Két éve ismertem meg Ibolyát. A menetrend szeszélye hozott össze minket, hiszen délelőttönként ugyanazzal a busszal indultunk az iskola melletti megállóból. Legalábbis a hét két napján biztosan, mert a többi napokon én jóval később kezdtem napi vándorlásomat a kerület egyik végéből a másikba.
Úgy kezdődött a történetünk, hogy az egyetlen szabad ülőhelyet kölcsönösen felajánlottuk egymásnak, de addig vacilláltunk, míg egy nevető harmadik lehuppant az ülésre. Egymásra mosolyogtunk, pont egyforma grimaszt vágtunk, majd beszélgetni kezdtünk. Már nem is tudom, hogyan alakult ki köztünk a bizalomnak az a légköre, amelyben elkezdte nekem mesélni az élete történetét. Két magányos nő egymás felé fordulása volt ez a gesztus, mindkettőnk számára a hallgatás falának áttörése, hisz egyedül éltünk már évek óta, társ és család nélkül.
Mint kiderült, napra pontosan egyszerre születtünk, hónap, nap megegyezett, csakhogy ő az utolsó háborús évben, míg én épp tíz esztendővel később. Sok hasonlóságunknak oka is lehet, hogy mindketten Oroszlánok vagyunk, bár egyikünk sem tulajdonított túl nagy jelentőséget ennek. Sokkal inkább fontosnak éreztük a megéléseink közötti különbséget, amelyek a tíz év korkülönbségből adódtak. Bár meglepően sok közös élményben volt részünk, néha úgy éreztem, mintha az én életemről mesélne végtelenített történeteiben. Negyvenperces közös utazásaink során, elindulva kisgyermek korától, eljutottunk a történetben csaknem napjainkig.
Néhány hete nem láttam már őt, de nyugodt voltam, hisz tudtam, a történet még nem fejeződött be, folytatódnia kell. Egy napon majd ott áll újra mosolyogva a szokott megállóban, és megkérdezi: – Hol is tartottam?
Nem járhattam óvodába – kezdte a mesélést egy szép tavaszi napon, amikor egymás mellett ülve megkezdtük utazásunkat. Anyám háztartásbeli volt, mint akkoriban a nők többsége, és csak azoknak a szülőknek a gyermekei járhattak az új óvodába, akik mindketten dolgoztak. Sokszor elszöktem otthonról, pedig tudtam, szigorú anyámtól majd kikapok, de annyira szerettem volna oviba járni, hogy ötévesen vállaltam a következményeket. Lábujjhegyre állva lestem be az ablakon, ami nekem a csodák birodalmára nyílt akkor! A forró bádog ablakpárkányon könyökölve néztem a többi gyereket, a sok játékot, meg a fehér köpenyes óvó néniket. Vágyakoztam közéjük, de nem mehettem. Talán ez volt az első igazi szívfájdalom, amit gyermekként megéltem. A sétáikon néha beálltam mögéjük a sor végére, mintha én is közéjük tartoznék, emberségesek voltak a dadusok, nem küldtek el.
1950-ben kezdtem el iskolába járni. Nagyon vártam, bár azon a nyáron, pontosabban a nyár végén történt velem egy kisebb baleset, amelynek következményeként veszélybe került az iskolakezdés. Általában szófogadó, jó kislány voltam, de aznap, egy meleg nyári délutánon mintha belém bújt volna a kisördög. A folyosón volt egy használaton kívüli asztal, azon ülve, hintázva, a lábamat lógázva hallgattam a felnőttek beszélgetését.
Anyám a válla felett rám szólt, hogy hagyjam abba, mert leesek és megütöm magamat, amikor, szinte abban a pillanatban, megtörtént a baj: előre estem, lendületben, erővel csapódtam a folyosó kövéhez. Pillanatok alatt elborította a vér az arcomat, olyan bőségben ömlött, hogy még az én edzett, sokat látott anyám is megijedt. Törülközőbe csavarta fejemet és rohant velem a körzeti orvoshoz. A mindentudó doktor bácsinak köszönhetem, hogy megmaradt a nyelvem, mert azt haraptam el estemben, onnan ömlött a sok vér. Fertőtlenítette, majd összekapcsolta a ketté harapott nyelvemet, és rám parancsolt, hogy két napig nem ehetek semmit, nehogy elfertőződjön a seb! És semmi hintázás, láblógatás ne legyen! Csak szófogadás! – tette hozzá, mivel jól ismert engem.
Nagyon megijedtem, gondolhatja – nézett rám, már akkor is jó beszélőkém volt, szerettem szóval tartani az embereket. Szerencsére gyorsan gyógyult a seb, hamarosan kivették a kapcsot, és csak egy kis heg maradt a nyomán, de az örökre.
Elérkezett szeptember elseje, amikor alaposan kifésülték a mindig kócos hajamat, frissen fényesített fekete lakkcipőt, vasalt iskolaköpenyt kellett felvennem, hátamra adták az iskolatáskát, és már indulhattunk is!
Eleinte tetszett a tanterem, a többi gyerek, a feladatok. Azt hittem olyasmi vár rám, mint az oviban lehetett, de nem volt ott semmi vidámság. A tanító néniből hiányzott a kedvesség. Nagyon szigorú volt velünk! Szabad volt pofozni, körmöst adni a vonalzóval, sarokba térdepeltetni a gyereket, ha rosszalkodtunk, engedetlenkedtünk. Emlékszem, hamar megutáltam az iskolát, nem is voltam valami jó tanuló. De olvasni azt nagyon szerettem!
Így aztán valahogy csak átvészeltem az általános iskola nyolc évét. Nem sok elképzelésem volt arról, hová menjek továbbtanulni nyolcadik után, csak azt tudtam, hogy szakmát szeretnék tanulni. Akkoriban sok lány választott magának fiús foglalkozást, tekercselőnek, hegesztőnek tanultak, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy annak mit kell csinálnia?
Önbizalomnak valamiért híján voltam, a gimnáziumot elérhetetlennek éreztem az én hézagos tudásommal, bár sok minden érdekelt, de a jegyeim nem voltak valami fényesek. A szüleim is arra biztattak, hogy tanuljak valami jó szakmát, és minél előbb kezdjek dolgozni, pénzt keresni. Öten voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb.
Volt olyan osztálytársam, aki a továbbtanulás helyett a nyolcadikos ballagás után egy hónappal férjhez ment. Mire én elvégeztem a szakmunkásképzőt, neki gyereke lett. De ez engem akkor nem vonzott, hallani sem akartam róla. Mivel szerettem fésülgetni a babáimat, meg a barátnőimet, anyámmal úgy döntöttünk, hogy fodrásziskolába megyek. Fel is vettek, simán ment minden, dicsérték a kézügyességemet. Szerettem oda járni, attól kezdve a családban mindenkinek én vágtam, daueroltam, fésültem a frizuráját. Amikor felszabadultam, férfi-női és gyermekfodrász lettem, és egy szép új fodrászüzletbe kerültem dolgozni. Ez nagy szerencse volt, a környéken nem is lehetett ilyen modern felszereléssel rendelkező fodrászatot találni, így csakhamar sok vendégünk lett.
Nagyon élveztem a munkát, csak azt nem szerettem, hogy szinte mindenki ugyanazt a vágást, csavarást és szárítást kérte! A fantáziámnak nem sok hasznát vettem.
Idáig jutottunk az első nap az életmesében, és én azt vettem észre, hogy szinte beszippantott a történet, már akkor szerettem volna hallani a folytatást, amelyre azonban néhány napot várnom kellett. Aztán úgy alakult, hogy sokkal többet kellett várnom a folytatáshoz néhány napnál. Pár hétig nem találkoztunk, már aggódtam, hogy valami baja történt, mint utólag kiderült, aggodalmam nem volt alaptalan.
Különös barátság a miénk, nem tudjuk egymás nevét, telefonszámát, címét sem, valahogy nem éreztük soha szükségét annak, hogy ezeket a koordinátákat, elérési lehetőségeket megadjuk egymásnak. Szerdán meg pénteken úgyis találkozunk a kilenc órás buszra várva.
Aztán egy őszi reggelen valóban megláttam őt, kicsit sápadtan, lefogyva, ott állt a megállóban. Elmondta, hogy kórházban volt, a bal mellében talált egy csomót és elment rákszűrésre. Befektették őt kórházba, kivizsgálták, vettek tőle szövettant. Szerencsére nincs nagy baj, mint kiderült, de néhány hétig feküdnie kellett.
Hol is tartottam? – kérdezte hamiskás mosolyával, mire én azonnal rávágtam, hogy a frissen felszabadult fodrászlány munkába állásánál!
Jó a memóriája! – felelte Ibolya, akivel, ki tudja, miért, magáztuk egymást, ami eléggé szokatlan nők között. De ő, az idősebb, nem ajánlotta fel a tegeződést, én pedig udvariatlanságnak tartottam volna felvetni.
