Hetedhéthatár | Csehországi kalandozásaim: Prágától Pécsig – 1-5.

Szépirodalom - próza

Csehországi kalandozásaim: Prágától Pécsig – 1-5.

1.

A prágai sörözők és kiskocsmák miliőjében, Gambrinusz vagy a Pilzeni tizenkettes szopogatása közben bizony szóba került Pécs is. Noha, jómagam még nem jártam a Mecsek aljában és a mecset tövében – csak később −, mégis megkapott, csalogatott, s eltökéltem, hogy eljutok majd egyszer oda én. Én lőn! De erről majd fokozatosan, sorjában szólok…
Czvalinga Mátyással még a bársonyos forradalom előtt ismerkedtem meg, közel húsz esztendeje tart a baráti kapcsolat. Természetesen, mint könyvbarátok, könyvgyűjtők a prágai Magyar Kultúra, Národni tridán (Nemzeti sugárúton) lévő könyvesboltjában találkoztunk és ismerkedtünk össze. Oly rutinnal, szakértelemmel és „ráérzéssel” könyvesboltok polcain elhelyezett könyvek között kevés embert láttam búvárkodni. Talán a felvidéki, pozsonyi költő, a nemrég elhunyt Ozsvald Árpád (1932-2003) tudott hasonlóan tájékozódni a könyvtárakban, könyvesboltokban és antikváriumokban…
Prágát száztornyú városnak nevezik, de nyugodtan mondhatjuk a könyvesboltok, antikváriumok birodalmának is. Az általam ismerteket és látogatottakat hosszú lenne felsorolni. A Vencel téren lévő két hatalmas könyvesházat és a Mustek metróállomás lejárója melletti antikváriumot nem hagyhatom ki. Az utóbbiban vásároltam egy cseh fordítású vaskos Petőfi-kötetet, az Állami Szépirodalmi Kiadó kiadványát, a versek fordítói: Kamil Bednár (1912-1972) cseh költő és Ladislav Hradsky professzor (a Károly Egyetem tanszékvezető tanára volt a múlt században). Potom áron kaptam meg, 10 csehszlovák koronát fizettem érte, bizony forgatta az eladó, neki is gyanúsan alacsonynak tűnhetett az ár, de tegyük hozzá, hogy a vásárlás valamikor 1989 nyarán történt…
Talán mondanom sem kell, hogy akkor is Mátyás kalauzolt, és az antikváriumból kijövet villamosra ültünk, s átdöcögtünk a Moldva túlsó oldalára – Budapesthez viszonyítva a budai oldalra −, az Újezd nevű városrészben lévő antikváriumot céloztuk meg. A főnök bevezetett irodájába és Mátyás elé pakolt néhány XVII-XVIII. században kiadott kötetet. Amíg alkudoztak, én a szlovák könyvek polcán böngésztem. Két koronába került egy-egy szlovák kötet, tekintet nélkül a könyv vastagságára, írójára és műfajára.
Roppant szerencsém volt ott is. Egy tenyérben elférő, kis méretű, szótár formájú Babits-kötetre bukkantam, és besétáltam vele az irodába. Az „Egy szomorú vers”-nél nyitottam ki a kötetecskét és hangosan magyarul „recitálni” kezdtem, mire a két könyvszakember felpattant az asztaltól és felém fordult meglepetten. Azt gondolták, hogy magyar könyvre bukkantam, noha csupán arról volt szó, hogy a szép, mélabús sorok megmaradtak bennem:

„Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek,
mint idegen fiút,
idegent, megvetettet,
ki mindig mostoha,
kit senki sem szeretett,
nem is szeret soha.”

A visszaemlékezésben segítettek azért a szlovák sorok is, nagyon jó fordítás volt. Sajnos a könyvet hiába keresem, talán valahol lapul a többi könyv között, vagy kölcsön adtam, elajándékoztam. A könyvek sorsát nem tudjuk mindig követni…
Aztán Mátyás – miután elbúcsúztunk az antikváriustól – gondolt egyet; biztatására átvágtunk a Petrin-hegy ligetein, dombjain. A Petrin-hegy nevét a XII. században kapta, Kosmas krónikaíró nevezte el így, ami a görög-latin „petrosz”, szikla szóból ered, noha manapság inkább valamelyik „Pétert” sejtjük névadónak. A mindvégig kapaszkodó, kaptató és egy picit fárasztó séta megérte. Gyönyörű kilátás nyílt a városra, a Hradzsinra és a nyári napsütésben csillogó Moldvára. Aztán a csúcsról lefelé ereszkedve, a túloldalon a strahovi kolostor körvonalai tárultak elénk. Ódon falai között felbecsülhetetlen értékű könyvtár rejlik. Ott ugyan könyveket nem vásárolhattunk, de gyönyörködhettünk az évszázadok múltját őrző fóliánsokban, kódexekben. A strahovi kolostor épületének jelentős részét a Nemzeti Irodalom Emlékmúzeumának könyvei foglalják el. Anyagában sok értékes „hungarica”: magyar, vagy magyar vonatkozású kézirat és könyvritkaság található…
Egy másik alkalommal a Vencel tértől nem messzire fekvő Rieger-park emelkedőjének vágtunk neki. Ősz volt, hamar esteledett, már csillogtak a Hradzsin és a Károly-híd esti fényei. Két szusszanás között enyhe iróniával megjegyeztem:
− Érdekes, hogy a csehek az ötödrangú költőknek is szobrot állítanak, ez a Rieger, nocsak szobrot és parkot is kapott. (Dr. F. L. Rieger – 1818-1903 – szobra felé intettem, a cseh-osztrák politikus nem fogadta kellő lelkesedéssel az 1948-as szabadságharcot, és soha nem viseltetett barátsággal a magyarok iránt.)
− Nem költő volt, hanem politikus, és a Národny Listy politikai napilap megalapítója, közben képviselő az osztrák parlamentben és színházépítő, a drámai műfaj támogatója – mondta Mátyás.
Ámde, a Rieger-parkot azért másztuk meg, hogy mielőbb a Zizkov városrészbe érjünk, ahol az antikvárium késő délutánig nyitva tart. Nomeg, ott székel a Myslivost-Vadászat, cseh vadászlap szerkesztősége és annak könyvesboltja is, a Seifert utcában. (Jaroslav Seifert – 1901-1990 – költő, 1984-ben kapott Nobel-díjat, „szenvedélyes, őszinte, gazdag, remek alkotói fantáziával megformált életművéért”. Az akkor külvárosnak számító Zizkovban született.)
Abban a zizkovi antikváriumban egy mellényzsebben is elférő, nagyon szép kötésű imakönyvre bukkantunk: Jézus legszentebb szíve, amelyet Munkay János írt. Kiadásának éve nincs feltüntetve, de van benne egy körpecsét, a Prágai Procházka Kör pecsétje 1931-es dátummal, ami hozzávetőlegesen az imakönyv kiadásának idejére is utal.
Az antikvárium tulajdonosa – ez már a demokráciában, sőt az ország kettéválása után történt − panaszkodott, hogy gyöngén megy az üzlet, egyre kevesebb a vásárló, az emberek kevesebb könyvet vesznek, és az a veszély fenyeget, hogy be kell zárnia boltját.
Mire az antikváriumban végeztünk, a vadászok boltja már bezárt, másnapra halasztottam a vadászkönyvek vásárlását és a vadászlap szerkesztőségének meglátogatását. Ugyanis a kapcsolatom jó a szerkesztőséggel, írásaim is jelentek és jelennek meg a Myslivost-ban. Egy alkalommal azon derültünk, hogy egy cseh lapban egy magyar vadász szlovák nyelven publikál, mert szlovákul írok, ezt a nyelvet sulykolták belém életem során, és gyakorolom ma is…
Útban hazafelé betértünk egy-két zizkovi kiskocsmába és sörözőbe, amelyekről az volt a benyomásom, hogy ebben az öröktől „munkásnegyed”-nek számító városrészben még a sörözőknek is mintha más lenne a hangulatuk, mint a belvárosiaknak. Ezen aztán elbeszélgettünk egészen Mátyás otthonáig.

2.

Mátyás könyvtárszobájában folytattuk az eszmecserét. Barátom birodalmának értékét és rangját növeli néhány könyvritkaság, és bizonyos sorozatok, lexikonok, amelyek – külön-külön kötetenként is – ezreket érnek. Vannak ott bizony a XVII. században készült magyar könyvek is, azoktól régebbiek csak a német és latin kiadványok.

– Hogyan tettél szert ennyi értékes könyvre, köztük magyar könyvekre is?

– A könyveket, az olvasást gyerekkoromtól szeretem. István bátyám, még Tótkomlóson, a természetrajzi könyveket szerette. Különösen a madarakat figyelte, tanulmányozta és tojásokat is gyűjtött. Végül is egy „természettudós”, noha orvos lett belőle. Prágában aztán elkezdtem búvárkodni az antikváriumokban. Idővel az antikváriusok barátjukká fogadtak és szóltak, ha valami érdekes magyar, német, latin és természetesen cseh könyv felbukkant. Akkor még nem kellett oly mélyen a zsebbe nyúlni egy-egy érdekes kötet birtokbavétele okán. Amikor Csehszlovákia kezdett politikailag érdekessé válni, a nyolcvanas évek utolsó fertályában, a turizmus kezdett fellendülni, a német turisták megszállták az antikváriumokat és mindent felvásároltak, különösen a drága könyveket. Sajnos közben a németek pénztárcájához szabták a könyvárakat.

