Si vis pacem, para bellum[1]
Hitler haldoklott. Bár nem éppen úgy nézett ki, mint egy nagybeteg, ő folyton ezt hajtogatta, és senkit sem engedett magához: az elefántokhoz hasonlóan ő is magányosan, kedvenc bunkerjében akart meghalni.
– De nekem életbevágóan fontos és sürgős is, hogy beszéljek a Führerrel.
– Sajnálom, ez az utolsó óhaja – tárta szét kezeit tehetetlenül egy SZIRP-karszalagos tábornok.
– Igen, így van – erősítette meg August Kubizek, a hűséges barát is. – Látod itt ezt a sok embert? – mutatott a Hitler szobája előtt szorongó tömegre. – Ők mind vele akarnak beszélni.
– Miről van szó? – lépett hozzám ekkor Eva, Hitler felesége.
– Három szóba belefér: háború vagy béke.
Ez hatott. Eva összeszedte bátorságát, és bekopogott a legfőbb vezérhez.
– Tessék, beléphetsz – adta meg egy perccel később az engedélyt. – Remélem, nem felejted el, hogy egy haldoklóval beszélgetsz.
– Heil Hitler! – üdvözöltem harsányan.
– Halkabban, kérlek, halkabban! Lehet, hogy haldoklom, de azért süket még nem vagyok.
– Bocsánat. Nagyon rosszul vagy? Mert akkor inkább nem zavarlak. – Halljuk, mit kívánsz! Add elő gyorsan, aztán viszontlátásra a… temetésemen.
– Ilyen nagy a baj? Orvos vizsgált már?
– Ugyan, orvosok! Hol vannak az Édenben ma már effélék? Bezzeg az én időmben! Egymást érték a zseniálisabbnál zseniálisabb doktorok: Josef Mengele, Horst Schumann, Johann Paul Kremer, Carl Clauber, Theodore Morell… Ugye, hallottál róluk? Igaz, a jelen helyzetben ők se igen boldogulnának, mert hát az Úr nélkül… Mea culpa, mea culpa, elfordult tőlünk az Úristen.
– Tulajdonképpen mi bajod?
– Csak egy, de az végzetes: borzasztóan szédülök. Egy lépést sem tehetek anélkül, hogy ne forogna körülöttem a szoba, az emberek. Kivéve az ágyban. Itt minden stabil, ott van, ahol lennie kell, ezért csak fekszem, fekszem, és várom, hogy egy napon itt is elkezdjek szédülni. Hogy mi következhet utána? Valószínűleg a kóma, amiből már csak a másvilágon térek magamhoz – kesergett a nagy Vezér.
– Kellemetlen lehet, de nem hiszem, hogy egy szédülés kómáig vezetne – sajnáltam meg a halálra ijedt emberkét. – Majd szerzek neked egy orvost, aki szépen rendbe hoz, hacsak meg nem gyógyulsz magadtól is addigra.
– Bárcsak a próféta beszélne belőled. Na, halljuk, minek köszönhetem a látogatásod, egyáltalán hogy mertél visszalógni a Paradicsomba, miután kiadtam az utadat.
– Gratulálok a kémeidhez. Most mi a nevük, szintén Gestapo?
– Azért jöttél, hogy ezt megkérdezd?
– Azért jöttem, hogy emlékeztesselek, ennek a csárdának két dudása van, Vezérem, és az egyik én vagyok. Hogy hadüzenetet küldtél Alinak, megértem. Nem voltam kéznél, és úgy látszott, a jövőben sem számíthattok rám többé. De most itt vagyok, úgyhogy máris megkérdem: hogyan tovább, elnök úr?
– Sehogy. Momentlich beteg vagyok, és az egészségemen kívül semmi más nem érdekel – révedt meggyötört tekintettel a plafonra.
– Ebben az is benne van, hogy vége a háborúnak, vagy legalábbis tűzszünetet hirdettél? – csillant fel bennem a reménység.
– Semminek sincs vége. Ha a kapitány beteg, ott van az első tiszt, másodtiszt stb., akik nélküle is el tudnak kormányozni egy hajócskát, also fordulj hozzájuk, elsősorban Erich von Manstein marsallhoz.
– De én hozzád fordulok – pukkadoztam, hogy ez a tamburmajor még betegen is földhöz tud vágni, ha akarja. – Mi az igazság arról az izé… csodafegyverről? Ugye, ez is ugyanolyan blöff, mint az atombomba volt a 2. világháború idején?
– Jön, segítség, mindjárt elájulok! – szorította fejét két keze közé a SZIRP nagyhatalmú elnöke.
(Következő rész: jövő vasárnap)
[1] Ha békét akarsz, készülj a háborúra. (Vegetius)
Hozzászólások