Bozont története – 1. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Bozont története – 1. rész

Elhatározás és keresés

 

Nyár, Balaton, fülledt augusztusi délután kávézva tanakodtunk a kertben újra és újra a témánk a régi hiányunk megoldása: megfelelő kutyatárs megtalálása.

Nyugdíjasok lettünk, és úgy éreztük, hogy most jött el az ideális időszak egy kutyának a családunkba fogadására. Nem kell mindennap munkába menni, és késő délután vagy este hazajönni. A gyerekek is önállóak lettek, így talán felelősséggel kereshetünk egy megbízható négylábú barátot. – A kertben ül a feleségem és a két nagylány unokám, az árnyas fák alatt töltik a kora délutánt, kánikulai hőségben. Rám tört egy cselekvési kényszer, és elindultam a lefüggönyözött nappali felé, majd sietve felmentem az emeleti hálószobába, a kisasztalon nyitva volt a laptop, a szék vonzott, leültem és bekapcsoltam, megkerestem a kutyamenhelyeket és a kutyamentő oldalakat.

Hosszas keresés következett. Izzadtan száguldottam a neten. A menhelyek sok-sok gazdára váró kis-, közepes és nagytestű kutyákkal rendelkeztek, ezek várták a gazdijukat. Nézegettem a netre feltett fényképeket, és közben telefonon felhívtam a menhelyeket. Barátságos, elhívatott emberekkel beszéltem, hasznos információkat kaptam, de úgy éreztem ez az információhalmaz kevés, látni kell a jövendőbeli társat élőben. Az ország különböző menhelyének címét, az ott dolgozók nevét és fogadókészségét kezdtem gyűjteni.

Észrevétlenül és gyorsan telt az idő. A család nem értette, hogy hová tűntem el. Beindult nálam egy felpörgés, ez egy különös izgalmi állapot. Nekem márpedig kell egy kutya! Másnap, mivel szombat lesz, elhatároztam, hogy kimegyünk a fonyódi kutyapiacra. Feleségem, Piroska is készült a piacra, és így kimentünk kutyaügyben tájékozódni – szerencsét próbálni. Mindketten óvatosan kezdtünk neki a kutyakeresésnek, mert ezen a téren megélt tapasztalataink megszólaltak bennünk, és óvatosságra intettek. Első kutyánk egy jó kennelből származó puli volt, őt az első önálló, budai lakásunk kis kertjében neveltük föl. A kert a ház előtt, egy belső udvarban kb. 6-8 m2-es területen volt. Egy század eleji vályogházban laktunk. Erdélyi idénymunkások lakták korábban. Egy szobából és konyhából állt a ház, wc a kapualjban volt, és a fürdőszoba is hiányzott. Ide került a kis puli, Cinka.

A kislányunk négyéves volt. Erre a lakásra mondta anyám:

– Gyerekek ez túl romantikus!

Mi boldogan éltünk itt, de bizony a komfort nélküli lakás sok problémát okozott. Cinka kis kutyaházat kapott a kertben, ahol még egy férj keresése után négy kis puli kölyökkel ajándékozott meg minket. Szerettük, hűséges társ volt, de az akkori életmódunk miatt nem tudtunk eleget foglalkozni vele.

Megszületett a második gyermekünk, Árpi, és szűk lett a lakás. Hosszas várakozás után Zuglóban kaptunk egy modern panellakást. Ez a lakás lett a Cinka veszte. Az alakuló közgyűlés az új tízemeletes házban megtiltotta a kutyatartást. Nem volt más választásunk Cinkát négyéves korában oda kellett ajándékoznunk egy családiházzal rendelkező pesterzsébeti családnak. Nagyon sajnáltuk, és még ma is van egy kis lelkiismeretfurdalásunk, ha rá gondolunk, de nem tehettünk mást, két gyermeket neveltünk, és nem volt pénzünk. Remélem, talán Cinka megbocsájtott nekünk!

Tekintettel az új családtag kiválasztására, célszerű összegeznünk a Cinkával való együttélésünk tapasztalatait. A fajtiszta kis puli aranyos, megbízható kis barátunk volt. A fajtájából adódó probléma csak a csaholása volt. Sokat ugatott, és a félig bent, félig az udvaron való tartása távolságot jelentett közte és a család között. Szerettük, de mély érzelmi kapcsolat nem szövődött vele. Voltak aranyos jelenetek, például holdtöltekor Piri együtt ugatott vele. Hát ő nem egy szobakutya volt! Teltek az évek, és a szövetkezeti házunkba sok új lakó került, köztük több kutyás család is megjelent. Gyermekeink és mi is a feleségemmel szerettünk volna újra egy kutyust, és most már az új kutyás családok harcainak eredményeként lehetőségünk lett egy kutyát hozni a házba.