– Mi lesz a könyveiddel, no nem mintha már a könyvek örök birodalmába kívánnálak, de milyen „sorsot” szántál nekik?

– Eredeti tervem az volt, hogy a magyar és a szlovák könyveimet a prágai Teológiai Főiskolára hagyom, pontosabban az evangélikus papképzőre, mivel evangélikus vallású vagyok. Az ország kettészakadása után erről a tervemről le kellett mondanom, mert Prágában a szlovák evangélikus, illetve a református magyar papnövendékek képzése előbb-utóbb befejeződik, otthon nyitnak majd a papképzésre, lelkészek felkészítésére főiskolákat, intézményeket. Természetesen a legegyszerűbb volna értékesíteni, „eladni” a könyveimet, de annak a gondolatától is félek; akkor miért gyűjtöttem és „áldoztam” a könyveimre? Talán majd akad arra érdemes személy vagy intézmény, ahol a könyveket megbecsülik, szent tiszteletben tartják, és szerényen tudni fogják, hogy kitől, honnan származik az ajándék, adomány. Nem szeretném, ha ez a gyűjtemény szétszóródna, darabjaira hullana…

Még sokáig beszélgettünk Mátyás otthonában, a késő éjszakába nyúlt az eszmecserénk, mint az rég nem látott barátokhoz illik. Szó esett mindenről – politikáról, gazdasági helyzetről és Szlovákia, Csehország, Magyarország esélyeiről az egyre újuló Európában. Nem maradt érintetlen a nemzetiségi kérdés sem.

Bevezetőmben említettem, hogy Mátyás barátom Tótkomlóson, Magyarországon született, mint szlovák nemzetiségű, de soha nem merült fel köztünk a nemzetiségi hovatartozás, mint feszítő, egymást taszító tényező. Barátom magyar vonatkozású műveltségét, irodalmi és történelmi tudását bárki megirigyelhetné. De alapos és otthonos a germán, német kultúrákban, lévén hivatásos tolmács: cseh-német-magyar nyelvből fordít szóban és írásban egyaránt. Jelenleg Mladá Boleslavban a Skoda műveknél veszik igénybe német nyelvtudását, ami nemcsak egyszerű konverzációból áll, hanem a gépkocsigyártásra vonatkozó szakmai tudást, ismereteket is kíván. Komoly feladatok elé állítja a tolmácsot…

A cseh antikváriumokat böngészve találtam néhány vadászati vonatkozású könyvet is. A legrégebbi 1867-ből: Zábavy myslivecké (Vadász mulatságok), de a sorozat néhány későbbi kiadványa is a tizenkilencedik századból a birtokomba került. Így hát lassan-lassan megismerkedtem a cseh vadászirodalommal és a cseh grafikusok, illusztrátorok vadászatot ábrázoló, a természetet megörökítő munkásságával is.

Az egyik alkalommal, amikor egy újabb szerzeménynek, vadászkönyvnek örvendeztem, Mátyás megszólalt:

– Mondd, ismered a bátyámat, Czvalinga Istvánt? Azt mondta, hogy ismer téged, legalábbis az írásaidat ismeri!

– Ami azt illeti, az írásait ismerem én is. Nagyon jó kritikákat ír. Egyesek szerint nagyon kemények azok a kritikák, sőt az érintettek egyike váll- és szájhuzogatás közben azt mondta, hogy Czvalinga nagyon durva!

– Azt nem hiszem, hogy durva lenne, ám azt, hogy István maximalista mindenben, az orvosi munkájától a vadászatig, vadászirodalomig, az biztosan igaz. Majd felhívjuk!

Aztán Mátyás otthonából felhívtuk Istvánt. Akkor még a külföldre való hívás egy picit bonyolult volt, egy prágai központ kapcsolta Pécset, vagyis Magyarországot, a kapcsolás időbe került. De aztán végül is Czvalinga István volt a vonal végén:

– Szevasz! Örülök, hogy legalább a hangodat hallhatom, sok jót hallottam felőled. Mátyás öcsém is mesélt rólad, de itt és Pesten is tudnak rólad, jó lenne már végre találkozni…

Akkor István Budapesten dolgozott, a belügy klinikáján volt urológus főorvos. De előtte a Pécsi Orvostudományi Egyetemet befejezve, az ottani Urológiai Klinikán gyógyította betegeit. Közben Irakban is dolgozott, de mint vadász Mezopotámiában is vadászott, kihasználva a Merkel 12-es sörétesét, frankolikra és vízimadarakra, még nyúlra is vadászott azon a távoli vidéken vagy világrészben.