Szóval, folytatta a történetet Ibolya, már két éve dolgoztam, amikor megismertem az első férjemet. A vendégem volt. Hónapról hónapra jött, mindig hozzám kérte magát, megfigyelte a műszakbeosztásomat, még véletlenül sem akkor érkezett, amikor nem voltam műszakban. Tetszett nekem a ragaszkodása, mindig adott borravalót, és kedvesen mosolygott. Mindketten félénkek voltunk, de tudja, egy fodrász olyan, mint a gyóntató pap, a vendég, ha beült a székébe, könnyen megosztja vele a titkait, gondjait, és örömeit is. Nekünk megnyílnak az emberek. Egy jó fodrász pedig meghallgatja a vendéget, nemcsak a frizuráját ápolja, hanem kicsit a lelkét is.
Így aztán már szinte vártam, nem is lepett meg, amikor Misi fél év múlva megkérte a kezemet, ahogy mondta, az ollóval együtt! Én pedig igent mondtam, hiszen tetszett a humora, az, hogy látszólag könnyen vette az életet, nem fogta fel tragikusan a problémákat. Mindenre volt javaslata, megoldása. Nyugodt, megbízható embernek tűnt, olyannak, akire az ember lánya rábízhatja a sorsát.
Azt még nem mondtam, hogy egy alföldi kisvárosban éltünk addig, de a házasságkötés után felköltöztünk Pestre, mert Misi szerint itt sokkal több a lehetőség. Imrén vettünk egy romos házat kis telekkel a Címer utcában. Elhanyagolt volt a ház, meg a kert is, akkor már pár éve nem lakott benne senki, olcsón jutottunk hozzá. A család segített összeadni a pénzt rá, nem kellett kölcsönt felvennünk. Ez hatalmas nagy segítség volt, még akkor is, ha aztán sokáig törlesztettünk, sorban, de legalább a kamatokat megúsztuk. Akkoriban nem volt az olyan felkapott hely, mint mostanában. Sokan voltak hozzánk hasonlók, akiknek nem volt pénzük drágább, belső kerületbe menni. De nekem pont megfelelt, mivel engem riasztott a belváros, a tömeg, a zaj, a benzingőz. Világ életemben vidéken éltem, nekem a fővárosban minden kicsit félelmetesnek tűnt. Nehezen is szoktam meg, de a férjem biztatott, meglátom, milyen jó lesz!
Misinek jó szakmája volt, kőművesként azonnal kapott munkát, és a kis ház felújításához is hozzákezdhettünk. A férjem sok mindenhez értett, megcsinált a villanyszerelésen kívül szinte mindent. Sokat spóroltunk azzal is, hogy az új munkatársai eljöttek segíteni, nem kellett munkást fizetni. Én főztem nekik, vittük haza a rekesz söröket. Évekig járt vissza Misi a munkatársainak segíteni, amikor ők építkeztek. Akkoriban ez így volt szokás.
Olyan boldog voltam, sosem felejtem el! Minden nap borzasztóan elfáradtunk, de akkor is jó volt látni, hogy alakul a házunk. Jöttek a testvéreim is segíteni, sokszor együtt volt a család.
Tartottunk egy szerény kis házavatót, amikor készen volt minden, bográcsoztunk, vendégül láttunk mindenkit, aki segített nekünk a felújításban.
Én már szerettem volna egy kisbabát, de Misi lebeszélt róla, azt mondta, várjunk még vele, alig éltünk, pár év múlva meg jöhet a baba is. Végül megadtam magam a békesség kedvéért.
De minden jó dolognak vége szakad egyszer, nem igaz? – folytatta Ibolya a történetét a következő szerdán. Már kétéves házasok voltunk, én már szerettem volna a kisbabát, amikor kiderült, hogy a férjemnek a munkahelyén súlyos problémái vannak az ivás miatt. Nem ivott ő addig feltűnően sokat, legalábbis nem többet, mint akkoriban a haverjai, akiket ismertem. Általános szokás volt munka után beülni valahova, sörözni, semmi kivetnivalót nem találtam benne én magam sem. Csakhogy, mint megtudtam, az én drága férjem józanul indult dolgozni otthonról, de mire beért a munkahelyére, sőt, mire véget ért a munkaideje, gyakran nem volt józan. Nap közben iszogatott!
Már megfenyegették, hogy kirúgják, bármilyen jó szakember is volt. Leültem vele beszélgetni, és akkor elmondta nekem a családi titkot, hogy náluk az apja, a nagyapja, sőt talán még mások is, mind, generációkon át, alkoholisták voltak. Az apja helyzetét még súlyosbította, hogy annak idején kuláklistára kerültek, ami rengeteg hátránnyal, megkülönböztetéssel járt. Misi nem tanulhatott tovább, sehova se vették fel a származása miatt, pedig mérnök szeretett volna lenni. Ezt a csalódást nem tudta feldolgozni, valósággal belebetegedett lelkileg. Rendszeres időközönként rátört az iváskényszer, és akkor aztán addig ivott, míg öntudatlan állapotba nem került, és szétvert maga körül mindent. Olyankor be kellett őt vinni a kórházba, a pszichiátriára, ahol kezelték, és azután egy darabig rendben volt. Amikor megismertük egymást, éppen egy hosszú, tünetmentes időszakot élt meg, és a szerelmünk, a házasság, a kis ház felújítása reményt, erőt adott neki. Nagyon sokáig reménykedett benne, hogy elmúltak az alkoholproblémái, azért nem is beszélt nekem róla addig. Akkor tudtam meg azt is, hogy a férjem régóta depressziós, amire gyógyszereket szed, és a rossz periódusaiban ő iszik a gyógyszerekre. Nem is keveset! Fogalmam sem volt, hogy tudta addig eltitkolni előlem! Pedig megértettem, segítettem volna.
Hatalmas csalódást éreztem, megrendült a férjembe vetett bizalmam.
Soká tartott, míg döntésre jutottam, de nem változott semmi, sőt, minden fogadkozása ellenére egyre gyakoribbak lettek a rossz időszakok. A végén már féltem tőle, mert amikor ivott, agresszív lett, előfordult, hogy engem is bántott. Így aztán hét év után elindítottam a válást. Nem bírtam tovább élni vele, inkább feladtam mindent, amit közösen létrehoztunk, a kis házat, a kertet a gyümölcsfákkal, a virágaimmal, a fenyőfákat, amiket mi ültettünk. A terveinket a jövőről, a babáról, mindent kisírtam magamból, amikor kimondták a válást.
27 évesen elvált asszony lettem, ami akkoriban még ritkaságnak számított. Igaz, gyermekünk nem született, utólag azt mondom, szerencsére.
Anyámnak meg sem mertem mondani sokáig, nehogy a falu a szájára vegyen minket. Az elvált nő falun egyet jelentett az emberek szemében a kurvával. Kegyetlenek voltak egymással az emberek. Haza nem mehettem, albérletbe költöztem.
Ibolya elhallgatott, a múltba révedt, pár percig nem is folytatta a mesélést. Mindketten hallgattunk.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy megírhatom-e az élete történetét, nagyon elcsodálkozott.
Mi van azon megírni való? – kérdezte. Teljesen hétköznapi nő vagyok, nem történt velem semmi különleges az életben.
De én már akkor, ott, a buszon, tudtam, hogy meg fogom írni valamikor a történetét, és csak annyit mondtam neki, hogy én mindig teljesen hétköznapi emberekről írom a történeteimet.
Ez tavaly télen történt, nem sokkal karácsony előtt. Újabb néhány hét szünet következett, hiszen jöttek az ünnepek, nekem a téli szünet, amikor nem jártam dolgozni, és nem is találkoztunk.
Január első napjaiban folytatódott az igaz mese.
A második férjemet a válást követő évben ismertem meg. Bejártam dolgozni a belvárosba, és egy időben ugyanazon a buszon utaztunk mindketten. Először csak nézegettük egymást, én még nem egészen hevertem ki a válást, érzelmileg sebezhető voltam. Aztán ő volt a bátrabb, aki megszólított, és beszélgetni kezdtünk. Fokozatosan közelített hozzám, szinte érezte, hogy óvatosan szabad csak haladnia, nehogy elijesszen. Már hónapok óta tartott ez a beszélgetős dolog köztünk, amikor meghívott egy kávéra, aztán meg moziba. Mindketten nagyon szerettük a filmeket, és sokat jártunk moziba, olcsó volt a mozijegy a hetvenes években.
Nem volt a miénk egy viharos szerelem, de szép lassan megszerettük egymást, egyre bizalmasabb lett a kapcsolatunk.
Én azonban tele voltam félelmekkel, nem mertem beleélni magamat ebbe a kapcsolatba, mert fiatalabb volt nálam nyolc évvel. Mégis, valamiképpen reménykedhettem, mert nemrég pakolás közben megtaláltam a naplómat, amibe abban az évben többször is beleírtam, hogy Vári Lászlóné vagyok, gyakoroltam a leendő nevemet. Én elvált voltam, idősebb is, nem a legjobb ajánlólevél a párom anyjának, gondoltam, amikor felvetette, hogy elvisz bemutatni az anyukájának. A szülei elváltak, amikor ő még iskolás volt, és az anyja nem ment újra férjhez. Kettesben éltek egy József körúti lakásban. De a látogatás a vártnál sokkal jobban sikerült, a párom édesanyja kedvesen fogadott, sőt mi több, elfogadott.
Pár hónap múlva összeházasodtunk, és én is odaköltöztem. Vári Lászlóné lettem. Már nagyon szerettem volna gyereket, féltem, hogy kifutok az időből. Megbeszéltük, hogy abbahagyom a fogamzásgátló szedését, és szinte azonnal teherbe estem. 1974-ben született meg a lányunk, az egyetlen gyermekem. Szerettünk volna egy kisfiút, de nem sikerült, kétszer is megszakadt a terhességem, aztán már letettünk róla.
Harminc évig éltünk békében, szeretetben a férjemmel. Az anyósom halála után eladtuk a körúti lakást, mert vágytam vissza a külvárosba. Akkor költöztünk ide, a lakótelepre, ahol azóta is élek.
Lassan a végére érek a történetemnek.
A férjem ötvenéves korában beteg lett. Állandóan fájt a feje, látászavarai lettek, fáradékony volt. Kivizsgálták, és kiderült, hogy agydaganata van. Az orvosa széttárta a kezét, azt mondta, hogy ebben a stádiumban már nem lehet rajta segíteni. Alig több, mint fél év alatt elment.
Azóta egyedül vagyok. Nekem nem kell másik férfi, amikor a férjem meghalt, muszáj volt túlélni, megtanulni egyedül élni. A lányom férjhez ment, van két unokám. Messze élnek, az ország túlsó végében, ritkán látjuk egymást.
Öreg barátnőim vannak, ők is egyedül élnek, özvegyek, mint én. Néha meglátogatjuk egymást, olyankor mindig sokat nevetünk, ők sütnek-főznek, én pedig megcsinálom a frizurájukat. Tartjuk egymásban a lelket. Ezek az alkalmak olyanok nekünk, mint az ünnepek. Végül az apró örömöknek is tud már örülni az ember. Egy jó szó, mosoly, egy beszélgetés, a szeretet és barátság megnyilvánulásai mind felértékelődnek.
Itt véget ér a történet, de egy rövid utószó ide kívánkozik:
Néhány napja a buszon ültem, és az addig írt jegyzeteimet olvasgattam, amelyeket úton-útfélen jegyeztem fel egy iskolai füzetbe. Már nagyon dolgozott bennem ez a történet, de nem volt időm, hogy leüljek és egy ültő helyemben megírjam, ahogy szerettem volna.
Egyszer csak felnéztem az olvasásból, és egy távolabbi ülésen, de éppen velem szemben megláttam őt. Az asszonyt, akit persze nem Ibolyának hívnak, és akinek az élete csak nyomokban egyezik a történetben megírt szereplőm életével, mert sok más asszony elbeszéléséből, történetek töredékeiből gyúrtam egybe. Benne van ebben a történetben az én sorsom, az én életem is, bár kevesen ismerik fel a motívumokat, én pedig nem árulom el.
Ezt az alakot az én írói fantáziám alkotta meg, éppen ilyenre. Lehet, sokan magukra ismernének benne, részleteiben, mert akárcsak a fodrászoknak, nekem is sokszor megnyílnak az emberek. Várakozás közben, megállókban, orvosi rendelők váróiban, mesélnek nekem.
És akkor megéreztem a pillanat varázsát. Abban a különös, váratlan pillanatban, amikor a jegyzeteimet olvastam, és ő, aki éppen szemben ült velem, és rám mosolygott, én pedig eközben arról a képzeletbeli asszonyról olvastam, akinek megformálására, történetének megírására ő ihletett. Szóval, megéreztem, hogy elérkezett a nap, amikor le kell ülnöm, és megírni Ibolya, és sok más huszadik századi névtelen asszony életének hétköznapi történetét. Azt a történetet, amelyet megszépít az idő, a messzeség, bármilyen nehéz sorsok voltak is, az emlékezet szűrőjén átderengve, általam megírva egy másik tartományba jutnak.
Hozzászólások