Mérlegelve a lakásunk nagyságát és az életmódunkat, hosszas tanakodás után egy fajtiszta arany spánielt vettünk meg, és nekiindultunk a kutyások szép, de sok munkával járó és felelősséggel bíró életének. Fleur jó kutya volt, de nem éppen egy zseni. Ösztönei kajtatásra kényszerítették, és az engedelmességgel is baj volt nála. Elkezdtem versenyre járni vele, de hamar kisült, hogy a bírák szerinti fiús feje nem a versenypástra való. Kedves kutya volt, de bizonyos távolságot tartott, és nagyon falánk volt. A spánielek nagy hibája a hízásra való hajlam. Négyéves korában férjhez adtuk, és született négy aranyos kiskutyája. A házunk lakói látogatták a kisszobánkban kialakított helyen az almot, és élvezték velünk a kiskutyák játékát. A nyár mindig problémát jelentett, sokat ültünk az állatorvosnál, mert nagy, lógó füleivel rendszeresen összeszedte a telepen mindenütt jelenlevő toklászokat. Zaklatott hétköznapjainkban sokszor fárasztó volt vele élni, mivel a gyerekek kirepültek, és ketten maradtunk a feleségemmel, akivel nehezen bírtuk a napi háromszori sétákat.

Később sajnos jöttek az emlőrákkal járó műtétsorozatok, és próbáltuk a végsőkig életben tartani Fleurt, de végül is győzött a gyilkos kór. Nehéz időszak volt, sajnáltuk őt, vele szenvedtünk.

Utólag nem vagyok benne biztos, hogy az állatorvosunk tanácsai és befolyásolása jó volt-e?

Ekkor úgy nézett ki, hogy elég volt nekünk a kutyatartásból. Hosszú-hosszú évek teltek el, amíg a nyugdíjazásunkkal együtt újra megjelent az ösztönünk parancsolata: hiányunk van, szükségünk van egy szerető, hűséges társra!

Az előzmények leírása után Pirivel, mint már írtam, másnap elmentünk Fonyódra, a kutyapiacra, és elkezdtük az új barátunk keresését. Egymást támogatva indultunk neki a feladatnak, unokáink támogatását élvezve irány a fonyódi piac. Összegezve a korábbi tapasztalatainkat, elég bizonytalanul kezdtük meg a kutyavásárlást. Először is fajtiszta kutya legyen vagy keverék? Fiú legyen vagy lány? Milyen idős korában célszerű magunkhoz venni? Segíteni is akartunk a menhelyi kutyákon, de azt hallottuk, hogy sajnos az ottani körülmények között csak idegileg sérült kutyákat lehet a menhelyen találni. Most persze a piacon a gazdák által nevelt kutyák jöhettek szóba, itt kezdtük el a keresést.

Így nyáron a fonyódi állatvásár élénk forgalmat bonyolít le. Két-háromszáz méter hosszan árulják a helybeliek és a környékbeliek a kiskutyákat és macskákat. Rengeteg német is keresi a hazaviendő kiskutyákat, mivel itt jóval olcsóbban tudnak kutyát venni és válogathatnak fajtiszta és keverék kutyák között. Mi egy közepes termetű, családi kutyát kerestünk, lehetőleg szukát.

Végigsétálva a kutyasoron sok bizonytalan külsejű és egzisztenciájú kutyagazdát szólítottunk meg, és néztük meg az eladó kiskutyáikat. Egyik helyen megtetszett egy francia juhászkutya, amelyik fajta ebben az évben elnyerte a legokosabb fajta címet. Drágán adták volna, és mi egy szerényebb kiadásra voltunk felkészülve.

Elhatároztuk, hogy nincs helye a kapkodásnak, először nézzünk körül a menhelyeken. Fáradtan, csüggedten tértünk haza, kutya nélkül.

Másnap a gyerekekkel együtt elkezdtük az elérhető kutyamenhelyeket felkeresni, végig jártunk azon a héten három nagyvároshoz tartozó menedékhelyet. Számunkra tetsző, első látásra szimpatikus kutyát, nyolc hónapos korig nem találtunk. Nagyon sok elhívatott, jólelkű emberrel találkoztunk. A menhelyek zsúfoltsága és állapota felkavart bennünket. A kutyák sok helyen piszkosan, éhesen, szomorúan néztek maguk elé. Sok életkedvet nem találtunk ezeknek a szűk ketrecekben tengődő, szerencsétlen sorsú állatok szemében.

Három napig tartó, hosszú utazások után ismét kutyátlanul tértünk haza. Szomorúak és levertek voltunk. Kezdtem feladni a reményt, hogy egy számomra megfelelő, első látásra engem megfogó kutyabarátot találjak.

(Folytatása következik)

 

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS