Erre már nekem sem volt mit mondanom, sőt, még meg is hatódtam, hogy ilyen jólelkűek a társaim. Leheveredtem hát a matracra, s már húztam is a lóbőrt rendesen. Kipihenvén magamat kiborgjaim kíséretében sétáltam egyet a táborban. Jókora, falunagyságú tábor volt telis-tele albínóval. Muszlimot, űrvándort alig-alig láttam közöttük. A lakások, udvarok csinosak, és minden szükségletet kielégítettek. A blokkokat színpompás parkok övezték, mellettük fürdőmedencék, foci-, tenisz- és egyéb sportpályák. Tulajdonképp egész kellemes lenne ez a lakótelep, ha nem zsuppolnának be ennyi személyt egy helyre – állapítottam meg magamban. Nemsokára magányos, a többinél impozánsabb épülethez érkeztünk.
– Vajon ki lakhat ebben a csodálatos villában?
– Nyilván ő – mutatott 30-as egy szökőkút előtt üldögélő emberre.
Az a testvér volt, aki ebbe a táborba vezetett bennünket.
– Menjünk, szeretném végre megtudni, kik ezek a titokzatos albínók! Khm! Bocsánat a zavarásért! – óvakodtam a haverhez, aztán eszembe jutott, hogy nem is tud édenül. – Én… Antal Krisztián. Te?
– Örvendek. Én meg Eino Armas vagyok.
– Hát te tudsz magyarul?
– Egy kevés. Kevés magyar, kevés finn, merthogy félig ez van.
– Istenem, egy magyar! – öleltem át Einot.
Egy teljes órán át kérdezgettük egymást, ismerkedtünk, és én végre megtudtam, először is kicsoda. Kiderült, hogy ennek a telepnek a megbízott felügyelője. Olyasféle, mint a náci koncentrációs táborok elöljárója volt valamikor. Más szóval szintén rab, aki néhány kiváltság fejében irányította, ugyanakkor szemmel is tartotta a telepet, melynek minden napjáról referálnia kellett a táborparancsnoknak. Ami úgy általában az albínókat illeti, ők voltak azok az emberek, akik hajdanán a Föld alá menekültek a forróság elől. És túlélték, merthogy a Föld is túlélte. Hogy minek köszönhetően? Tudósaik szerint egy olyan űrhajónak, melynek sikerült egy technikailag fantasztikusan fejlett bolygóra lelnie. Innen tértek aztán vissza segíteni, ha még lehet, a jó, öreg földecskén. A jelek szerint lehetett, mert a Föld, lám, még mindig él és virágzik. Egyházuk szerint azonban mindez fikció, amiről nem maradt fenn semmiféle hiteles adat, dokumentum, miközben a Szentírás előre megjósolta a világ végét meg az Édent is.
– Tehát Istennek, nem a tudománynak köszönhetjük, hogy, jóllehet egész naprendszerünk elpusztult, mi még ma is élünk és virágzunk.
– Az egyház szerint mindenképp.
– És szerinted? Miben hiszel te, testvérem?
– Mivel én nem van sem pap, sem tudós, egy kicsi ebbe, egy kicsi abba, de leginkább, ami hall, tapint és érez.
– Homo sapiens. De ereszkedjünk vissza a föld alá. El tudom képzelni, milyen rettenetes lehetett ott a föld alatt.
– Az őseink biztos. Hiszen minden elöl kellett kezdeni: épít város, gyár, földalatti technológia. Közben mi is változik, ugyanúgy, mint ti, űrmigráns. Kevés fény, melanin eltűnik, ezért van mi tejfehér.
– És hogyhogy egyikőtök sem merészkedett a felszínre olyan hosszú-hosszú időn át?
– Merészkedik, nem is egyszer, de a levegő van mérgező, megöl mindenki. Hogy ez mennyi ideig tart, ne kérdez, merthogy utána több száz, de akár millió évig sem próbált megnézni, mi újság odafent. Tudomásul vesz, hogy az holt világ, nekünk, tetszik, nem tetszik, itt kell élni és meghalni. Aztán egyszer csak véletlenül észrevesz, hogy kitisztul a levegő, mire gyorsan kibúj a föld alól – magyarázta furcsa torokhangon és olyan magyarsággal, melyből hol egy rag, jel vagy képző hiányzott.
No de mire való a fordítógép. Már ha még működik. Előhalásztam, működött, csak éppen a fordítással nem boldogult. Világos: a kütyübe programozott nyelvek közt egyetlen toldalék nélküli nyelv sem szerepelt.
– Szóval kibújtatok – vágtam zsebre a transzlátort. – Alighanem jókora riadalmat keltettetek ezzel az Édenben.
– Hát… volt, aki csak megbámult, és, igen, egyesek féltek is. Mi voltunk a 16. század fehér macskái, akik bajt, szerencsétlenséget hoznak az emberre. A gondok igazából azonban csak akkor kezdődtek, amikor ránk fogták, hogy miattunk küszködik lakás- és élelmiszerhiánnyal az É–2. Ezután már csak azt kérték, mit kérték, követelték, takarodjunk vissza oda, ahonnan kibújtunk – folytatta Eino felügyelő, akinek a szavait a közérthetőség kedvéért igyekeztem, és később is igyekszem helyes magyarsággal idézni.
– A föld alá?
Az albínó bólintott.
– Aranyszívű, irgalmas testvérek. És nem akadt senki ezen az óriási planétán, aki védelmébe vett volna?
– Dehogynem: I. Ali, őszentsége. Ő még menekültstátust is adott volna, ha beállunk a seregébe zsoldosnak.
– Értem, vagyis nem értem – ráztam meg a fejemet. – Tudomásom szerint Napóleon ármádiája ugyan kisebb, mint Hitleré, annál fejlettebb viszont a technikája, és csak hetek kérdése, mikor küldi padlóra Adolfot. Ha ez igaz, és miért ne lenne az, mit nyerhet I. Ali az albínókkal?
– Sokat, nagyon-nagyon sokat – hangsúlyozta a felügyelő –, mert ha Hitler beveti legújabb fegyverét, bármilyen erős a szentatya, neki is jól jöhet egy kis segítség.
– Mi, már megint egy csodafegyver?! – kacagtam ki a felügyelőt. – Ezt most hallom először. De hát ezzel fenyegetődzött ő a 2. világháború végén is, aztán mi lett belőle? Feltalálták az amerikaiak.
– Csakhogy ez most nem blöff, barátom. Azt meg én nem értem, hogy hallhattál Hitler csodafegyveréről először. Új vagy itt, hogy arról sem tudsz, amiről minden veréb csiripel?
(Következő rész: jövő vasárnap)
Hozzászólások