikát. Sózom, ízesítem, beleteszem a hal szeleteket. Megint nyelt egyet, megnyalta száját. Mindezt csattogó cuppanásokkal kísérte. Látszott, hogy a többiek csak nyelték a megindult nyálképződésüket. Éhes lett mindenki. Gondolatban eljátszottak azzal a lehetőséggel, hogy milyen jó lenne enni ebből a halászléből. Aztán jött a valóság, nincs halászlé! Poharak után nyúltak és újból ittak. Ez pillanatnyilag enyhítette az éhségérzetet, de csak átmenetileg.
– Na én megyek! – mondta Smidi és felcihelődött. – Majd gondolok rátok! – tette még hozzá és kiment a kiskocsmából. A halászlé elképzelt illata, íze azonban itt maradt. Pár pillanatra csend keletkezett a helyiségben, aztán nyílt az ajtó. P. Horkai Feri a tulaj jelent meg, kezében egy hatalmas tálca. A tálcán zsíros kenyér szeletek, lila hagymával.
– Na fiúk, mától kapható lesz a focista zsíros kenyér! – mondta és ezzel régi középcsatár múltjára akart utalni. – Egy szelet kenyér egy százas! – tette még hozzá.
A tálcát a pultra helyezte. Mindenki csak nézett, nem szólt senki. Elsőnek sörös Mari jelentkezett. – Kérek két szeletet! – és letette a pénzt a pultra. Két perc múlva csak az üres tálca éktelenkedett a pulton. Néma csend ülte meg a kiskocsmát, mindenki egyhangú akarattal, talán a halászlére gondolva, éhes tekintettel, majszolta a zsíros kenyeret.
Hozzászólások