Szerette az őzvadászatokat és a jó vizslákat: „Vadásztársnőmmel, az én Dianámmal mégis úgy tértünk vissza Dávodról, hogy meglőttem életem legmagasabb agancsszárú bakját” – írta a sikeres őzbakvadászatról szóló novellájában.

Egy másik alkalommal ezeket olvashattuk tőle: „Hobbim a vadászat és a madártani tárgyú irodalom gyűjtése, könyvtáram több ezres kötetű. Hasonlóan vonzódom a madártani témájú bélyegekhez is, ám pénztárcám manapság egyre vékonyabb. A vadászati lehetőségeim is egyre szűkülnek, köszönhetően azoknak, akik mindent tönkretesznek, s még a magyar vadászatot is.”

Megismerkedésünk, vagyis személyes találkozásunk a Vadász Könyvklub egyik összejövetelén történt Budapesten, a belügyőrség klubjában, ahol gyűléseinket tartottuk. Istvánnak köszönhetően még árkedvezményt is kaptunk vacsorára, üdítőkre, sörre. István a könyvklub alapító tagjai közé tartozott, a tagsági igazolványát az 1-es szám alatt tartották nyilván. A könyvklub „ötletgazdájának”, Tálosi Istvánnak, a TerraPrint Könyvkiadó igazgatójának a 19. sorszám jutott. Itt jegyzem meg, hogy a szép emlékű igazgató, a Vadász Könyvklub elnöke, 73 éves korában 2001 áprilisában hunyt el. Márciusban a Fehován (vadászati, horgászati kiállítás) közös fényképünkön Csöre Pál, jómagam, Czvalinga István és Tálosi István látható, aligha gondoltuk, hogy az utolsó felvételen pózolunk a könyvklub elnökével…

3.

Node, kanyarodjunk vissza ama bizonyos klubgyűlésre, ami valamikor 1994 őszén történhetett, és odalépett hozzám, vagy asztalunkhoz egy szálfatermetű, őszülő homlokú vadászember. E szavakkal nyújtotta hatalmas kezét:

– Ugye te vagy a felvidéki, Motesiky Árpád?!

– István, üdvözöllek! – nyögtem, préseltem ki magamból a szavakat, mert a száz kilónál is többet nyomó óriás a keblére ölelt.

Hát ott kezdődött igazán a barátságunk. Néhány vadászkönyvvel – köztük régebbi kiadványokkal is – megajándékozott és a gyűlés után hosszan elbeszélgettünk. Meghívott Pécsre, az otthonába, vadászati lehetőségről is szó esett. De végül is csak egy későbbi időpontban, nagyon a huszadik század végén tudtam Pécsre eljutni.

Kihelyezett klubgyűlésünket tartottuk Pécsett, ami számomra vagy részemről sikeresnek mondható, mert kitűnő baranyai vadászokkal, vadászírókkal ismerkedhettem meg, mint Békés Sándor, dr. Mess Béla professzor és Videcz Ferenc, a Hetedhéthatár kiváló szerkesztője. Neki köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem lapunkkal, de a többiekkel is tart a kapcsolat mind a mai napig. Vadászrendezvényeken, vagy a Fehován futunk össze olykor-olykor, és számolunk be az eseményekről, dicsekszünk egymásnak „sikereinkkel”, eredményeinkkel a vadászirodalom mezején. Egymás munkásságát, írásait, cikkeit figyelemmel kísérjük…

A sikeres klubgyűlés után talán még két napig István vendége voltam. Láthattam hatalmas könyvtárát, gyűjteményét, köztük bőven akadtak szlovák és cseh nyelvű könyvek és szaklapok is. István ugyanis az apjától nemcsak a vadászat iránti szenvedélyét örökölte, hanem a szlovák nyelvtudását is. Megmutatta fegyvereit is, de mosolyogva konstatálta, hogy engemet különösebben a vadászfegyverek nem érdekelnek. Ez bizony furcsa dolog, de ha kezembe nyomnak egy vadászfegyvert, csak annyit tudok megállapítani róla, hogy golyós-e vagy sörétes. Ámde olyasmi, hogy gyártója, netán egyéb adatairól, ha kérdeznének, bizony felsülnék. Ennek okán írásaimban is kerülöm a fegyverismeretekre vonatkozó tényeket.

Aztán a könyvklubos találkozásaink ritkultak, mert vagy István nem utazott fel Pécsről Budapestre – akkor már nyugdíjas volt ő is -, vagy én hiányoztam. Néha-néha megpróbáltuk egybehangolni a dolgokat, de nem mindig sikerült. A levelezés azonban tartott köztünk, de leginkább én fordultam Istvánhoz kérdéssel, hogyha valami nem volt világos előttem. Például, amikor Jurán Vidor leveleit szerkesztettem, az egyik levelében pécsi „sógoráról” ír a Kárpátok öreg krónikása. Nyomban jött a válasz, hogy nem „vérbeli” rokonról van szó, hanem Geréby Györgyről, a jeles vadászíróról…

Találkoztunk viszont 1997. szeptember 18-án, Lakatos Károly (1853-1914) síremlékének a felújítási ünnepségén. A gyülekező a TerraPrint Kiadó, budapesti, Tüzér utcai telepén volt, és a többiekre való várakozást kihasználva, Istvánnal az 1-es villamoson nekivágtunk a metró Népstadion állomása felé. Ugyanis oda érkeztek a nemzetközi buszok – azóta megszüntették -, és ott szoktam Mátyás fiamnak bevásárolni; játékot, cipőt, gyümölcsöt és egyebeket. A villamoson is beszélgettünk, majd a megálló előtti piacon bevásároltam a szükségeseket, de a lacikonyha illatai odacsábítottak bennünket, és elfogyasztottunk egy-egy jó adag sültpecsenyét.

Visszatérvén a kiadóhoz az a hír várt bennünket, hogy nekem is kell „fuvart” vállalnom, mert a vártnál többen gyűltünk össze. Öreg Skodámmal nekivágtunk az útnak, Pista megkérdezte:

– Fogod ezt bírni? – mármint az utat, vagy odatalálok-e, értettem kimondatlanul is.

– Ne félj, a kezdésre odaérünk, és különben is, itt vagy mellettem. Prágában jobban eligazodnék temetők dolgában, de a rákoskeresztúri temetőben sosem jártam még – válaszoltam.

– Akkor biztosan odaérünk, mert még én sem jártam az új temetőben – mondta István.

Az indulás előtt Miklóst, a kiadó könyvkötő mesterét kikérdeztem az útirányról, nomeg abban is megállapodtunk, hogy majd előttünk halad, csak figyeljük. Aki viszont ismeri a Róbert Károly és a Hungária körút forgalmát, az tudja, hogy eleve vesztésre ítélt dolog az efféle megállapodás. Különösen, ha az előttünk haladó sofőr relizve fogja változtatni helyét a sávokban. Így bizonyos ideig követtük még Miklóst, de aztán saját ösztöneinkre bíztuk magunkat és szerencsésen a helyszínre értünk. Előbb, mint Miklós és a mellette ülő fővezér, Tálosi Pista bátyánk…

Gyönyörű, napsütéses nyárutó volt, Czvalinga István volt az ünnepi szónok, méltatta Lakatos Károly munkásságát. Bezárólag Lakatos Károly „Lombhulláskor” című versének néhány sorát idézte:

„Minden előre megy, visszafelé semmi,
Nincs megölő átok;
Karjaiba veszi a tökély szelleme
Egykor a világot!…”

A remeknek mondható, művészi kivitelezésű síremlék – a mester, készítő nevére nem emlékszem – Ádám Jenő szorgalmazására készült el. Jenő vadászíró, és egyben a könyvklub titkára és a kegyeleti bizottság elnöke volt. Neki köszönhetően restauráltatták Bársony István vadászíró síremlékét, s állították helyre Kittenberger Kálmán sírkövét, amely nagyon kidűlőfélben volt a Farkasréti temetőben…

A síremlékavatás „szertartása” után leültünk a temető előtti büfék egyikébe. Czvalinga István az Emlékezés Lakatos Károlyra című tanulmányában az alábbiakat írta: „Motesiky Árpád kedves barátomnak, kivel egyetemben elköteleztük magunkat a vadászati kultúra háládatlan oltárán, egyben szívből gratulálva a Nimród-éremhez, s nagyon sajnálván, amiért nem ihatunk meg legalább egy pofányi Vilmost! (Kipótolandó!!!!!)”

Itt jegyezném meg, hogy Lakatos Károly síremlékénél nyújtották át, illetve tűzték mellemre a Nimród Vadászérmet, az Országos Magyar Vadászati Védegylet adományát, kitüntetését. Sajnos az éremre nem ihattuk meg az áldomást, mivel kocsival voltam, és még azon a napon indultam vissza a Felvidékre. A Vilmost, vagyis a Vilmoskörtéből egy „pofányit” sem ihattunk.

Pótlására 1998. október 15-én került sor Pécs városában, Czvalinga István lakásán, amikor még nyoma sem volt a betegségének. A dátumot azért tudom oly pontosan, mert megtaláltam István képeslapját (hiúzt ábrázol), amely a vonat indulásáról és érkezéséről tájékoztatott.

Pista már nyugdíjas volt ugyan, de azért rendelt, és gyógyította betegeit, noha a kór már ott lappangott valahol génjeiben. Külsőleg nem volt látható semmi jele, de lelkileg egy picit mintha megrendült volna, csalódottság érződött gondolataiból, írásaiból és leveleiből…

Pécsi találkozásunk után egy esztendővel később írta meg levelében hosszú hallgatásának okát: „Még élek! Sajnos majdnem elpatkoltam. A történet hosszú, még a nyárra húzódik vissza. Panaszmentesen, véletlen leletként elváltozást találtak a bal tüdőfelemben.”

Aztán jött a műtét, majd a komplikációk, belázasodások: „A műtét utáni napokat nem kívánom senkinek, többször mozgott a léc, s volt, amikor feladtam én is. Az intenzívesek szerencsémre mindig visszahoztak.” – írta.

4.

Dr. Czvalinga István

Kétezer nyarán mintha egészségesnek érezte volna magát, csupán a meleg nyárra panaszkodott Czvalinga István: „Bitang nagy a hőség, semmi komolyabbhoz sincs kedvem. Írtam vagy 40 életrajzot, összeállítottam 1946-tól Baranya megye vadászati bibliográfiáját, örültem és bosszankodtam egyaránt.” Majd folytatta: „A hirdetésben olvastam, hogy megjelent Jurán Vidorról írt könyvetek. Még nem találkoztam vele, Pista bá nem küldi. Szívesen átadtam volna saját ismereteimet, de örökké lecsúszok a lehetőségekről. Pl. első Magyarországon megjelent cikkei, katonáskodása stb.”

István panasza Jurán Vidor: Relikviák című kötetével kapcsolatban egy picit megdöbbentett. Most, utólag már nehezen tudom megállapítani, hogy tudott-e a készülő könyvről, amely Jurán dr. Stollmann Andráshoz és másokhoz írt levelét tartalmazza? A tény az, hogy Gerébi Györgyről, vagyis Vidor apó „sógoráról” kérdeztem István barátomat, és tudta, hogy miért fordultam hozzá. Sajnos nagyon kár, hogy legalább a könyv megjelenése után nem juttatta el hozzám Jurán Vidorra vonatkozó adatait, mert remélhető, akad majd még lehetőség a szepességi nagy vadász életével és munkásságával foglalkozni…

A szóban forgó levélhez visszatérve van még egy fejezet, amit szeretnék megosztani olvasóimmal: „Visszatérek a madarászáshoz. Tavasszal beválasztottak a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület országos vezetőségébe. Ez nekem bőven elég. Elegem van a vadászokból, elegem van abból, hogy csak a szépet, a jót szabad megírni, de az igazat nem. Ezért van vadászatellenes hangulat ma Magyarországon, mert örökké hazudunk róla, és elhallgatjuk mit is takar valójában a zöld ruhások vezetői által megkövetelt hazudozás.” Bizony kemény, bíráló szavak; ha netán fekete szemüvegen át tájékoztatnak, de legalább nyíltak és őszinték…

2001-ben két levelet is kaptam tőle. Nyári levelében azt írta: „Nagyon kíváncsi vagyok a Felvidéki vadászok lexikona című könyvedre, és kíváncsian várom a Stróbl könyvecskédet is.” Mind a két kötetet megküldtem Istvánnak!

Őszi, októberi levelében már panaszkodott: „Egészségem egyelőre olyan, amilyen. Ez egy teljesen kiszámíthatatlan betegség, csak úgy jön, váratlanul és kegyetlenül. Pár napja voltam ellenőrzésen, sem javulás, sem rosszabbodás. Marék és vagyonnyi gyógyszerek mellett próbálom rehabilitáltatni magamat…”

Szeptemberi levelében a vércukrommal kapcsolatban biztatott és saját tapasztalataiból kiindulva ajánlotta: „Csicsókaszörp (akkoriban még kapható volt, mára sehol sem árulják!?) bizonyult a leghasznosabb gyógykezelésnek. Két hétig napi 3×2 deci belőle és normalizálódott kisiklott anyagcserém.”

Tanácsára nyomoztam a csicsókaszörp után Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon is, de eredménytelenül. Ezt a természetes gyógyszert nem gyártják, marad a csicsóka fogyasztása, ami megterem nálunk is. Ám azt, hogy főzve, vagy sülve kell-e táplálék és „gyógyszer” gyanánt fogyasztanom, nem tudom. Gyógyhatásáról sem tudok beszámolni…

Levele további részében István a Baranya megyei vadásznapról írt. Idézzük néhány sorát: „Augusztus 23-24. volt megyém vadásznapja Kozármislenyben, Kati hazájában. (Kati = a Hetedhéthatár főszerkesztő asszonya, L. Csépányi Katalin.) Ő is ott volt. Azonnal elpanaszoltam bánatomat, és kaptam 20 darab Motesiky-füzetet. Már terítettem is őket ismerőseimnél… A vadásznap idén teljesen egyértelműen rádöbbentett arra, hogy mennyire nem érdekli a ma vadászait a vadászati irodalom, a vadászirodalom, szakirodalom, egyszóval semmi írott dolog, semmi kultúra, semmi művelődés. A TerraPrint kiadványait terjesztettük külön sátorban. Az arra vetődők még arra is gondosan ügyeltek, nehogy kézbe kelljen venni egy könyvet. Csak messziről, utálatos borzongással szemlélték a szürkeállományok jó, jobb, netán színvonal alatti termékeit. A korábbi években százezer forint feletti forgalmat lehetett elérni. Az idén teljes bedobással mindössze 40 ezer forintot. Szégyen volt egyszerűen ott ülni és látni, hogy a vadászok mennyire közömbösek, antipatikusak a vadászati kultúra ezen területe iránt.”

A csehországi nagy árvíz idején, 2002 augusztusában lapot vagy levelet küldtem neki Prágából. Imígyen reagált: „Prágát nagyon sajnálom, ki hitte volna ezt már évszázadot meghaladó idő óta. Szerencsére a Vencel tér magasabban fekszik, így azt nem fenyegette az elöntés veszélye, legalábbis én itt, a Dél-Dunántúlon nem hallottam róla, vagyis Öcsémék minden bizonnyal szerencsére megúszták…”

A következőkben a karácsonyi, újévi üdvözleten kívül nem érkezett más üzenet. Csak 2003. március 3-án keltezett levelét hozta a posta. A bevezetőben a kiújult betegségéről írt, nagyon szomorúan és aggódva olvastam levelét, belegondolva, hogy hát mennyire törékeny is az emberi élet. Ráadásul más gondokkal és nehézségekkel megtűzdelve…

„Gondolhatod, lelkileg is milyen mély gödörben vagyok!” – írta, majd így folytatta: „Szóval november óta már dolgozni sem tudok. (Nyilván az írói tevékenységére, munkásságára gondolt.) Ez az első levél, amit írok 7 hónap óta… Életminőségem szörnyen pocsék. Olvasás, tévé, pihenés. Az alagút végét mai napig sem lehet látni… Bod Lajos, Keszthelyi Jenő, Danis István jelenti jelenlegi kapcsolataimat. A többiek számára már talán nem is élek. Danistól tudom, FeHoVa (Fegyver, Vadászat, Horgászat – nemzetközi kiállítás a Hungexpo budapesti vásárközpontjában, minden év márciusában) után is telefonált, hogy erre az alkalomra neked is megjelent egy újabb könyved. Gratulálok!”

A könyvet: Felvidéki vadászörökség természetesen megküldtem Czvalinga Istvánnak is. Telefonban köszönte meg és elismeréssel kérdezte, hogy honnan bányásztam elő azokat a régi írásokat? Kötetem ugyanis az „Írások a hajdani vadászvilágból” című sorozatban jelent meg a TerraPrint kiadásában 2003-ban…

5.

Czvalinga István hozzám írott utolsó levelét 2003. szeptember 19-én keltezte. Levelemre válaszolt; arról kérdeztem, hogy mennyi annak a valószínűsége, hogy a Gömör-Tornai-karszt kerecsen állománya a „hibridizáció” következtében csappant meg, vagyis évről évre fogynak a kerecsenek. István válasza az volt, hogy úgyszólván a kerecsensólyom párosodása más sólymokkal a szabad természetben nagyon ritkán fordul elő: „Szakirodalom alapján Szlovákiából is mindössze 1 ilyen költés ismeretes, de az sincs bizonyítva. Véleményem: egy-egy ilyen költés előfordulhat, de az egyáltalán nem befolyásolja a populációt. Nem bizonyított az utódok lehetetlensége sem, csak feltételezett.”

Levelét azzal zárta, hogy a Tornai-karszt kerecsensólymai fogyatkozásának okát ne a „hibridizációs teóriákban” keressük, mert az bizonyítás hiányában nem más, mint kitaláció.

Ez volt István hozzám írott utolsó levele…

*

Válaszlevelemhez csatoltam Csiba Lajos: Őszi szarvasbőgések, tavaszi szalonkázások című naplóját, amelyet Dunaszerdahelyen adtak ki 2003-ban. A naplót István, vagy annak gyöngybetűkkel írott sorainak másolatát ismerte. A múlt század kilencvenes éveinek derekán úgy alakult, hogy a TerraPrint Kiadó megkapja a napló kiadásának jogát, és akkor küldtünk egy példányt véleménynyilvánítás céljából Istvánnak is. A véleményére már nem emlékszem, de a lényeg az, hogy Tálosi Istvánnak, a kiadó igazgatójának az volt a véleménye, vagy tanácsolták neki, hogy a napló kiadása nem lenne gazdaságos, nem lenne iránta érdeklődés.

Nekem az volt a véleményem, hogy a naplóval kapcsolatban valakik tévednek, ha a kiadást reménytelennek tartják. Úgy látszik, valóban rosszul ítélték meg a helyzetet, mert a Gyurcsó István Alapítvány Könyvek sorozatában megjelent Csiba Lajos (1901-1966) naplójának sikere volt a „könyvpiacon” is.

A küldeményt István egy csomaggal köszönte meg, benne néhány könyvvel, kiadvánnyal és Keszthelyi Jenő intarzia portréinak albumával (Száz év, száz vadász)…

A karácsonyi ünnepek utáni napok valamelyikén, az esti órákban, tévénézés közben feleségem teljesen váratlanul arra kért, hogy hívjuk fel Czvalinga Istvánt. Mivel későre járt az idő, lebeszéltem a telefonálásról, és azzal biztattam, hogy majd másnap felhívom. Ám a hívásból nem lett semmi. Csak az újesztendő után értesültünk váratlan haláláról, 2004-ben temették, a pécsi temetőben pihennek hamvai.

A Vadászlapban Homonnai Zsombor, a Vadász Könyvklub elnöke búcsúztatta, a Nimródban Békés Sándor írta a nekrológot. Bezárólag ezeket olvashattuk: „Elégedetlen volt a világ alakulásával, de mélyen és megkérdőjelezhetetlenül hitt a humanista értékekben. Már jó ideje nem látogattuk, mert nem igényelte. De hiszem és remélem, hogy kedves madarai helyettünk is megtették azt. Mert ha madarat látott, meglágyultak a vonásai, felderült az arca…”

Mit mondhatnék még dr. Czvalinga Istvánról? Sokat, nagyon sokat mesélhetnék emberi tartásáról, felvidéki barangolásairól a madarak és fészkeik, tojásaik s költőhelyeik után. Csodáltam óriási ismereteit a természetről, a vadászatról, vadászirodalomról és a vadászati kultúráról. Úgy érzem teli tarisznyával távozott, örökre elvitte a meg nem írt, közre nem bocsátott dolgait. Örülök, hogy megismerhettem és a barátja lehettem. Egyivásúak voltunk, a bak – capricornus jegyében születtünk; én betöltöttem 63. évemet, István a cél előtt elesett, csak néhány nap választotta el!

*

Dr. Czvalinga Istvánt a Vadász Könyvklub írói tevékenységéért Bársony István Emlékéremmel tüntette ki, az Országos Magyar Vadászati Védegylet pedig Nimród Vadászérem adományozásával ismerte el természetvédelmi, vadászati és közéleti tevékenységét.

(Megjelent: 2004. június-augusztusban, 5 részben)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Csehországi kalandozásaim: Prágától Pécsig – 1-5.”


  1. Most jöttünk haza Prágából és öszintén megmondom csalódtam ! 10 éve voltunk, ahhoz képest nagyon drága lett, mindenki a markát tartja, parkolás katasztrófa, közutak katasztrofálisak, és drágaság mindenhol !!!!!!!!!!!!!!!!!

    Hozzászóló: Budai Géza | 2017. december 27., 14:42
  2. Kedves Árpád!
    Nagyon tetszett ez az érdekes, remek olvasmány.
    (Csehországi kalandozásaim: Prágától Pécsig – 1-5.)
    Köszönöm szépen.
    Barátsággal köszöntelek. László

    Hozzászóló: Kisslaki László | 2018. január 12., 09:43

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés

WP Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com